Pesti Hírlap, 1896. június (18. évfolyam, 150-178. szám)

1896-06-28 / 177. szám

1896. junius 28. PESTI HÍRLAP _____________________ Most dr. Csathó Zsigmond alispán emelkedett föl és néhány lelkes hazafias szó kapcsán előterjesz­tette az indítványt, hogy Csongrád vármegye közgyű­lése az első magyar országgyűlés színhelyéről intéz­zen hódoló föliratot a koronás királyhoz (szűnni nem akaró éljenzés) és az országgyűlés két házához, melyben hazafias örömének ad kifejezést a millennáris ünnepségek fölött. Az indítványt zajos éljenzéssel ha­tározattá emelték, mire a közgyűlés utolsó pontjaként Csongrád megye főjegyzője, dr. Cicatricis Lajos, ily beszéd kapcsán üdvözölte az ünnepségre az ország minden vidékéről érkezett vendégeket. Erre Vadnay főispán berekesztette a közgyű­lést s az egész társaság átment az Árpád-emlékhez. Emelkedettebb területen áll az érdekes pusz­taszeri emlékmű, mely Bercsik Gyula műszaki tanács tervei szerint hat dóm­ oszloppal díszített igen nemes hatású portikusból áll. Elől és hátul két-két oszlop s oldalt egy-egy oszlop látható s az egész emlékmű most még mindössze a frízig készült el; a tervek szerint timpanonja helyébe többszörös lépcsőzetre Árpád vezér ülőszobra jő, oldalt két pihenő orosz­lánnal. Az egész mű mintegy 20 méter magas lesz s szobrászati részét Kallós Ede, a jeles ifjú szob­rász, mintázza. A félig kész emlékmű már is igen im­pozáns. Szemben vele épült a miniszter Turul-madárral ékített díszsátra, melyben az illusztris vendégek he­lyet foglalván, Darányi miniszter a magyar kormány nevében a következő nagyszabású beszédet mondta: A magyarok e hazát fegyverrel szerezték, de bölcsességgel tartották meg. Más nemzeteknek is vol­tak fegyvereik, vitézségük is volt hozzá és még­sem tudtak megtelepedni, mert hiányzott náluk az az ál­lamalkotó erő, mely Árpádot és a vezéreket jelle­mezte. A honalapítás nagy harcaiban történeti hagyo­mányaink szerint a fegyver szerencséje főleg a szomszédos alpári mezőn dőlt el ; a Za­­lán bolgár fejedelem felett kivívott diadal meg­szerezte Árpádnak a Duna és Tisza közét és neki a Dunántúl és Tiszántúlra is fontos pozíciót biz­tosított. A honalapítók bölcsességének pedig próba­köve volt az első nemzetgyűlés, mely Béla király névtelen jegyzője szerint ezen a helyen tarttatott. Itt, a Körtvélyes tó partján s a Gyümölcsény erdő mellett vették .,szer­­be, itt hozták rendbe őseink, harmincnégy napig tanácskozván, az ország dolgait; innen nevezték is el e helyet Pusztaszernek. Itt ad­tak testet az etelközi vérszerződésnek, melyet más nagyobb nemzetek is méltán irigyelnek tőlünk. Itt született alkotmányunk, s nem túlzok, ha azt mon­dom, hogy ezen alapokra építve adta ki később Szent István törvényeit; ezen a nyomon keletkezett az arany bulla, majd később a pragmatika sanctió. Elmondhatjuk, hogy alkotmányunk ma is ezeken az ősi alapokon nyugszik. Megilletődve állunk most itt, az első nemzet­gyűlés után majdnem ezer évvel; megilletődve gon­dolunk ezen ezer év viszontagságaira vissza. Ez az ezer év kevés idő volt ahhoz, hogy a magyar állam életfáját elpusztítsa s a magyar alkotmány még ma is — bár ájult alakban, de a régi alapokon — vál­tozatlanul fönnáll. Az a bűvszer, amely nemzeti lé­tünket ily hosszú időn át biztosította, az alkotmány­hoz és a szabadsághoz való törhetetlen ragaszkodá­sunk volt. Mi alkotmányunkat nem a sors ingyen kegyelméből nyertük; kény- és vértengeren keresz­tül jutottunk el odáig, ezért meg is becsültük azt és mindenkor éreztük annak értékét. Ez az alkotmány iránt való hűség, szabadság és hazaszeretet, ha — fájdalom — szunyadozott is olykor jó napokban, — a balszerencsében mindig elementáris erővel nyilat­kozott meg. Tudom, hogy nemzetünknek is megvan­nak a maga hibái, melyek különösen akkor tűntek ki, mikor jól folytak dolgai; de a balszerencsében az mindig összetartott, a balszerencsében különb nem­zetet nem ismerek és azért nincs hatalom, amely e nemzetet elpusztítja és nem jöhetnek idők, melyekkel annak szívóssága ne dacoljon. „A porszemet,a mely csak magában áll, elfujja egy kis szellő, egy lehelet; de hogyha összeolvad, összenő, ha a porszemekből­­szikla alakul, a förgeteg sem ingathatja meg.“ Áldjuk a letűnt nemzedékeket, melyek e hazát — szilárd alapra fektetve — egy ezred éven át fenn tudták tartani. De a mi kötelességünk és azoké, akik után­­nunk következnek, ennél tovább megy. Miránk az a hivatás vár, hogy ebből a tulajdonaira nézve jeles, de számra nézve kicsiny nemzetből virágzó és nagy nemzetet alkossunk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha hívek maradunk őseink erényeihez. A nemzeteket azon tulajdonok hivatják fölvirágoztatni, melyek azo­kat megalkották és föntartották. A magyar történet azt tanítja, hogy Magyarországon a politikai egységes nemzet keretén belül a nemzetiségek szabadon fej­lődhettek és törvényes aspirációik a magyar al­kotmányban és szabadságban védelmet és oltalmat találtak. A történet azt is tanítja, hogy mindig tiszte­­letten tartottuk a lelkiismeret szabadságát. Valláshá­borúk nálunk is voltak, de ezek oly kegyetlenül és oly pusztítóan folytak nemre, mint egyebütt. A magyar faj türelem dolgában haladottabb nemzeteken is túltesz. Az egyéni értéknek és tehet­ségnek mindig kiváló szerepet engedtünk osztályré­szül . Hunyady János példája mutatja, hogy nem kellett hozzá fényes származás, hogy aki rendkívüli tehetségekkel bírt, a legmagasabb állásokat elérje. Itt az osztályok között sem volt soha az a gyűlölség honos, melyet másutt észlelhetünk. A ma­gyar nemesség egy volt és osztatlan; minden nemes embert a szent korona tagjának tekintettek. Hűbéri viszony Magyarországon soha sem volt s nálunk még a jobbágyság intézménye sem volt híjával egy emberies és patriakális vonásnak. De nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk, azokat új erényekkel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A történet azt is tanulja, hogy jó napokban nem egyszer elbizakodtunk , pártviszály és egyenetlen­ség dúlta föl olykor az országot. Ha azt akarjuk, hogy megvalósuljanak legjobbjaink álmai és ez a nemzet nemcsak fenmaradjon, hanem el is foglalja a népek tanácsában azt a helyet, amely megilleti, ak­kor, amint hajdan az elődök pogány korukban az oltárra azt hozták áldozatul, ami nekik legdrágább volt, azonképen nekünk is legnemesebb erőinket nem egymás ellen, hanem a haza javára kell fordtt­ani; és ha vannak és lesznek is politikai közdelmeink, még leg­élesebb tusáink közben sem szabad elfelejtenünk, hogy mint egy édes anyának fiai mindannyian test­vérek vagyunk. Ne menjünk szét e helyről anélkül, hogy ilyen fogadást ne tennénk, ezzel szenteljük meg legméltóbban a dicső elődök emlékét ; igy gyújtunk »régi fénynél uj szövém­eket.« A gondviselés kegye, hogy ez emlékezetes alka­lommal nemcsak a régi dicsőség fölött merenghetünk el, hanem törhetetlen hittel nézhetünk saját jövőnk elé. Nemzedékek jöttek és nemzedékek mentek, zázadok teltek el, de a magyar korona nagyobb fényben, mint a legközelebbi napokban századok óta nem ragyogott s a magyar nemzetnek tiszteltebb pozíciója régi idők óta nem volt. A nemzet ezt istenen és önmagán kí­vül koronás királyának köszönheti. Ő tette ez ünnepet a nemzetek ünnepévé, benne hatalmasan nyilatkozott meg az az alkotmányos szellem, mely Árpádot átha­totta s melynek a magyar ezredéves fönmaradását köszönheti; ő tette azt, hogy dicsőséggel végezhetjük a lefolyt ezredévet és dicsőséggel kezdhetjük meg tör­ténetünk uj korszakát. Csodásak a magyar történelem urai. Vajha tenne felséges urunknál is csodát a gond­viselés, nem engedvén lankadni erejét és elfogyni az ő napjait; vajha ő nemcsak megmutatná nekünk az Ígéret földét, hanem be is vezethetne abba bennünket; vajha ezredéves ünnepélyünk nemcsak egy nagy ese­mény évfordulóját, hanem a magyar nemzet jövendő nagyságának egy újabb sarokkövét is jelentené. Elődeink, hogy e helyet megszenteljék, ide templomot, kolostort emeltek. Ez ma már romok­ban hever. A magyar törvényhozás az ezredév alkal­mából megismétli a középkor kegyeletes munkáját, emlékművet alkot, hogy késő időkben is tudjon a nemzet hová zarándokolni, hogy tudja a nemzet hol keresse első országgyűlésének helyét és hol áldozzon Árpád dicső emlékezetének. Ez emlékműnek fölol­vassuk alapkő letételi okmányát és leteszszük ma alapkövét. Csongrád vármegye hazafias közönségét arra kérem, hogy ez emlékművet kegyelettel őrizze. Kire bízhatnék méltóbban e művet, mint erre a várme­gyére, mely nevét, a történeti hagyomány szerint a honalapítók által Alpár és a böldi rév között épített Csongrád várától veszi. Hol lehetne ez emlékműnek jobb helye, mint a tőzsgyökeres magyar faj ez ősi fészkében és annak a folyónak a mentén, amely Magyarországon kezdi és Magyarországon végzi pá­lyafutását, mintegy jelezve, hogy „e földön kívül nincsen számunkra hely“, hol lehetne jobb helye ez emléknek, mint ezen síkságon, mely az ő határt nem mutató körvonalaival és tüneményes délibábjával a magyar alföldnek költészete. Természetére nézve kemény ember a magyar, de midőn e síkságon elmerengve néz a végtelenbe, feltűnnek előtte Árpád és a vezérek hadai f­elejt egy könycseppet. Ebben a könycseppben nemcsak nagy dicsőség emléke nyilatkozik meg, hanem megnyilat­kozik egy irányt­ vetett nemzet története is, de ez a csepp köny egyebet is jelent, jelent tengernyi haza­­szeretetet és ezzel a hazaszeretettel fohászkodjunk. Álljon ez a ma beláthatatlan időkig. Lásson itt minden ha egy nagy, egységes és szabad nemzetet, amely Árpád nyelvét nemcsak beszéli, hanem méltó is hozzá gondolkozásban és érzésben, az alkotmány iránt való hűségben és hazaszeretetben. Isten áldd a magyart, áldd meg a királyt, áldd meg a hazát. A fényes beszédet igen lelkesen fogadták, majd a tetszészaj lecsillapodása után Csathó alispán jelen­tette ki, hogy Csongrád vármegye a legnagyobb ke­gyelettel fogja őrizni és ápolni az emlékművet. Erre Helfi Ignác, mint Csongrád vármegye leg­idősebb képviselője, fölolvasta az alapkőbe helyezendő okmányt, melynek szövege így hangzik: „A magyar-lálam I. Ferenc József­­ császári és apostoli királyi felségének dicsőséges uralkodása és losonci báró Bánffy miniszterelnöksége alatt, 1896-ban ezeréves fönnállásának emlékét ünnepel­vén , a törvényhozás, az isteni gondviselés kegyel­mét és a magyar nemzet államföntartó erejét tanúsító történelmi tény örök emlékezetére Thaly Kálmán országgyűlési képviselő kezdeményezésére ,elrendelte, hogy az ország hét pontján, a munkácsi várhegyen, a brassói Czenk­ ormán, a nyitrai Zo­­bor-hegyen, a dévényi vártetőn, Pusztaszeren, Zi­­monyban és Pannonhalmán, az utódok hazafi­yi kegyeletének egy-egy maradandó jele állítas­­sék föl. — Ez az emlékmű, melynek alap­­kövét dr. Darányi Ignác magyar királyi föld­­mivelésügyi miniszter, az országgyűlés tagjai­nak, dr. Vadnay Andor, Csongrád vármegye főis­­pánjának, a vármegyei hatóságnak és nagyszámú ünneplő közönségnek jelenlétében Pallavicini Sándor őrgróf birtokán, a régebben fönnállott zer-monostori apátság romjai között 1896. évi junius hó 27-ik napján tette le s amely ma Berczik Gyula, mű­szaki tanácsos, terve szerint készült, hivatva van megőrizni emlékét az első magyar országgyűlésnek, melyet a XII. század tudása szerint, az új hazában tartottak s amelyen, mint Béla király névtelen jegy­zője megírta, Árpád vezér és nemesei megállapíták az ország minden szokásos törvényét és minden igazát, miképen szolgáljanak a vezérnek és előke­lőinek, vagy mikép tegyenek törvényt minden el­követett vétek fölött. És azon helyet, hol mindeze­ket elrendezték vala, a magyarok nyelvökön Szer­nek nevezték, mivel hogy ott vették szerbe az or­szág minden dolgát. Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig! Állj mig a haza áll!“ (Követ­keznek az aláírások.) Bérczik Gyula műszaki tanácsos elhelyezte az okmányt egy finom réztokba, azután bevakolta az alapkövet, melyre egy szép, renaissance-miva ezüst­­kalapáccsal előbb a király nevében Darányi föld­­mivelésügyi miniszter, majd pedig a közjogi és társa­dalmi állásoknak megfelelő sorrendben a többi ven­dég tette a szokásos kalapácsütést. Ezalatt a dalárda Kölesei Himnuszát adta elő.­­ Fél két órára ért véget az Árpád-emlékmű előtti ünnep, mire rövid szünet után kezdetét vette a nagy sátorban fölterített lakoma. A díszebéd gazdag hideg buffetből állott, me­lyet a vendégek nagy része esernyők alatt evett végig. Az étkezés elején Darányi földmivelésügyi mi­niszter kért szót. A pusztaszeri ünnepély jellegét az ezredéves ünnepségek között — úgymond — az adja meg, hogy kormány és törvényhozás, főrendek és képviselők, testületek és törvényhatóságok fölkeresik a magyar népet saját tűzhelyénél az alföldi rónán, hogy alkot­mányunk bölcsőjét a nép ezreivel együtt állják körül és az Isten szabad ege alatt velük együtt ünnepeljék­ Árpád fejedelem emlékét. Van abban valami fölemelő­, hogy ahol az ország múltjának legdicsőbb emlékét keresi, ott találja meg a nemzet törzsökének és jö­vendő virágzásának is leghatalmasabb forrását: becsü­letes földmivelő népünkben és annak ritka tulajdonaiban. (Élénk tetszés.) Ez a nép hazafias és dinasztikus ér­zelmű, é­s ő a nép ezreinek szószólója akkor, mi­dőn a király egészségére üríti poharát. Utána dr. Berzeviczy Albert, a képviselőház al­­elnöke, mondott magas költői szárnyalású szónoklatot, melyben a hazát éltette. „A nemzetföntartó erő — úgymond — nem más, mint a honszeretet, amely ezer év előtt itt Pusztaszer földjén egy erős állam alapjait lerakta, amely ezt az országot minden kütlellenség ellen megoltalmazta, amely a pártharcok és belviszályok zűrzavarából megmutatta mindig a kivezető utat, amely fölemelt, ha a balsors lesújtott, mérsékletre és óvatosságra intett, ha a szerencse kedvezett, az a honszeretet, amely a múlt fájdalmait feledni s a jövő ködhomályán át az égbe pillantani tanított.“­­ A bankettel egyidejűleg népünnepély is volt a szomszéd mezőségeken. Egész sátortábor állt vásári bódékkal és mulató helyekkel. S a népet bográcsos gulyással és ingyen borral traktálták meg. S a nép lelkesült, jeléül annak, hogy a legnagyobb eső sem képes kioltani a hazaszeretetet. A külön vonat este 9 órakor érkezett vissza a fővárosba. Kiállítási hírek. A horvátok a kiállításon. A Szerém megyé­­ből fölrándult horvátok tegnap csaknem az egész napot a kiállítás területén töltötték, ahol a főbb csar­nokokat sorra meglátogatták. Este hét órakor a hor­­vát borkóstolóba tértek be, ahol Dániel Ernő kereske­delmi miniszter és Josipovich Imre horvát miniszter meglátogatta őket. A minisztereket a honvátok per­cekig tartó lelkes zsi­­ó­ kiáltásokkal fogadták, majd a horvát zenészek és az egész gyülekezet, főkép pedig a horvát leányok rázendítettek szép dallamú nemzeti dalaikra. A miniszterek minden egyes csoporthoz kü­lön odamentek, az elöljárókkal kezet fogtak s velük i­s a csoport egyes tagjaival beszélgetésbe eredtek.

Next