Pesti Hírlap, 1898. április (20. évfolyam, 91-119. szám)
1898-04-01 / 91. szám
1898. április 1. PESTI HÍRLAP ____________________________ kompenzáció Port-Arthur és Talien-Wanért, tehát mások azt hiszik, hogy az angol kormány Csitut kereste ki fllottabázisul. Ez a kikötő a pecsili öbölben fekszik, szemben Port-Arthurral. Természetesen ezt is csak bérbe kapná Anglia. Mert hát el kell hinni, hogy a bérlő urak a chinai birodalom integritását szent és érintetlen tulajdonnak tekintik. A Szent István-társulat nagygyűlése. A központi papnevelő intézet helyiségében ma tartotta a Szent István-társulat évi közgyűlését. Ez az összejövetl több szempontból érdekes volt. Elsősorban népessé és hangossá tette a gyűlés keretében történt igazgató-választás, tudniilik az egyetem tanárrá kinevezett dr Kiss János helyére a társulat részére új igazgatót kellett választan. Ugyancsak ez a választás idézte elő a máik érdekességet: a választási harcot. A népprt küzdött meg ama katholikus közönséggel, míg a politikai harcot külön választja a vallás élettől. Örvendetes tanulságul szolgálhat, hog a néppárt vereséget szenvedett, jelöltje megbuott. A néppárti Müller Józseffel szemben a katolikus közönség Kaposi Józsefet, a «Magyar Szemle» hetilap szerkesztőjét, választotta "igzgatóvá s igy, ha e kifejezést használhatjuk,a liberálisabb elem győzött. Légesül kellett olna említeni a legkiválóbbat: Schlauch Lewe kardinális megnyitó-beszédét, melyben a táradalmi és egyházi kérdések felől elmélkedik. A közöűlésről a következő tudósítás számol be: A Szer István-társulat ma délelőtt tartotta közgyűlését, melyen a tagok aránylag igen nagy számban jeletek meg. A társulati tagokat már a papnövelde ott elfogták a korteskedők, kik az igazgatói állásra egyrészt Kaposi Józsefet, a Magyar Szemle szeretőjét, másrészt a néppártiak Müller Józsefet aláítják. Az igazgatói állásra, mely a dr Kiss János 5 vezérni tanárrá történt kinevezése miatt üresedett rá, a hercegprímás is Kaposi Józsefet ajánlotta s harc nem annyira amiatt volt, mert az állással 250 forint fizetés jár, de az forgott szóban, hogy néppárt leveressék. A kevülést istentisztelet előzte meg. A papnövelde dtermében többek közt jelen voltak: Esterházy Illós Móric elnök, Kisfaludy A. Béla alelnök Sznfisányi szepesi és Steiner fejérvári püspökök, Szász István, Csekonics Endre, lángi Zichy János, unyady Imre, ifj. Zichy János grófok, Moh' János, Fenyvessy Ferenc, Huffy Pál, Mócsy 'ital, Komlóssy Ferenc orsz. képviselők, írette sugalmazott alpolgármester, Bogisich címzetes gpök, Herczegh Mihály egyetemi rektor, Timon Áhrsapodi István, Breznay, Lubrich egyetemi tP°k, Ruschek Antal, dr Kiss János, stb. közgyűlést Esterházy Miklós Móric gróf nyitotta . Bejelentette, hogy Schlauch Lőrinc kardinálisigbetegedett és Zichy Nándor gróf sem jöhett itt .Indítványozza, hogy az elnöki tiszt betöltő. veljék föl Csuszka György kalocsai érseket és érettség hívja meg a gyűlésre. A deputáció tagjai: Ipáry István gróf, Gerlóczy Károly, Bogisich Mily és Margalits Ede elmentek az érsekért, akit lépésekor zajos éljenzéssel fogadtak. Schlauch Lőrinc beszéde. Ezután Kisfaludy A. Béla alelnök fölolvasta Schlauch Lőrinc kardinális megnyitó beszédét. Nehéz viszonyok közt működik ma társulatunk. Mert lehetetlen, hogy a társadalmi viszonyok hullámzónak zaja be ne hasson azon csendülte magányba s, melyben a szellemi munkások teljesítik fárasztó feladatukat. Legyen szabad ez alkalmat fölhasználnom arra, hogy bár csak aphoristicus vonásokkal jellemezzem e mozgalmat. Az európai társadalom nagyszerű átalakulás küszöbén áll, hogy miként fog az átalakulás történni és végződni, senki sem tudja. A szocializmus rémképe mintha megzsibbasztana minden tevékenységet. Maga a tudomány, mely pedig néhány évtized óta magához ragadta a társadalom vezetését, zavarodottan tapogat és sem módot, sem eszközt nem nyújt a fölijesztett értelemnek és érzelemnek, hogy nyugodtan nézhessenek a jövő elé. Csakugyan a szocializmus fog uralkodni a huszadik században ? Uralkodni azon ijesztő alakban, mely ma a legközönségesebb szíveket is borzalommal tölti el ? A tudomány nem tud egy életrevaló eszmét adni, mely e rettenetesnek látszó katasztófát elhárítsa vagy csak szelídítse is. Nem én mondom ezt. Huxley tanár, a modern agnosticizmus atyja, kit Kidd Benjámin idéz, azt mondja, hogy a legjobb modern civilizáció sem tüntet föl oly társadalmi állapotot, mely méltó volna azon eszményhez, mely felé az emberiséget vezetni kell. Anyagilag óriási mérvben haladunk, de erkölcsileg oly nyomorultak vagyunk, mint akár a római Cézárok idejében. Akkor a jólét, a gyönyör, a fényűzés és az ezeket előteremtő arany szomja megnevezhetetlen kicsapongásokra ösztönözte az embereket. Hit nem volt, az erkölcsök parlagon hevertek, a családi élet fölbomlott, és az önérzetét vesztett nép, — mint Thierry Amadé mondja, — homlokán a rabszolgaság és tehetetlenség kettős bélyegét viselte. Az ész fejlődésének fénypontján Sír és mégis eddig nem volt képes az egyenlőtlenséget megszüntetni vagy az ellentétet, mely az egyén és társadalom közt fönnáll, megoldani. Egyéni szabadságot ígért, és az individuum, midőn ezen jogosultságát érvényesíteni akarja, szemben találja magát a társadalom jogaival. Az individualizmus fölbontja a társadalmat alkotó elemeire, a társadalom ismét, hogy fönnállhasson, kénytelen az egyéni jogokat megszorítani és lesz belőle az egyén zsarnoka, az egyén pedig az összesség rabszolgája. * És továbbá! Nem halljuk-e már a tompa morajt, mely a tudomány ígéretei által fölvillanyozott elégedetlenek soraiból fölhangzik, azoknak soraiból, kik előtt az ész fényét lobogtatták, de akiknek szivéből kiszakították az Istent s vele mindazt, ami őket a túlvilághoz fűzi ? És mit adtak nekik kárpótlásul ? Éveken át hangoztatják füleikbe: mit a vallás! mit a dogma! mit az egyház! Tudomány,tudomány és élvezet, ez a földi boldogság ! És a tudomány készített romboló eszközöket, melyekkel a mai civilizációt légbe röpíthetik, de üresen hagyta a szíveket. És az élvezet ? Oh! ez csak ígéret volt, mert milliók és milliók nem tudják, mi az élvezet. Az Istenben való hittel össze van fűzve a türelem, a megadás, a lemondás egyfelől; másfelől a szeretet, az önfeláldozás, az irgalmasság és jótékonyság, mindezek fölött pedig lebeg a vallás őrangyala, mely fölfelé mutat, és mit állítottak helyébe ? Kielégíthetlen vágyakat, kettévágták a köteléket, mely az embert a végtelenhez fűzi, és a végtelenséget kereső lélek mint egy szárnyaszegett madár lehullott a földre, itt csúszik a földön, mint az elátkozott kígyó a paradicsomban, mindent a földtől vár, mindent a földön keres, és amit keres, azt nem találja, és amit talál, abban csalódik. Csoda-e, ha az elégedetlenség a mai társadalom ellen fordul és számon kéri tőle, amit lelkétől elragadt, kárpótlást kér azért, amit elvesztett, teljesítését kéri mindannak, amit a tudomány, a művelődés, a társadalom ígért ? A felcsigázott képzelődés valósítását kéri mindannak, amit szemei előtt évek óta kápráztató fénynyel lobogtattak. Amit a műveltebb körökben könnyelműen, nevetve, meggondolatlanul mondanak vagy írnak, azt az alsóbb körökben egész komolysággal életbeléptetni óhajtják. És így válik kétfelé az emberi társaság, az egyik frivol, modern, vallástalan ; a másik levonja a következtetéseket és ledöntvén az Istent, az emberi művelődés dacára előkészíti a katasztrófát, melynek előjelei a láthatáron jelentkeznek. Íme, ez a mai kor reménytelenségének oka, ez a félelemnek és nyugtalanságnak kulcsa. Hogy híven jellemeztem-e a mai társadalmi állapotot, hogy nagyon erős, vagy csak halvány vonásai-e ezek a létező állapotnak, nem tudom, de azt tudom, hogy a bekövetkezhető rázkódtatásoknak lehetőségét a komoly gondolkozók komoly számításba veszik. De hogyan van az, hogy ma, amidőn a tudomány, a művészet lépten-nyomon oly fényes diadalokat arat, amidőn a műveltség oly fokon áll, ahol az a múlt időkben tán sohasem állott, mégis az erkölcsök mindinkább sülyednek, a romlottság oly mérveket öltött, hogy méltán a társadalom diszszoluciójától kell tartani. Bármily nehéz ezen kérdésekre válaszolni, mégis alig tévedünk, ha azt állítjuk, hogy azon materialisztikus irány, melyet az Istentől elszakadt és a tisztán természeti alapra fektetett tudomány kezdeményezett és rideg következetességgel honossá tenni igyekezett, meggyöngítette a társadalomban azon éltető princípiumot, mely azt eddig föntartotta. A kultúrtörténészek az e század harmincas éveiben feltűnt pozitív bölcsészet nyomdokain haladva, elvetvén az isteni gondviselést, keresték azon titkos természeti erőt, mely a civilizációt megteremtette és fejlesztette. — Nem találták ! Keresik ma is ! Amit elértek, az , hogy nyers materialisztikus fölfogásból kiindulva, teremtettek egy, az újításokat mohón fölkapó társadalmat, melyből, mivel természetfölötti mozzanatot nélkülöz, kiveszni készül a magasabb eszményi törekvés. A szellemet fejleszteni, az észt kiművelni, az ismeretek által az ember fölényét a teremtésben feltüntetni, összhangba hozni az értelmi és erkölcsi tényezőket, kijelölni a korlátokat, melyeken túl az emberi tudás tehetetlen, ez azon tér, amelyen a tudomány üdvösen mozoghat. De a tudomány elhagyta e tért és társadalmi tudomány akart lenni, magának tulajdonította a vezérszerepet korlátlanul, függetlenül, kizárólagosan. Itt van a tévedés kulcsa. Mindenütt, kétezer éven át a katholicizmus működése észlelhető, és nem volt jelentékeny esemény, mely ezt nem érintette vagy általa előidézve nem lett volna, és mégis ignorálták azt. A felületen maradtak, mélyebbre nem hatoltak, nem tartották érdemesnek más tényezőt keresni, miután a tudomány a társadalmat teljesen kielégíteni látszott. Hiszen fényes volt minden, az emberek haladtak a művelődésben, a művészet csarnokokat épített, az ipar mesés dolgokat teremtett, a kereskedelem minden képzeletet meghaladó kiterjedést nyert, minek tovább kutatni egy természetfölötti, egy túlvilági befolyás után, miután minden oly nagy boldogságnak örvend ?. Csakhogy mindez külfény, máz, mely alatt iszonyú nyomor lappang. Maga a kultúrtudomány megdöbbenve, tanácstalanul áll azon a magaslaton, melyet oly nagy fáradtsággal ért el, és nem tud számot adni azon ígéretekről, melyeket a társadalomnak adott. Azt, hogy a vallás a civilizációnak tartós, változatlan tényezőjét képezte, maguk a kulturtörténészek is elismerik, hogy képezi ma is, mutatja a szellemek nyugtalansága. A vallás ma is nagy hatalom, melylyel a tudománynak számolni kell; alig van osztály, mely látván az erkölcsök iszonyú sülyedését, látván, hogy a század végén a vallástalan áramlat által a legnemesebb érzelmek is letaroltatnak, visszatérni óhajt az elhagyott ősi lakba. A szociális mozgalom eldobja magától a vallást, — nem figyelmeztető jel-e ez mindazokra nézve, akik a vallás befolyását kicsinyük ? A szegényeket támogatjuk, a betegeket gyógyítjuk, a nyomort enyhítjük, kórodákat, menhelyeket állítunk, a korösszülötteket, a nyomorékokat a tudomány minden eszközeivel fentartani igyekszünk, szóval a társadalom leggyöngébb osztályait sem a barbár népek módjára megsemmisíteni, sem a darwinisztikus tudomány elvei szerint elveszni nem engedjük, hanem a krisztusi és evangéliumi irgalmasságnak parancsai szerint a társadalomnak megmenteni igyekezünk. A társadalom nem dezavuálja itt a tudományt? Csak futólag kívánok oda mutatni, hogy magában az irodalomban is félre nem ismerhető jelei mutatkoznak a vallásos irányzatnak, mely majd mint miszticizmus vagy spiritizmus, majd komolyabb alakban mint önkénytelen vagy átgondolt vallomás tudományos munkákban jelentkezik. Lombrosonak atavizmusa pl, mely szerint a jó és rossz testi és lelki tulajdonságok a szülőktől átszámaztatnak a gyermekekre és ezáltal az egész generációk annyira megrontathatnak, hogy Lombroso nekik büntetlenséget is kíván biztosítani, nem indirekt odamutatás-e az eredendő bűnre, melyet a tudomány olyannyira ostromol . Ibsennek, a ma oly ünnepelt írónak, szemére vetik, hogy, mint ők mondják, krisztianizál, miután irataiban a bűnbeesés, a megváltás s a bűnbánat oly nagy szerepet játszanak. És hogy komoly bölcsészeti műveket is említsek: Balfournak a vallásnak alapjáról, Kiddnek a szociális evolúcióról, Biunetierenek a tudomány csődjéről írt munkái nem azt mutatják-e, hogy a vallás, mint társadalmi divina vis moreus, a kedélyeket mélyen foglalkoztatja ? Hiába ! Ami isteni van az emberben, azt ember le nem ronthatja. Az emberi társadalom erkölcsi alapon nyugszik, ennek kizárólagos vezetője nem lehet a tudomány, mely Istentől elszakadt. Isten nélkül nincsen morál. Materialisztikus világnézet csak konvencionális erkölcsöket teremthet, melyek az első társadalmi viharban megrendülnek és az újjáalakításban támpontot nem nyújthatnak. Ezzel nincsen mondva, hogy a tudomány hathatós befolyását a művelődés menetére kicsinylenék. Fontos szerepe van ennek még a keresztény művelődés evolúciójában is, de nem egyedüli, nem is főtényezője ennek. Nagy tévedés a hitet az észszel, a vallást a tudománynyal ellentétbe állítani. A katholicizmusnak az e század végén oly elrettentő alakban jelentkező szociális áramlattól is nincsen mit remegnie. Ezen a szociális reform utáni törekvésnek, a nemesebb fölfogás szerint, — nem lehet más célja, mint az, hogy a szociális viszonyok szülte új társadalmi elem a társadalom kereteibe beillesztessék; helyet kapjon abban, hogy tényezőnek elismertessék, hogy a jogok igazságos elosztása által neki is a kötelességek teljesítése lehetővé tétessék. Voltak a civilizációnak már hasonló átalakulásai, átmeneti stádiumai, sokszorkisebb, sokszor nagyobb rázkódtatással, aszerint, amint a megifjodott társadalom szervezésére az emberi bölcseség az eszközök megfelelő megválasztásánál a jog és igazság fölismerésével és az emberiség eszményi céljainak szemmeltartásával megtalálta a helyes kibontakozási módot. De ha olykor-olykor be is borult az ég, a felhők fölött ott ragyogott a nap , a vallás; az események menetében ott működött az isteni gondviselés keze, mely vezette az emberiséget, mely őrködött saját isteni keze műve fölött, hogy az’ emberi szenvedélyek hullámzásai közepette el’ ne merüljön