Pesti Hírlap, 1896. október (18. évfolyam, 270-300. szám)
1896-10-10 / 279. szám
^ Budapest, 1896.________________________XVIII. évi 279. (6397.) szám _______ Szombat, október 111 . Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre . . 14 frt - kr. Budapest, váci-körut 78." Félévre 7 MMK. p l. emelet. Negyedévre" [ Megjelenik minden nap, finneprrzseT . ) szétküldésére vonatkozó fel_______________________^ _________szó 1 ^ A fekete lobogó. Kibontotta a néppárt is a választási lobogóját. A legsötétebbet valamennyi közt. Hiába mondják róla, hogy az a szabad magyar nemzet színeit viseli. A szivárvány minden ragyogó színe sem elég ahhoz, hogy feketeségét elborítsa. És hiába szépítik választási programmjukat a nép védelmével és az alkotmány szólamaival , az azért mégis a sötét ultramontán reakció programmja. Harci terve rég elmúlt korok minden föltámadó sötétségének és a nemnemzetpusztító vallásos gyűlöletnek. Érzelmileg is a leggyatrább. A magyar politikai életben sok minden volt már. A mandátumért lihegő demagógia a butaság és butítás sok mindenféle eszközeit használta már. Az alkotmányos élet elején, kivált Somogyban, a földosztogatással is lehetett parasztot fogni s a népbolonditás azóta sem ismeretlen mesterség. De soha egy pártprogramra sem állott értelmileg olyan alacsony színvonalon és soha egy sem volt annyira a műveletlenség és elmaradottság igényeihez hozzászabva. Értelmetlenség, bárgyuság és együgyüség, mely az is akar lenni, mivel ravaszság is van benne s a szellemi sötétségben és erkölcsi fejletlenségben sanyargó tömeg fejére gázolva akar bejutni a magyar parlamentbe. A néppárt kiáltványában komoly politikai tartalom nincs is. A liberalizmus, a kormány, az országgyűlés, sőt a liberális ellenzék nyílt legyalázásából áll. Az állami rend neki: csendőrszurony, fegyveres hatalom, erszény, vesztegetés, rabszolgaság. A munka : a nép verejtéke, amelynek eredményét elexequálja a liberális állam. A kultúra és haladás: adó és államadósság. A po.......—T- -l-----------------T fitikai éretlenség és vak fanatizmus nyelvére van benne átírva minden. Még csak az sincs benne megemlítve, hogy mivel akarnak segíteni gazdaságilag a magyar népen? A gazdasági programmot és agrarizmust is kihagyták belőle. Egyszerű gyalázkodás az egész lerántása, sárbatiprása minden köztekintélynek; fekete nihilizmus, mely a pusztulás és pusztítás után csikorgatja fogait és fölöslegesnek tartja megmondani, hogy mit tenne a pusztulás helyére, ha körmei közé kaparintaná a közhatalmat. Az igaz, hogy ez az eshetőség alaposan ki is van zárva. A magyar népet soha semmiféle pártprogramra nem részesítette ekkora megvetésben, mint ez és Mephisto, sem merítette ki a tagadás és rombolás nomenkatúráját annyira, amennyire a magyar hecckáplánok pártja kimerítette. Vannak azonban pozitívumok is benne , de ez is paradoxon. A programra minden pozitívuma ismerő tagadás. A polgári házasság és anyakönyvi törvény revíziója s a felekezetnélküliség, vagyis a vallásszabadság eltörlése. Ez minden. Hadüzenet ez is az ellen, amit a nemzeti akarat csak imént hozott létre. Rombolás ott is, ahol ígérni kellene valamit. A verbum regens pedig a vallásos gyűlölet fölébresztése; a kereszténység, az egyház és Jézus Krisztus nevének belerántása a politikai küzdelembe. Blasphemia, amelyet Isten nevében követnek el s még csak a haza nevét is mellékesnek tartják mellette És mekkora képmutatás mindenütt! Méltó a fekete reakcióhoz, mely egy nap Bécsben fényes előszobákban csoszog és keres szövetségeseket a magyar alkotmányos hatalmak törvényes működése ellen, másnap titokban a nemzetiségi hazaárulók barátsága után nyújtja ki szentségtelen kezét s elég vakmerő arra is, hogy az alkotmányos koronát gálád és hazudozással saját maga mellett levőnek hirdesse. Megteszi most is. A kiáltvány egyik tétele az alkotmány és a királyi jogok utalmazójának hirdeti a fekete pártot. A lecáfolt, letiport és százszor megsemmisített hazudozás újra csirát ver a néppárt programmjában. A fekete képmutatás kígyónyölve újra megszisszen s palástolva, rejtve, felelősség nélkül újra azt hirdeti a népnek, hogy a királyi jogokat a liberalizmus meg akarja csorbítani, tehát a liberalizmus a király ellensége, ami ellen a királyt ótalmazni kell s a néppárt akarja ótalmazni. Ugyanaz a párt az, mely Magyarország belső békéjét földúlta és mely a király által szentesített törvényeket szentesítésük után is erkölcsteleneknek, keresztényteleneknek, sőt gyalázatosoknak hirdeti! A programm vége az ismeretes hecckáplán-dessert. Katholikus autonómia, kath. alapok és alapítványok kiadása s a kath. iskolák fölszabadítása az állami felügyelet alól és persze átadása a hecckáplánok kezébe, föltétlen rendelkezési joggal. Tehát megszabadulás még azon elég gyönge és elég hatálytalan ellenőrzés alól is, amit az állam jelenleg gyakorol; szétcibálása a nemzeti kultúrának és szabad gazdálkodás a kath. kulturvagyonban, melynek fölhasználása mai napság is a kath. egyház szégyenét s minden jóravaló kath. hivő és nem egy főpap keserű aggodalmát és nehéz gondját képezi. Ez minden, ami arra a fekete lobogóra van írva. Ezzel viszi a harcba a „szent párt“ fekete korteshada az elmaradottságot a haladás, Sámuel király. (Történet színmű 5 fölvonásban. Irta Gabányi árpád. Bemutató előadás okt 9.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Igen okosan teszik a magyar drámaírók, ha történeti darabokat írnak, mert nálunk az ország történetét nem sokan olvassák, pedig hát abból tanulni lehet. Tisztába jöhetnek azzal, hogy a magyar, csakhogy a társait boszantsa s magának előnyöket szerezzen, már Szent István után nyakunkra hozta a németet, amely azután meg is telepedett. Megtudják, hogy a maguk közt végbemenő marakodás mily károkkal járt az országra s ha megtudják, még most is okulhatnak, mert, fájdalom, ma sem késő. És azt is okosan teszik drámaíróink, ha nemcsak azt a kort válaszják, amelyben dicsőségünk teljes ragyogásban van s nemcsak azokat az elődöket állítják elénk, akiknek tetteitől nemzeti büszkeségünk bízik. Valamint az sem árt, ha alaposabban utána járnak a történelmi adatoknak s a nagy közönség előtt, a színpadról korrigálják azokat a hibákat, amiket az egymásból születő tankönyvek elkövetnek s amelyek téves utakra visznek. Gábányi Árpád meglehetősen jó példát mutat e tekintetben. Nem riadt vissza a történeti buvárlatoktól s nem attól, hogy olyan alakot akart igazabb színben bemutatni, akivel a történelem nem sokat foglalkozott s akivel így a közönség sem ismerős. Aba Sámuel a kis királyok közül való, aki megverette magát, aki maradandót nem alkotott s akit saját honfitársai gyilkoltak meg, aránylag igen rövid uralkodása után. Ám ha a hadiszerencse kerülte is, ha nagy tettek nem jelzik is emlékét, az mégis kiemeli a többi közül, hogy a nép királya volt s e tekintetben, a nép szeretetében és részben igazságosságában is, Mátyás elődje volt, ha ugyan a följegyzéseknek igazuk van. Sámuel határozottan érdekes ember volt s az író könynyen bevezetheti és előkészítheti az ő tragédiáját. Gabányi nagy kedvvel, széles keretben, nem kis arányokban kezdi elmesélni Aba Sámuel szomorú sorsát. Mikor a függöny először húzódik föl, tarka, színgazdag kép tárul elénk, mindjárt megnyerve a szemet is, meg a fület is. A pogányhithez visszatért magyar csapat vallásos ceremóniája folyik s az áldozat füstje fölfelé gomolyog. A vén táltos a pogány oltár előt áll és éneket zeng, amit a csapat kisér, s amibe a zenekar bele-belevág. Igen mutatós festői jelenet ez, amelynek a Káldy Gyula régi motivuma énekei valódi magyar zamatosságot adnak. A nemzeti színháznak énekhez és zenéhez nem szokott közönsége hálásan fogadja ezt a különlegességet, ha mindjárt csak külsőség is az. Ezután azonban mindjárt megindul a dráma, ha nem túlságos gyorsasággal is. Megtudjuk, hogy az áldozó pogány csapat elégedetlen s hogy a nádorispány életére tör. Megtudjuk, hogy a vezérük, Urkund, azért is gyűlöli Sámuelt, a nádorispányt, mert az ő szüleit kivégeztette, még pedig nagy kegyetlenséggel. Ezekkel együtt jövünk tisztába azzal, hogy Garabon vezér unokája, a szép Vira, szereti Urkundot, akit bírni akar s aki előtt megfogadja, hogy a vetélytársát meg fogja ölni. Mindezek után Sámuel király követsége jelenik meg, aki azzal a hírrel áll elő, hogy Sámuelt királylyá választották s aki az udvarba hivja meg Urkundot, akit a király szeret és akit maga mellett óhajt látni. Urkund a békejobbot s a meghívást elfogadja, de csak azért, hogy Sámuelhez közelebb tehessen s bosznia kivitelére több alkalma legyen. A következő fölvonásban a király udvarában vagyunk s a jó királyt, az igazi magyar királyt látjuk, aki az idegenek hízelgéseit elutasítja, aki a sanyargatott népnek pártját fogja, aki a családjához gyöngéd s aki csak rokonszenvet kelthet maga iránt. Sámuelt, aki azonban elköveti azt a végzetes hibát, hogy a főurakkal, a régi magyar trónok főoszlopaival ridegen bánik s e bánásmódjával — bár az netán igazságos is — az ellentáborba hajtja őket. Itt tudjuk meg újból azt, hogy a király oldala mellett élő Urkund már egyszer találkozott a király leányával, Sebával s hogy félig-meddig már szeretik is egymást. Urkund azonban boszurával van eltelve s hogy azt kielégíthesse, a szép királyleányt elraboltatja s várába viteti, épen akkor, midőn Sámuel király a német ellen indul. Mikor újból fölemelkedik a függöny, Urkund várában vagyunk, ahol a fogoly királyleányt A Pesti Hírlap jelen száma 22 olass. KMÜflBIMK