Pesti Hírlap, 1898. április (20. évfolyam, 91-119. szám)

1898-04-01 / 91. szám

1898. április 1. PESTI HÍRLAP ____________________________ kompenzáció Port-Ar­thur és Talien-Wanért, tehát mások azt hiszik, hogy az angol kormány Csitut ke­reste ki fllottabázisul. Ez a kikötő a pecsil­i öbölben fekszik, szemben Port-Arthurral. Természetesen ezt is csak bérbe kapná Anglia. Mert hát el kell hinni, hogy a bérlő urak a chinai birodalom integritását szent és érintetlen tulajdonnak tekintik. A Szent­ István-társulat nagy­gyűlése. A központi papnevelő intézet helyiségében ma tartotta a Szent István-társulat évi közgyűlését. Ez az összejövetl több szempontból érdekes volt. Első­sorban népessé és hangossá tette a gyűlés keretében történt igazgató-választás, tud­­niilik az egyetem­ tanárrá kinevezett dr Kiss Já­nos helyére a társulat részére új igazgatót kellett választan. Ugyancsak ez a választás idézte elő a máik érdekességet: a választási harcot. A népprt küzdött meg ama katholikus közönséggel, míg a politikai harcot külön vá­lasztja a vallás élettől. Örvendetes tanulságul szolgálhat, hog a néppárt vereséget szenvedett, jelöltje megbuott. A néppárti Müller Józseffel szemben a katolikus közönség Kaposi Józse­fet, a «Magyar Szemle» hetilap szerkesztőjét, választotta "igzgatóvá s igy, ha e kifejezést használhatjuk,a liberálisabb elem győzött. Lég­esül kellett olna említeni a legkiválóbbat: Schlauch Lewe kardinális megnyitó-beszédét, melyben a táradalmi és egyházi kérdések felől elmélkedik. A közöűlésről a következő tudósítás szá­mol be: A Szer István-társulat ma délelőtt tartotta közgyűlését, melyen a tagok aránylag igen nagy számban jeletek meg. A társulati tagokat már a papnövelde ott elfogták a korteskedők, kik az igaz­gatói állásra egyrészt Kaposi Józsefet, a Magyar Szemle szeretőjét, másrészt a néppártiak Müller Józsefet aláítják. Az igazgatói állásra, mely a dr Kiss János 5 ve­zérni tanárrá történt kinevezése miatt üresedett rá, a hercegprímás is Kaposi Józsefet ajánlotta s harc nem annyira amiatt volt, mert az állással 250 forint fizetés jár, de az forgott szó­ban, hogy néppárt leveressék. A kevülést istentisztelet előzte meg. A pap­növelde dtermében többek közt jelen voltak: Es­terházy Illós Móric elnök, Kisfaludy A. Béla alel­­nök Sznfisányi szepesi és Steiner fejérvári püspö­kök,­ Szász István, Csekonics Endre, lángi Zichy János, unyady Imre, ifj. Zichy János gró­fok, Moh' János, Fenyvessy Ferenc, Huffy Pál, Mócsy 'ital, Komlóssy Ferenc orsz. képviselők, írette s­ugalmazott alpolgármester, Bogisich cím­zetes gpök, Herczegh Mihály egyetemi rektor, Ti­mon Áh­rsapodi István, Breznay, Lubrich egye­temi tP°k, Rusch­ek Antal, dr Kiss János, stb. közgyűlést Esterházy Miklós Móric gróf nyi­totta .­ Bejelentette, hogy Schlauch Lőrinc kardi­nális­igbetegedett és Zichy Nándor gróf sem jöhe­­tt itt .Indítványozza, hogy az elnöki tiszt betöltő­­.­­ veljék föl Csuszka György kalocsai érseket és érettség hívja meg a gyűlésre. A deputáció tagjai: Ipáry István gróf, Gerlóczy Károly, Bogisich Mi­ly és Margalits Ede elmentek az érsekért, akit lépésekor zajos éljenzéssel fogadtak. Schlauch Lőrinc beszéde. Ezután Kisfaludy A. Béla alelnök fölolvasta Schlauch Lőrinc kardinális megnyitó beszédét. Nehéz viszonyok közt mű­ködik ma társulatunk. Mert lehetetlen, hogy a társadalmi viszonyok hullám­zónak zaja be ne hasson azon csendülte magányba s, melyben a szellemi munkások teljesítik fárasztó feladatukat. Legyen szabad ez alkalmat fölhasználnom arra, hogy bár csak aphoristicus vonásokkal jelle­mezzem e mozgalmat. Az európai társadalom nagyszerű átalakulás küszöbén áll, hogy miként fog az átalakulás történni és végződni, senki sem tudja. A szocializmus rém­képe mintha megzsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudomány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodot­tan tapogat és sem módot, sem eszközt nem nyújt a fölijesztett értelemnek és érzelemnek, hogy nyu­godtan nézhessenek a jövő elé. Csakugyan a szocia­lizmus fog uralkodni a huszadik században ? Ural­kodni azon ijesztő alakban, mely ma a legközönsé­gesebb szíveket is borzalommal tölti el ? A tudo­mány nem tud egy életrevaló eszmét adni, mely e rettenetesnek látszó katasztófát elhárítsa vagy csak szelídítse is. Nem én mondom ezt. Huxley tanár, a modern agnosticizmus atyja, kit Kidd Benjámin idéz, azt mondja, hogy a legjobb modern civilizáció sem tüntet föl oly társadalmi állapotot, mely méltó volna azon eszményhez, mely felé az emberiséget vezetni kell. Anyagilag óriási mérvben haladunk, de erköl­csileg oly nyomorultak vagyunk, mint akár a római Cézárok idejében. Akkor a jólét, a gyönyör, a fény­űzés és az ezeket előteremtő arany szomja megne­vezhetetlen kicsapongásokra ösztönözte az embere­ket. Hit nem volt, az erkölcsök parlagon hevertek, a családi élet fölbomlott, és az önérzetét vesztett nép, — mint Thierry Amadé mondja, — homlo­kán a rabszolgaság és tehetetlenség kettős bélyegét viselte. Az ész fejlődésének fénypontján Sír és mégis eddig nem volt képes az egyenlőtlenséget megszün­tetni vagy az ellentétet, mely az egyén és társadalom közt fönnáll, megoldani. Egyéni szabadságot ígért, és az individuum, midőn ezen jogosultságát érvényesíteni akarja, szemben találja magát a társadalom jogaival. Az individualizmus fölbontja a társadalmat alkotó elemeire, a társadalom ismét, hogy fönnállhasson, kénytelen az egyéni jogokat megszorítani és lesz belőle az egyén zsarnoka, az egyén pedig az összesség rab­szolgája. * És továbbá! Nem halljuk-e már a tompa morajt, mely a tudomány ígéretei által fölvillanyozott elégedetlenek soraiból fölhangzik, azoknak soraiból, kik előtt az ész fényét lobogtatták, de akiknek szivéből kiszakították az Istent s vele mindazt, ami őket a túlvilághoz fűzi ? És mit adtak nekik kárpótlásul ? Éveken át hangoz­tatják füleikbe: mit a vallás! mit a dogma! mit az egyház! Tudomány,­tudomány és élvezet, ez a földi boldogság ! És a tudomány készített romboló eszközöket, melyekkel a mai civilizációt légbe röpíthetik, de üre­sen hagyta a szíveket. És az élvezet ? Oh! ez csak ígéret volt, mert milliók és milliók nem tudják, mi az élvezet. Az Istenben való hittel össze van fűzve a türe­lem, a megadás, a lemondás egyfelől; másfelől a szeretet, az önfeláldozás, az irgalmasság és jótékony­ság, mindezek fölött pedig lebeg a vallás őrangyala, mely fölfelé mutat, és mit állítottak helyébe ? Kielé­­gíthetlen vágyakat, kettévágták a köteléket, mely az embert a végtelenhez fűzi, és a végtelenséget kereső lélek mint egy szárnyaszegett madár lehullott a földre, itt csúszik a földön, mint az elátkozott kígyó a para­dicsomban, mindent a földtől vár, mindent a földön keres, és amit keres, azt nem találja, és amit talál, abban csalódik. Csoda-e, ha az elégedetlenség a mai társadalom ellen fordul és számon kéri tőle, amit lelkétől elra­gadt, kárpótlást kér azért, amit elvesztett, teljesítését kéri mindannak, amit a tudomány, a művelődés, a társadalom ígért ? A felcsigázott képzelődés valósítását kéri mindannak, amit szemei előtt évek óta kápráztató fénynyel lobogtattak. Amit a műveltebb körökben könnyelműen, nevetve, meggondolatlanul mondanak vagy írnak, azt az alsóbb körökben egész komolysággal életbeléptetni óhajtják. És így válik kétfelé az emberi társaság, az egyik frivol, modern, vallástalan ; a másik levonja a következtetéseket és ledöntvén az Istent, az emberi művelődés dacára előkészíti a katasztrófát, melynek előjelei a láthatáron jelentkeznek. Íme, ez a mai kor reménytelenségének oka, ez a félelemnek és nyugtalanságnak kulcsa. Hogy híven jellemeztem-e a mai társadalmi ál­lapotot, hogy nagyon erős, vagy csak halvány voná­sai-e ezek a létező állapotnak, nem tudom, de azt tudom, hogy a bekövetkezhető rázkódtatásoknak lehetőségét a komoly gondolkozók komoly számításba veszik. De hogyan van az, hogy ma, amidőn a tudo­mány, a művészet lépten-nyomon oly fényes diadalo­kat arat, amidőn a műveltség oly fokon áll, ahol az a múlt időkben tán sohasem állott, mégis az erköl­csök mindinkább sülyednek, a romlottság oly mérve­ket öltött, hogy méltán a társadalom diszszoluciójától kell tartani. Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon ma­­terialisztikus irány, melyet az Istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kezdeményezett és rideg következetességgel ho­nossá tenni igyekezett, meggyöngítette a társada­lomban azon éltető princípiumot, mely azt eddig fön­­tartotta. A kultúrtörténészek az e század harmincas éveiben feltűnt pozitív bölcsészet nyomdokain haladva, elvetvén az isteni gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a civilizációt megteremtette és fejlesztette. — Nem találták ! Keresik ma is ! Amit elértek, az , hogy nyers materialisztikus fölfogásból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat mohón föl­kapó társadalmat, melyből, mivel természetfölötti mozzanatot nélkülöz, kiveszni készül a magasabb esz­ményi törekvés. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben fel­tüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi té­nyezőket, kijelölni a korlátokat, melyeken túl az em­beri tudás tehetetlen, ez azon tér, amelyen a tudo­mány üdvösen mozoghat. De a tudomány elhagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszerepet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. Mindenütt, kétezer éven át a katholicizmus működése észlelhető, és nem volt jelentékeny ese­mény, mely ezt nem érintette vagy általa előidézve nem lett volna, és mégis ignorálták azt. A felületen maradtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tartották érdemesnek más tényezőt keresni, miután a tudo­mány a társadalmat teljesen kielégíteni látszott. Hi­szen fényes volt minden, az emberek haladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dolgokat teremtett, a kereskedelem min­den képzeletet meghaladó kiterjedést nyert, minek to­vább kutatni egy természetfölötti, egy túlvilági be­folyás után, miután minden oly nagy boldogságnak örvend ?. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyomor lappang. Maga a kultúrtudomány megdöbbenve, tanácstalanul áll azon a magaslaton, melyet oly nagy fáradtsággal ért el, és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társadalom­nak adott. Azt, hogy a vallás a civilizációnak tartós, vál­tozatlan tényezőjét képezte, maguk a kulturtörténészek is elismerik, hogy képezi ma is, mutatja a szellemek nyugtalansága. A vallás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését, látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a leg­nemesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba. A szociális mozgalom eldobja magától a vallást, — nem figyelmeztető jel-e ez mindazokra nézve, akik a vallás befolyását kicsinyük ? A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyógyít­juk, a nyomort enyhítjük, kórodákat, menhelyeket ál­lítunk, a korösszülötteket, a nyomorékokat a tudo­mány minden eszközeivel fentartani igyekszünk, szó­val a társadalom leggyöngébb osztályait sem a bar­­bár népek módjára megsemmisíteni, sem a darwinisz­­tikus tudomány elvei szerint elveszni nem engedjük, hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igye­kezünk. A társadalom nem dezavuálja itt a tudományt? Csak futólag kívánok oda mutatni, hogy ma­gában az irodalomban is félre nem ismerhető jelei mutatkoznak a vallásos irányzatnak, mely majd mint miszticizmus vagy spiritizmus, majd komolyabb alak­ban mint önkénytelen vagy átgondolt vallomás tudo­mányos munkákban jelentkezik. Lombrosonak ataviz­­musa pl, mely szerint a jó és rossz testi és­ lelki tulajdonságok a szülőktől átszám­aztatnak a gyerme­kekre és ezáltal az egész generációk annyira meg­­rontathatnak, hogy Lombroso nekik büntetlenséget is kíván biztosítani, nem indirekt odamutatás-e az ere­dendő bűnre, melyet a tudomány olyannyira ostro­mol . Ibsennek, a ma oly ünnepelt írónak, szemére vetik, hogy, mint ők mondják, krisztianizál, miután irataiban a bűnbeesés, a megváltás s a bű­nbánat oly nagy szerepet játszanak. És hogy komoly bölcsészeti műveket is említsek: Balfournak a vallásnak alap­járól, Kiddnek a szociális evolúcióról, Biunetierenek a tudomány csődjéről írt munkái nem azt mutatják-e, hogy a vallás, mint társadalmi divina vis moreus, a kedélyeket mélyen foglalkoztatja ? Hiába ! Ami isteni van az emberben, azt em­ber le nem ronthatja. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyugszik, ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tudomány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál. Materialisztikus világnézet csak konvencionális erköl­csöket teremthet, melyek az első társadalmi viharban megrendülnek és az újjáalakításban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hat­hatós befolyását a művelődés menetére kicsinylenék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény műve­lődés evolúciójában is, de nem egyedüli, nem is fő­tényezője ennek. Nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A katholicizmusnak az e század végén oly el­rettentő alakban jelentkező szociális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen a szociális reform utáni törekvésnek, a nemesebb fölfogás szerint, — nem lehet más célja, mint az, hogy a szociális viszonyok szülte új társadalmi elem a társadalom kereteibe be­­illesztessék; helyet kapjon abban, hogy tényezőnek elismertessék, hogy a­ jogok igazságos elosztása által neki is a kötelességek teljesítése lehetővé tétessék. Voltak a civilizációnak már hasonló átalakulá­sai, átmeneti stádiumai, sokszor­­kisebb, sokszor na­gyobb rázkódtatással, aszerint, amint a megifjodott társadalom szervezésére az emberi bölcseség az esz­közök megfelelő megválasztásánál a jog és igazság fölismerésével és az emberiség eszményi céljainak szemmeltartásával megtalálta a helyes kibontakozási módot. De ha olykor-olykor be is borult az ég, a fel­hők fölött ott ragyogott a nap , a vallás; az események menetében ott működött az isteni gondvi­selés keze, mely vezette az emberiséget, mely őrkö­dött saját isteni keze műve fölött, hogy az’ emberi szenvedélyek hullámzásai közepette el’ ne merüljön

Next