Pesti Hírlap, 1896. június (18. évfolyam, 150-178. szám)
1896-06-28 / 177. szám
1896. junius 28. PESTI HÍRLAP _____________________ Most dr. Csathó Zsigmond alispán emelkedett föl és néhány lelkes hazafias szó kapcsán előterjesztette az indítványt, hogy Csongrád vármegye közgyűlése az első magyar országgyűlés színhelyéről intézzen hódoló föliratot a koronás királyhoz (szűnni nem akaró éljenzés) és az országgyűlés két házához, melyben hazafias örömének ad kifejezést a millennáris ünnepségek fölött. Az indítványt zajos éljenzéssel határozattá emelték, mire a közgyűlés utolsó pontjaként Csongrád megye főjegyzője, dr. Cicatricis Lajos, ily beszéd kapcsán üdvözölte az ünnepségre az ország minden vidékéről érkezett vendégeket. Erre Vadnay főispán berekesztette a közgyűlést s az egész társaság átment az Árpád-emlékhez. Emelkedettebb területen áll az érdekes pusztaszeri emlékmű, mely Bercsik Gyula műszaki tanács tervei szerint hat dóm oszloppal díszített igen nemes hatású portikusból áll. Elől és hátul két-két oszlop s oldalt egy-egy oszlop látható s az egész emlékmű most még mindössze a frízig készült el; a tervek szerint timpanonja helyébe többszörös lépcsőzetre Árpád vezér ülőszobra jő, oldalt két pihenő oroszlánnal. Az egész mű mintegy 20 méter magas lesz s szobrászati részét Kallós Ede, a jeles ifjú szobrász, mintázza. A félig kész emlékmű már is igen impozáns. Szemben vele épült a miniszter Turul-madárral ékített díszsátra, melyben az illusztris vendégek helyet foglalván, Darányi miniszter a magyar kormány nevében a következő nagyszabású beszédet mondta: A magyarok e hazát fegyverrel szerezték, de bölcsességgel tartották meg. Más nemzeteknek is voltak fegyvereik, vitézségük is volt hozzá és mégsem tudtak megtelepedni, mert hiányzott náluk az az államalkotó erő, mely Árpádot és a vezéreket jellemezte. A honalapítás nagy harcaiban történeti hagyományaink szerint a fegyver szerencséje főleg a szomszédos alpári mezőn dőlt el ; a Zalán bolgár fejedelem felett kivívott diadal megszerezte Árpádnak a Duna és Tisza közét és neki a Dunántúl és Tiszántúlra is fontos pozíciót biztosított. A honalapítók bölcsességének pedig próbaköve volt az első nemzetgyűlés, mely Béla király névtelen jegyzője szerint ezen a helyen tarttatott. Itt, a Körtvélyes tó partján s a Gyümölcsény erdő mellett vették .,szerbe, itt hozták rendbe őseink, harmincnégy napig tanácskozván, az ország dolgait; innen nevezték is el e helyet Pusztaszernek. Itt adtak testet az etelközi vérszerződésnek, melyet más nagyobb nemzetek is méltán irigyelnek tőlünk. Itt született alkotmányunk, s nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezen alapokra építve adta ki később Szent István törvényeit; ezen a nyomon keletkezett az arany bulla, majd később a pragmatika sanctió. Elmondhatjuk, hogy alkotmányunk ma is ezeken az ősi alapokon nyugszik. Megilletődve állunk most itt, az első nemzetgyűlés után majdnem ezer évvel; megilletődve gondolunk ezen ezer év viszontagságaira vissza. Ez az ezer év kevés idő volt ahhoz, hogy a magyar állam életfáját elpusztítsa s a magyar alkotmány még ma is — bár ájult alakban, de a régi alapokon — változatlanul fönnáll. Az a bűvszer, amely nemzeti létünket ily hosszú időn át biztosította, az alkotmányhoz és a szabadsághoz való törhetetlen ragaszkodásunk volt. Mi alkotmányunkat nem a sors ingyen kegyelméből nyertük; kény- és vértengeren keresztül jutottunk el odáig, ezért meg is becsültük azt és mindenkor éreztük annak értékét. Ez az alkotmány iránt való hűség, szabadság és hazaszeretet, ha — fájdalom — szunyadozott is olykor jó napokban, — a balszerencsében mindig elementáris erővel nyilatkozott meg. Tudom, hogy nemzetünknek is megvannak a maga hibái, melyek különösen akkor tűntek ki, mikor jól folytak dolgai; de a balszerencsében az mindig összetartott, a balszerencsében különb nemzetet nem ismerek és azért nincs hatalom, amely e nemzetet elpusztítja és nem jöhetnek idők, melyekkel annak szívóssága ne dacoljon. „A porszemet,a mely csak magában áll, elfujja egy kis szellő, egy lehelet; de hogyha összeolvad, összenő, ha a porszemekbőlszikla alakul, a förgeteg sem ingathatja meg.“ Áldjuk a letűnt nemzedékeket, melyek e hazát — szilárd alapra fektetve — egy ezred éven át fenn tudták tartani. De a mi kötelességünk és azoké, akik utánnunk következnek, ennél tovább megy. Miránk az a hivatás vár, hogy ebből a tulajdonaira nézve jeles, de számra nézve kicsiny nemzetből virágzó és nagy nemzetet alkossunk. Ezt csak úgy érhetjük el, ha hívek maradunk őseink erényeihez. A nemzeteket azon tulajdonok hivatják fölvirágoztatni, melyek azokat megalkották és föntartották. A magyar történet azt tanítja, hogy Magyarországon a politikai egységes nemzet keretén belül a nemzetiségek szabadon fejlődhettek és törvényes aspirációik a magyar alkotmányban és szabadságban védelmet és oltalmat találtak. A történet azt is tanítja, hogy mindig tiszteletten tartottuk a lelkiismeret szabadságát. Vallásháborúk nálunk is voltak, de ezek oly kegyetlenül és oly pusztítóan folytak nemre, mint egyebütt. A magyar faj türelem dolgában haladottabb nemzeteken is túltesz. Az egyéni értéknek és tehetségnek mindig kiváló szerepet engedtünk osztályrészül . Hunyady János példája mutatja, hogy nem kellett hozzá fényes származás, hogy aki rendkívüli tehetségekkel bírt, a legmagasabb állásokat elérje. Itt az osztályok között sem volt soha az a gyűlölség honos, melyet másutt észlelhetünk. A magyar nemesség egy volt és osztatlan; minden nemes embert a szent korona tagjának tekintettek. Hűbéri viszony Magyarországon soha sem volt s nálunk még a jobbágyság intézménye sem volt híjával egy emberies és patriakális vonásnak. De nem elég, hogy a régi erényeket ápoljuk, azokat új erényekkel is kell gazdagítanunk, a régi hibáknak pedig le kell vonnunk tanulságait. A történet azt is tanulja, hogy jó napokban nem egyszer elbizakodtunk , pártviszály és egyenetlenség dúlta föl olykor az országot. Ha azt akarjuk, hogy megvalósuljanak legjobbjaink álmai és ez a nemzet nemcsak fenmaradjon, hanem el is foglalja a népek tanácsában azt a helyet, amely megilleti, akkor, amint hajdan az elődök pogány korukban az oltárra azt hozták áldozatul, ami nekik legdrágább volt, azonképen nekünk is legnemesebb erőinket nem egymás ellen, hanem a haza javára kell fordttani; és ha vannak és lesznek is politikai közdelmeink, még legélesebb tusáink közben sem szabad elfelejtenünk, hogy mint egy édes anyának fiai mindannyian testvérek vagyunk. Ne menjünk szét e helyről anélkül, hogy ilyen fogadást ne tennénk, ezzel szenteljük meg legméltóbban a dicső elődök emlékét ; igy gyújtunk »régi fénynél uj szövémeket.« A gondviselés kegye, hogy ez emlékezetes alkalommal nemcsak a régi dicsőség fölött merenghetünk el, hanem törhetetlen hittel nézhetünk saját jövőnk elé. Nemzedékek jöttek és nemzedékek mentek, zázadok teltek el, de a magyar korona nagyobb fényben, mint a legközelebbi napokban századok óta nem ragyogott s a magyar nemzetnek tiszteltebb pozíciója régi idők óta nem volt. A nemzet ezt istenen és önmagán kívül koronás királyának köszönheti. Ő tette ez ünnepet a nemzetek ünnepévé, benne hatalmasan nyilatkozott meg az az alkotmányos szellem, mely Árpádot áthatotta s melynek a magyar ezredéves fönmaradását köszönheti; ő tette azt, hogy dicsőséggel végezhetjük a lefolyt ezredévet és dicsőséggel kezdhetjük meg történetünk uj korszakát. Csodásak a magyar történelem urai. Vajha tenne felséges urunknál is csodát a gondviselés, nem engedvén lankadni erejét és elfogyni az ő napjait; vajha ő nemcsak megmutatná nekünk az Ígéret földét, hanem be is vezethetne abba bennünket; vajha ezredéves ünnepélyünk nemcsak egy nagy esemény évfordulóját, hanem a magyar nemzet jövendő nagyságának egy újabb sarokkövét is jelentené. Elődeink, hogy e helyet megszenteljék, ide templomot, kolostort emeltek. Ez ma már romokban hever. A magyar törvényhozás az ezredév alkalmából megismétli a középkor kegyeletes munkáját, emlékművet alkot, hogy késő időkben is tudjon a nemzet hová zarándokolni, hogy tudja a nemzet hol keresse első országgyűlésének helyét és hol áldozzon Árpád dicső emlékezetének. Ez emlékműnek fölolvassuk alapkő letételi okmányát és leteszszük ma alapkövét. Csongrád vármegye hazafias közönségét arra kérem, hogy ez emlékművet kegyelettel őrizze. Kire bízhatnék méltóbban e művet, mint erre a vármegyére, mely nevét, a történeti hagyomány szerint a honalapítók által Alpár és a böldi rév között épített Csongrád várától veszi. Hol lehetne ez emlékműnek jobb helye, mint a tőzsgyökeres magyar faj ez ősi fészkében és annak a folyónak a mentén, amely Magyarországon kezdi és Magyarországon végzi pályafutását, mintegy jelezve, hogy „e földön kívül nincsen számunkra hely“, hol lehetne jobb helye ez emléknek, mint ezen síkságon, mely az ő határt nem mutató körvonalaival és tüneményes délibábjával a magyar alföldnek költészete. Természetére nézve kemény ember a magyar, de midőn e síkságon elmerengve néz a végtelenbe, feltűnnek előtte Árpád és a vezérek hadai felejt egy könycseppet. Ebben a könycseppben nemcsak nagy dicsőség emléke nyilatkozik meg, hanem megnyilatkozik egy irányt vetett nemzet története is, de ez a csepp köny egyebet is jelent, jelent tengernyi hazaszeretetet és ezzel a hazaszeretettel fohászkodjunk. Álljon ez a ma beláthatatlan időkig. Lásson itt minden ha egy nagy, egységes és szabad nemzetet, amely Árpád nyelvét nemcsak beszéli, hanem méltó is hozzá gondolkozásban és érzésben, az alkotmány iránt való hűségben és hazaszeretetben. Isten áldd a magyart, áldd meg a királyt, áldd meg a hazát. A fényes beszédet igen lelkesen fogadták, majd a tetszészaj lecsillapodása után Csathó alispán jelentette ki, hogy Csongrád vármegye a legnagyobb kegyelettel fogja őrizni és ápolni az emlékművet. Erre Helfi Ignác, mint Csongrád vármegye legidősebb képviselője, fölolvasta az alapkőbe helyezendő okmányt, melynek szövege így hangzik: „A magyar-lálam I. Ferenc József császári és apostoli királyi felségének dicsőséges uralkodása és losonci báró Bánffy miniszterelnöksége alatt, 1896-ban ezeréves fönnállásának emlékét ünnepelvén , a törvényhozás, az isteni gondviselés kegyelmét és a magyar nemzet államföntartó erejét tanúsító történelmi tény örök emlékezetére Thaly Kálmán országgyűlési képviselő kezdeményezésére ,elrendelte, hogy az ország hét pontján, a munkácsi várhegyen, a brassói Czenk ormán, a nyitrai Zobor-hegyen, a dévényi vártetőn, Pusztaszeren, Zimonyban és Pannonhalmán, az utódok hazafiyi kegyeletének egy-egy maradandó jele állítassék föl. — Ez az emlékmű, melynek alapkövét dr. Darányi Ignác magyar királyi földmivelésügyi miniszter, az országgyűlés tagjainak, dr. Vadnay Andor, Csongrád vármegye főispánjának, a vármegyei hatóságnak és nagyszámú ünneplő közönségnek jelenlétében Pallavicini Sándor őrgróf birtokán, a régebben fönnállott zer-monostori apátság romjai között 1896. évi junius hó 27-ik napján tette le s amely ma Berczik Gyula, műszaki tanácsos, terve szerint készült, hivatva van megőrizni emlékét az első magyar országgyűlésnek, melyet a XII. század tudása szerint, az új hazában tartottak s amelyen, mint Béla király névtelen jegyzője megírta, Árpád vezér és nemesei megállapíták az ország minden szokásos törvényét és minden igazát, miképen szolgáljanak a vezérnek és előkelőinek, vagy mikép tegyenek törvényt minden elkövetett vétek fölött. És azon helyet, hol mindezeket elrendezték vala, a magyarok nyelvökön Szernek nevezték, mivel hogy ott vették szerbe az ország minden dolgát. Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig! Állj mig a haza áll!“ (Következnek az aláírások.) Bérczik Gyula műszaki tanácsos elhelyezte az okmányt egy finom réztokba, azután bevakolta az alapkövet, melyre egy szép, renaissance-miva ezüstkalapáccsal előbb a király nevében Darányi földmivelésügyi miniszter, majd pedig a közjogi és társadalmi állásoknak megfelelő sorrendben a többi vendég tette a szokásos kalapácsütést. Ezalatt a dalárda Kölesei Himnuszát adta elő. Fél két órára ért véget az Árpád-emlékmű előtti ünnep, mire rövid szünet után kezdetét vette a nagy sátorban fölterített lakoma. A díszebéd gazdag hideg buffetből állott, melyet a vendégek nagy része esernyők alatt evett végig. Az étkezés elején Darányi földmivelésügyi miniszter kért szót. A pusztaszeri ünnepély jellegét az ezredéves ünnepségek között — úgymond — az adja meg, hogy kormány és törvényhozás, főrendek és képviselők, testületek és törvényhatóságok fölkeresik a magyar népet saját tűzhelyénél az alföldi rónán, hogy alkotmányunk bölcsőjét a nép ezreivel együtt állják körül és az Isten szabad ege alatt velük együtt ünnepeljék Árpád fejedelem emlékét. Van abban valami fölemelő, hogy ahol az ország múltjának legdicsőbb emlékét keresi, ott találja meg a nemzet törzsökének és jövendő virágzásának is leghatalmasabb forrását: becsületes földmivelő népünkben és annak ritka tulajdonaiban. (Élénk tetszés.) Ez a nép hazafias és dinasztikus érzelmű, és ő a nép ezreinek szószólója akkor, midőn a király egészségére üríti poharát. Utána dr. Berzeviczy Albert, a képviselőház alelnöke, mondott magas költői szárnyalású szónoklatot, melyben a hazát éltette. „A nemzetföntartó erő — úgymond — nem más, mint a honszeretet, amely ezer év előtt itt Pusztaszer földjén egy erős állam alapjait lerakta, amely ezt az országot minden kütlellenség ellen megoltalmazta, amely a pártharcok és belviszályok zűrzavarából megmutatta mindig a kivezető utat, amely fölemelt, ha a balsors lesújtott, mérsékletre és óvatosságra intett, ha a szerencse kedvezett, az a honszeretet, amely a múlt fájdalmait feledni s a jövő ködhomályán át az égbe pillantani tanított.“ A bankettel egyidejűleg népünnepély is volt a szomszéd mezőségeken. Egész sátortábor állt vásári bódékkal és mulató helyekkel. S a népet bográcsos gulyással és ingyen borral traktálták meg. S a nép lelkesült, jeléül annak, hogy a legnagyobb eső sem képes kioltani a hazaszeretetet. A külön vonat este 9 órakor érkezett vissza a fővárosba. Kiállítási hírek. A horvátok a kiállításon. A Szerém megyéből fölrándult horvátok tegnap csaknem az egész napot a kiállítás területén töltötték, ahol a főbb csarnokokat sorra meglátogatták. Este hét órakor a horvát borkóstolóba tértek be, ahol Dániel Ernő kereskedelmi miniszter és Josipovich Imre horvát miniszter meglátogatta őket. A minisztereket a honvátok percekig tartó lelkes zsió kiáltásokkal fogadták, majd a horvát zenészek és az egész gyülekezet, főkép pedig a horvát leányok rázendítettek szép dallamú nemzeti dalaikra. A miniszterek minden egyes csoporthoz külön odamentek, az elöljárókkal kezet fogtak s velük is a csoport egyes tagjaival beszélgetésbe eredtek.