Pesti Hírlap, 1896. október (18. évfolyam, 270-300. szám)

1896-10-10 / 279. szám

^ Budapest, 1896.________________________XVIII. évi 279. (6397.) szám _______ Szombat, október 111 . Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre . . 14 frt - kr. Budapest, váci-körut 78." Félévre 7 MMK. p l. emelet. Negyedévre" [ Megjelenik minden nap, finnep­­­rrzseT . ) szétküldésére vonatkozó fel­_______________________^ _________szó 1 ^ A fekete lobogó. Kibonto­tta a néppárt is a választási lobo­góját. A legsötétebbet valamennyi közt. Hiába mondják róla, hogy az a szabad magyar nem­zet színeit viseli. A szivárvány minden ragyogó színe sem elég ahhoz, hogy feketeségét elbo­rítsa. És hiába szépítik választási programmju­­kat a nép védelmével és az alkotmány szóla­maival , az azért mégis a sötét ultramontán reakció programmja. Harci terve rég elmúlt korok minden föltámadó sötétségének és a nem­­nemzetpusztító vallásos gyűlöletnek. Érzelmileg is a leggyatrább. A magyar politikai életben sok minden volt már. A man­dátumért lihegő demagógia a butaság és butí­tás sok mindenféle eszközeit használta már. Az alkotmányos élet elején, kivált Somogyban, a földosztogatással is lehetett parasztot fogni s a népbolonditás azóta sem ismeretlen mesterség. De soha egy pártprogramra sem állott értelmi­­­leg olyan alacsony színvonalon és soha egy sem volt annyira a műveletlenség és elmara­dottság igényeihez hozzászabva. Értelmetlenség, bárgyuság és együ­gyüség, mely az is akar lenni, mivel ravaszság is van benne s a szellemi sö­tétségben és erkölcsi fejletlenségben sanyargó tömeg fejére gázolva akar bejutni a magyar parlamentbe. A néppárt kiáltványában komoly politikai tartalom nincs is. A liberalizmus, a kormány, az országgyűlés, sőt a liberális ellenzék nyílt le­­gyalázásából áll. Az állami rend neki: csendőr­szurony, fegyveres hatalom, erszény, vesztegetés, rabszolgaság. A munka : a nép verejtéke, amely­nek eredményét elexequálja a liberális állam. A kultúra és haladás: adó és államadósság. A po­.......—T- -l­-----------------T fitikai éretlenség és vak fanatizmus nyelvére van benne átírva minden. Még csak az sincs benne megemlítve, hogy mivel akarnak segíteni gazdaságilag a magyar népen? A gazdasági programmot és agrarizmust is kihagyták belőle. Egyszerű gyalázkodás az egész­ lerántása, sárbatiprása minden köztekintélynek; fekete ni­hilizmus, mely a pusztulás és pusztítás után csi­korgatja fogait és fölöslegesnek tartja megmon­dani, hogy mit tenne a pusztulás helyére, ha körmei közé kaparintaná a közhatalmat. Az igaz, hogy ez az eshetőség alaposan ki is van zárva. A magyar népet soha semmiféle pártpro­gramra nem részesítette ekkora megvetésben, mint ez és Mephisto, sem merítette ki a taga­dás és rombolás nomenkatúráját annyira, amennyire a magyar hecckáplánok pártja kime­rítette. Vannak azonban pozitívumok is benne , de ez is paradoxon. A programra minden pozi­tívuma is­merő tagadás. A polgári házasság és anyakönyvi törvény revíziója s a felekezetnél­­küliség, vagyis a vallás­szabadság eltörlése. Ez minden. Hadüzenet ez is az ellen, amit a nem­zeti akarat csak imént hozott létre. Rombolás ott is, ahol ígérni kellene valamit. A verbum regens pedig a vallásos gyűlö­let fölébresztése; a kereszténység, az egyház és Jézus Krisztus nevének belerántása a politikai küzdelembe. Blasphemia, amelyet Isten nevében követnek el s még csak a haza nevét is mel­lékesnek tartják mellette És mekkora képmuta­tás mindenütt! Méltó a fekete reakcióhoz, mely egy nap Bécsben fényes előszobákban csoszog és keres szövetségeseket a magyar alkotmányos hatalmak törvényes működése ellen, másnap ti­tokban a nemzetiségi hazaárulók barátsága után nyújtja ki szentségtelen kezét s elég vakmerő arra is, hogy az alkotmányos koronát gálád és hazudozással saját maga mellett levőnek hir­desse. Megteszi most is. A kiáltvány egyik té­tele az alkotmány és a királyi jogok utalma­­zójának hirdeti a fekete pártot. A lecáfolt, le­­tiport és százszor megsemmisített hazudozás újra csirát ver a néppárt programmjában. A fekete képmutatás kígyónyölve újra megszisszen s palástolva, rejtve, felelősség nélkül újra azt hirdeti a népnek, hogy a királyi jogokat a li­beralizmus meg akarja csorbítani, tehát a li­beralizmus a király ellensége, ami ellen a ki­rályt ótalmazni kell s a néppárt akarja ótal­­mazni. Ugyanaz a párt az, mely Magyarország belső békéjét földúlta és mely a király által szen­tesített törvényeket szentesítésük után is er­kölcsteleneknek, keresztényteleneknek, sőt gya­lázatosoknak hirdeti! A programm vége az ismeretes hecckáp­­lán-dessert. Katholikus autonómia, kath. alapok és alapítványok kiadása s a kath. iskolák föl­szabadítása az állami felügyelet alól és persze átadása a hecckáplánok kezébe, föltétlen ren­delkezési joggal. Tehát megszabadulás még azon elég gyönge és elég hatálytalan ellenőrzés alól is, amit az állam jelenleg gyakorol; szétcibálása a nemzeti kultúrának és szabad gazdálkodás a kath. kulturvagyonban, melynek fölhasználása mai napság is a kath. egyház szégyenét s min­den jóravaló kath. hivő és nem egy főpap ke­serű aggodalmát és nehéz gondját képezi. Ez minden, ami arra a fekete lobogóra van írva. Ezzel viszi a harcba a „szent párt“ fekete korteshada az elmaradottságot a haladás, Sámuel király. (Történet színmű 5 fölvonásban. Irta G­a­b­á­n­y­i ár­pád. Bemutató előadás okt 9.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Igen okosan teszik a magyar drámaírók, ha történeti darabokat írnak, mert­ nálunk az ország történetét nem sokan olvassák, pedig hát abból tanulni lehet. Tisztába jöhetnek azzal, hogy a magyar, csakhogy a társait boszantsa s magának előnyöket szerezzen, már Szent István után nyakunkra hozta a németet, amely azután meg is telepedett. Megtudják, hogy a maguk közt végbemenő marakodás mily károkkal járt az országra s ha megtudják, még most is okulhatnak, mert, fájdalom, ma sem késő. És azt is okosan teszik drámaíróink, ha nemcsak azt a kort­ válaszják, amelyben dicsőségünk tel­jes ragyogásban van s nemcsak azokat az elő­döket állítják elénk, akiknek tetteitől nemzeti büszkeségünk bízik. Valamint az sem árt, ha alaposabban utána járnak a történelmi adatok­nak s a nagy közönség előtt, a színpadról kor­rigálják azokat a hibákat, amiket az egymásból születő tankönyvek elkövetnek s amelyek téves utakra visznek. Gábányi Árpád meglehetősen jó példát mutat e tekintetben. Nem riadt vissza a törté­neti buvárlatoktól s nem attól, hogy olyan ala­kot akart igazabb színben bemutatni, akivel a történelem nem sokat foglalkozott s akivel így a közönség sem ismerős. Aba Sámuel a kis ki­rályok közül való, aki megverette magát, aki maradandót nem alkotott s akit saját hon­fitársai gyilkoltak meg, aránylag igen rövid ural­kodása után. Ám ha a hadiszerencse kerülte is, ha nagy tettek nem jelzik is emlékét, az mégis kiemeli a többi közül, hogy a nép királya volt s e tekintetben, a nép szeretetében és részben igazságosságában is, Mátyás elődje volt, ha ugyan a följegyzéseknek igazuk van. Sámuel határozottan érdekes ember volt s az író köny­­nyen bevezetheti és előkészítheti az ő tragédiá­ját. Gabányi nagy kedvvel, széles keretben, nem kis arányokban kezdi elmesélni Aba Sá­muel szomorú sorsát. Mikor a függöny először húzódik föl, tarka, színgazdag kép tárul elénk, mindjárt megnyerve a szemet is, meg a fület is. A pogányhithez visszatért magyar csapat vallásos ceremóniája folyik s az áldozat füstje fölfelé gomolyog. A vén táltos a pogány oltár előt áll és éneket zeng, amit a csapat kisér, s amibe a zene­kar bele-belevág. Igen mutatós festői jele­net ez, amelynek a Káldy Gyula régi motivuma énekei valódi magyar zamatosságot adnak. A nemzeti színháznak énekhez és zenéhez nem szokott közönsége hálásan fogadja ezt a külön­legességet, ha mindjárt csak külsőség is az. Ezután azonban mindjárt megindul a dráma, ha nem túlságos gyorsasággal is. Megtudjuk, hogy az áldozó pogány csapat elégedetlen s hogy a nádorispány életére tör. Megtudjuk, hogy a vezérük, Urkund, azért is gyűlöli Sá­muelt, a nádorispányt, mert az ő szüleit kivé­geztette, még pedig nagy kegyetlenséggel. Ezek­kel együtt jövünk tisztába azzal, hogy Garabon vezér unokája, a szép Vira, szereti Urkundot, akit bírni akar s aki előtt megfogadja, hogy a vetélytársát meg fogja ölni. Mindezek után Sá­muel király követsége jelenik meg, a­ki azzal a hírrel áll elő, hogy Sámuelt királylyá választot­ták s aki az udvarba hivja meg Urkundot, akit a király szeret és akit maga mellett óhajt látni. Urkund a békejobbot s a meghívást elfogadja, de csak azért, hogy Sámuelhez közelebb te­­hessen s bosznia kivitelére több alkalma le­gyen. A következő fölvonásban a király udva­rában vagyunk s a jó királyt, az igazi magyar királyt látjuk, aki az idegenek hízelgéseit eluta­sítja, aki a sanyargatott népnek pártját fogja, aki a családjához gyöngéd s aki csak rokon­­szenvet kelthet maga iránt. Sámuelt, aki azon­ban elköveti azt a végzetes hibát, hogy a fő­urakkal, a régi magyar trónok főoszlopaival ri­degen bánik s e bánásmódjával — bár az ne­tán igazságos is — az ellentáborba hajtja őket. Itt tudjuk meg újból azt, hogy a király oldala mel­lett élő Urkund már egyszer találkozott a király leányával, Sebával s hogy félig-meddig már szeretik is­ egymást. Urkund azonban boszurá­­val van eltelve s hogy azt kielégíthesse, a szép királyleányt elraboltatja s várába viteti, épen akkor, midőn Sámuel király a német ellen indul. Mikor újból fölemelkedik a függöny, Ur­kund várában vagyunk, ahol a fogoly királyleányt A Pesti Hírlap jelen száma 22 olass. KMÜflBIMK

Next