Pesti Hírlap, 1897. március (19. évfolyam, 60-90. szám)

1897-03-01 / 60. szám

^ (897. Budapest, XIX. évf. 60. (6538.) szám Hétfő, március 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség:: Egész évre . .14 írt­­ kr. Budapest, váci­ körut 73. ?:£: Dpa« Éjjül III Egyes szám ír» 4 kr. Égjj §0 11 M fek­ 11 Jfi| HfeÉP — Vidéken 5 kr. M II If M­­­j| MA II Kiadóhivatal: TM —hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep­­ szétküldésére vonatkozó fel* és vasárnap után is. E szólalások intézendők. ------------------------------------------ __ Hl Mmbs eg rag |§R Mg lg 1 SWs Pajj­ il­. §§| Budapest, váci­ körút 78., Bejelentési hivatal. (bp.) Hát ez is van Budapesten? No, ezt a­mi kevesen tudták eddig. Törvényt ugyan láttak róla még a hetvenes években, s hogy irodája létezik valahol, azt a házmesterek min­den hurcolkodáskor emlegetik az új lakóknak. De hogy mit művelnek ebben az irodában, ar­­ról senki sem tud, mert még senki nem látta hasznát. A törvény előírja a bejelentési kötelezett­séget mindenkinek, aki Budapesten lakást vesz föl, vagy szállást fogad s csak 24 órára is bele költözik vagy onnan, ha csupán ideiglen­es, el­távozik. Egy fürge, pontos gépezetnek kéne a lakosság mobilizálódását állandóan nyilvántar­tani, hogy a rend őrei tudják kiről-kiről, hol található, ha valaki keresi, vagy hova távozott, ha szükség van reá. Ilyen nyilvántartás a tö­megélet nagy forgalmában nélkülözhetetlen. Na­ponként ezrekre megy azok száma, akik ügyeik gyors elintézése érdekében ügyfelekre szorulnak, akikhez csak úgy juthatnak el, ha őket útba igazítják. Pontos nyilvántartás nélkül a hatóság sem felelhet a polgárokról, akiknek ily módon nyoma vész, sem a gyanús exisztenciákról, melyek a lakosságban észrevétlenül elkeveredhetnek. Közel húsz év óta kellene ilyen nyilván­tartó intézménynek léteznie. A törvény legalább igy rendelte és — ami még keservesebb — föntartása az adóalapot, húsz év óta terheli. De e két évtized során egyebet se tett, mint restan­ciákat dolgozott föl. Ezen kezdte, mikor megin­dult s ebben rekedt meg máig, dacára a gépe­zet többszörös átalakításának, s a költségek meg­kétszereződésének. Hasonlított az órához, mely naponkint hat­van percet késik s 24 nap múlva már huszon­négy órával, huszonnégy év múlva egy egész esztendővel jár a kalendárium mögött. Lassú, nehézkes kerekei nem győzték a bejelentések regisztrálását, annál kevésbbé vi­selték el a tudakozók kiszolgálását. A tömeges bejelentés már teher volt nekik, a tudakozódás meg épen akadály, amit amúgy gépiesen ellódí­­tottak az útjukból. Az se tetszett nekik, hogy ők hatóságilag kezelendő bejelentési hivatal,­­ azt meg komolyan kikérték maguknak, hogy tuda­kozó irodának tekintessenek. Húsz év telt el a restancia-földolgozás ár­­kádiai állapotában. S a hivatal nem hogy ma­­gánfeleket pontosan kiszolgált volna, sőt a ha­tóságoknak se birt aszszisztenciával szolgálni, mikor a feleket kereste s számukra kézbesitni valójuk volt. Nincs város Európában, hol a kéz­besítés lassúbb, hebehurgyább, konfúzusabb volna, mint Budapesten, mert a bejelentő hiva­tal a legtöbb esetben a harmadéve brit lakást jelöli ki s igen sürgős, fontos aktákat városrész­ből városrészbe vándoroltak így találja meg a bíróság hetek múlva a tanút, kire szüksége van, s az adóhivatal a harmadévi hátralékért foglal, mert az adókötelest még a kivetési ívvel sem volt képes idején megtalálni, ha mindjárt a szomszédban lakott is. Arról persze soha nem volt szó, hogy a bejelentő hivatal a szállásadó gazdák átfutó vendégeit bejelentésre szorítsa s a fővárost az állandón mobil státus dolgában rendhez szoktassa. Ilyen fajta rend valódi réme lett volna ennek a hivatalnak. Nem is tudta a rendőrség megtalálni az általa körözött egyéne­ket, ha állandó lakásuk nem volt, és szálló ven­dégi minőségükben biztos búvóhelyet találtak minden fedél alatt a nyilvántartási hatóság szeme elől. Most ime csoda történt : a bejelentő hiva­tal megembereli magát s megadja az első ön­kéntes tudósítást kérdezetlenül is a budapestiek­nek. Tudtunkra adja, hogy ő létezik, az állam­rendőrségi palotában megtalálható, de csak egy föltétel alatt, ha esetről esetre 15 krajcárt fize­tünk neki. Ha eddig séftegy se szolgált is ki, ezentúl máskép lesz: a 15 krajcárnak bűvös ereje van. Aki ingyen szolgálatot akar, az snasz és az ilyen nem kívánhat semmit egy hivataltól. Fizettünk volna eddig 15 krajcárt, nem fe­­neklett volna meg az iroda a hátralékokban, nem vezetett volna mára nyilvántartási naplót rég elfelejtett lakásainkról, nem küldte volna nyakunkra az adóvégrehajtót rég meg­fizetett adótételeink fejében s nem titkolta volna lakásunkat minden jó emberünk elöl, akik sürgősen kerestek.­­ Tizenöt kraj­cárokért az iroda gyors, pontos, szolgálat­­kész, kötelességtudó lesz. Még megérjük, hogy a 15 kr jegyében más csodás dolgok is elkövet­keznek: a telekkönyvet s a választói névjegy­zéket, esküdtek lajstromát, bíróságok hirdető tábláját ezentúl szintén csak 15 ki* lefizetése után lesz szabad megtekintenünk, a postahiva­tal a poste restante leveleket csak 15 kr fejé­ben fogja kiadni, a nyilvános telefonállomása­­kat se lehet használnunk, ha 15 krt le nem szúrtunk előre, s a sarki rendőr is 15 krért nyújtja a markát, csak úgy veszi tudomásul pa­naszunkat, hogy a zsebtárcánkat ellopták vagy a fejünket valaki beverte. A bejelentési hivatal valószínűleg a vasúti zónatarifa korszakos jelentőségét tulajdonítja a 15 krajcáros baksis-tarifának. S nem vonjuk kétségbe, hogy meg is fog érte szolgálni ; a szándék nem dicstelen. De hasznát csak az a boldog százalék veszi a lakosságból, melynél A jósnőnél, Giip után. Narcrené asszony:­­fiatal özvegy, huszonöt éves, fogata fülkéjében ül, mely szürke és fe­kete selyemmel van kárpitozva. Ruhája saphir­­kék szövet, föltűnő egyszerűséggel varrva. Ka­lapja is saphirkék bársony. Nagyon izgatottnak látszik.­ Mondtam Tómnak, hogy a bank előtt álljon meg . . . Nem szeretném, ha megtudnák, hogy a jósnőnél jártam . . . mennyire kinevet­nének ... és jogosan,­ mert nagy ostobaság ! ... De most már mindegy! . . . Csakis Pard­y úr az oka! . . . azt állítja, hogy a jósnő néha egészen meglepő igazságokat mond . . . Legutóbb arról beszélt — nem nekem, mert nekem csakis a lángoló szerelméről beszél — szóval azt­ mondta Jacquesnak, hogy ezek az asszonyok igazán rejtélyesek , csodás szimatjuk van! Jól hallottam, mikor mesélte, mert titkon odahallgattam : . . . „Itt a közelben is lakik egy jósnő a Coq-Héron utca 4-dik száma alatt — így foly­tatta Pardly úr,­­ magam is jártam nála. Elő­ször kártyát vetett, de akkor csak általános dol­gokat jósolt, hanem azután a tenyeremből azt jósolta, hogy kificamítom a karomat,­­ és két hét múlva kificamítottam . . . Egyik má­sik jóslata is teljesen bevált,­ azt jövendölte, hogy még ez évben komolyan szerelmes leszek valakibe ... és ezt is eltalálta! . . . Azután mindenféle adatokat olvasott ki a tenyeremből, melyek jellememre és szokásaimra meglepően illettek.“ Mindezeket jól az eszembe véstem s tit­­kon figyeltem a további párbeszédükre is . . . »Ha azt szeretnéd tudni, hogy melyik karodat ficamitod ki ebben az esztendőben, csak keresd föl Mervielle Blanche kisasszonyt a Coq-Héron utca 4-ik száma alatt . . .« Mindjárt följegyez­tem ezt a lakáscímet s igy kerültem ide . . . Még csak öt óra és már milyen sötét van! Nem hiszem, hogy valaki meglátott volna. Iste­nem, hát a világ végén van az a bank? No, végre! (kiszáll) Tom, várjon csak itt a bank közelében? (A kocsis elhajt.) Így! . . . Csak nem hajtatok a Coq-Héron-utcába, Tom az egész szolgaszemélyzetnek elmesélte, volna s talán is­merik is Merveille Blanche kisasszonyt . . . No, de hová is jutottam? Fogalmam sincs arról, hogy merre van az a Coq-Héron-utca! . . . . (egy rendőrhöz lép): Kérem, biztos úr, melyik itt a Coq-Héron-utca ’? . . . Ez ? Köszönöm ! (A Coq-Héron utcába siet.) Istenem’ . . . Milyen borzasztó utca! Sohse jártam még itt . . . És ez­ a ház ! Nem is merek belépni. Nincs is gáz­­világítás! (Megpillant egy táblát.) Ő az! . . . . mégis csak itt lakik ! Előre! (Belép a házba s fölbotorkál a sötét lépcsőkön.) Istenem! (A lépcső karfájába kapaszkodik.) Szeretnék vissza­térni! . . . Nem, az mégis ostobaság volna . . . (Fölkapaszkodik az első emeletre, melynek egyik ajtaján Mervielle kisasszony névjegyét olvassa.) Flivhii! ... itt vagyok! (Köhög. Egy kis púpos asszonyka nyit ajtót és kéri, hogy lépjen a váróterembe.) Narcrené asszony­. Sokáig kell várnom A vénasszony: Nem, madame,, mindjárt sorra kerül ... Az a hölgy, aki bent van, már­­régóta itt időzik . . . Különben majd kopogol és értesítem a kisasszonyt. (EL) Narcrené asszony: Már fél hatra! És én öt órakor otthon akartam, lenni! . . . Akkori­? mondtam a barátaimnak . . . Képesek lesznek arra, hogy otthon várakozzanak reám ... A szegény Pard­y már bizonyosan nyugtalanul jár föl és alá a kis szalonban. Igazán kiváncsi va­gyok rá, hogy a jósnő róla is tesz-e majd em ütést? . . . (Lehúzza keztyüit; e percben az ajtó nyi­lik s egy hölgy int neki, hogy lépjen be. Nar­arené egy kis szalonba lép, melynek falain szent képek, titokzatosan vonalazott kezek, számok, jelvények függnek. Az ingaóra fölött egy óriás kitömött holló feketélik.) Merveille Blanche kisasszony (bizonytalan korban a 80. és 60-ik évek között; szemei fe­keték és arca hosszúkás; valami jobb házból szakácsnőnek is nézhetné az ember, ha a feje egy vörös rózsákból kötött koszorú és a nya­kán egy ezüstláncon lógó nagy réz­ kereszt­ben adna valamelyes rendkivüliséget a külsejének Int Narcrenénak, hogy üljön le a zöld téri töve borított asztalhoz s azután szembeül vele eg nagy karosszékbe és száraz hangon igy szól ■ —" Tudja, hogy mennyit kell fizetni a jós­zláimért ? A Pesti Hírlap jelen száma & oldal

Next