Pesti Hírlap, 1898. június (20. évfolyam, 150-179. szám)

1898-06-01 / 150. szám

Budapest, 1893.___________________________XX. évf. 150 ((.389.) Szám. Szerda, junius 1-i Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre . . 11 írt —­kr. Budapest, váci­ körűt 731 STLJH S R megjelenik minden nap, ünnep •) szétküldésére vonatkozó fel­is vasárnap után is. V'A'OvY'szólalások intézendők. ? - ■ - 11 ■'■■■■nun i inn—■ —»winii-WMiiiriTiwiiiiiTiMi 11 A lobogó. Oh igen, minekünk mindenekfölött csak­obogó-kérdések kellenek! Lehetnek az ország­­nak halálos bajai. Pusztíthat nyíltan vagy csönd­ben, rohamosan vagy lassan a mélyen járó ag­rárválság. Szakadások támadhatnak a nemzet alkotó osztályai közt. A földbirtok-kérdések megérlelhetik csöndben a parasztság elhidegülé­­sét a vezető osztályoktól. A korhadt közigazga­tás meglazíthatja a legerősebb nemzeti köteléke­ket. Fidei commissure, holtkéz, latifundium vé­gigfeküdhet nyomasztó súlyával a nemzet élő testén és elsorvaszthatja a nép életerejének új hajtásait, mint ahogyan sáppadt és csenevész a tövek alatt hiába erőlködő növény is: mit tesz az! Egy szavalásra alkalmas lobogó­ affaire töb­bet ér minden szociális és közgazdasági problé­mánál s egy közjogi hajszál erősebb a nemzeti élet leghatalmasabb kötelékeinél. Oh nép­képviselők, tehát apró közjogi ügyecskékkel akarjátok-e ti a népet táplálni, amikor kenyere fogytán van. És azt hiszitek-e, hogy a fakó, rosszul táplált arcok megpirosod­­nak s a szikár, csontos alakok nekigömbölyöd­­nek a ti csekélyke lobogó­ affairejeitektől és köz­jogi szőrszálhasogatástoktól! Avagy hogy ezek a milliók csak épen arra jók tinektek, hogy elhigyék a ti beszédeiteket és leadják reátok szavazatukat, — már ameddig t­­i. hisznek, mert a népszerűsé­get sem lehet örökké fölösleges lobogó-kérdésekkel és közjogi zabhegyezéssel melegen tartani. Mi­­velhogy az ember, ha paraszt is, megunja az ilyet, és megkérdezi emberségtudással, hogy »ugyan kérem, hát a politika épen mindig csak lobogókkal reszkelődik és semmi köze annak a földhöz, a kenyérhez és némely más dolgok­hoz, amik szintén igen fontosak az emberi életben ?« És ha csak igazság lenne ebben a lobogó­dologban ! íme, a belügyminiszter most egy ren­deletet bocsájtott ki, amelyben többi miniszter­­társaival együtt megszabja, hogy mik legyenek azok a nemzeti ünnepek­, amikor a címeres ma­gyar nemzeti lobogót ki kell tűzni. Szent István napja, az 1848. évi törvények szentesítése napja (ápr. 11.) és ő felsége a király születése napja. Meg vannak szabva azok az épületek is, amelyeket az 1848. XXI. t.-c. értelmében középületeknek és közintézeteknek kell tekinteni. A honvédségi épüle­tek és közintézetek azonban a rendeletben elő nem fordulnak, sőt a honvédelmi miniszter maga sem járult ehez az intézkedéshez. És ebből most zajos interpelláció lesz a képviselőházban, előre­­bocsájtatván, hogy itt most Fejérváry b. honvé­delmi miniszter győzött az egész minisztérium fölött s a honvédség durva kezekkel kiszakitta­­tik abból a nagy nemzeti életközösségből, ami az országot föntartja és szerintünk is bizonyosan a legszentebb dolgok közé tartozik. Hacsak fogni lehetne erre a súlyos nem­­zetárulási gyanúra híveket! A hazafiasságban való licitáció azonban immár a naivabb múlt időké. Némileg vége van annak a kornak, ami­kor a magyar kormányokról el lehetett hitetni, hogy­'ISEOk nemzetellenes irányokkal cimborál­nak s a nemzeti becsületet minduntalan elárul­ják. Ez a mi rossz világunk, ha valami nemzet­vagy hazaárulási vád esik, nem hisz többé benne olyan önfeledten. Mivel száz oka van arra a becsületes hitre, hogy a nemzeti érzés dolgaiban a miniszterelnöktől kezdve lefelé az­­ utolsó proletárig mind egyformán érezünk­ (ki­véve talán a hazatagadó szocialista rajongókat), az államjogi sérelmeket sem veszi készpénz gya­nánt többé, hanem előbb az igazságot keresi ki a szent felháborodásból. Így például, ha az emberrel azt akarják elhitetni, hogy a magyar honvédségnek tilos a nemzeti lobogó használata, akkor erre mindenki azt mondja, hogy ez bolondság. Mert hiszen ha az 1868. XL. t. cikkben s az 1890. V. t. cikk 18. szakaszában nem is volna világosan megírva, hogy a honvédség lobogója az ország színeit és a magyar állam címerét viseli, akkor közvetlen tapasztalatból is tudná mindenki, hogy úgy van. A kérdés tehát semmiképen sem bír­hat nemzeti gravamen természetével. És ha a honvédelmi miniszter a honvédség középületei­vel együtt nem fordul elő abban a rendeletben, kell, hogy akkor annak egészen más oka le­gyen, mert hiszen pl olyan bolond ember sem igen akad ebben az országban, akivel el lehes­sen hitetni, hogy ő felsége a király, a legfőbb hadúr, születése napján a honvédségnek tilos legyen a maga nemzeti lobogóival való ün­neplés ! Nos tehát, a nagy nemzeti sérelem egy­szerűen arra redukálódik, hogy a honvédségi épületek és intézetek a zászlóhasználat dolgá­ban nem a honvédelmi miniszternek, hanem a honvédség főparancsnokságának vannak aláren­delve. A zászlóhasználat katonai szolgálati ügy lévén s a honvédségi épületek honvéd-katonai használatnak lévén átadva, az 1890. V. t.-cikk 22. szakasza s kivált ennek d. pontja értelmé­ben a m. kir. honvéd-főparancsnokság jogható­sága alá tartoznak s e hatáskört a honvédelmi Élet a vásártéren. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A város alatt a mezőn, ahol a csorda le­al, valamelyik napon megáll egy fuvaroskocsi, molyan risztosz sáros jármű, mely elé két sp­­ány gebe van fogva, a gebéket pedig kukorica­­zár-ülésről kékmándlis, nagy csizmás paraszt­ember nógatja madzagostorral. A kocsin ponyva van, meg néhány sátorkaró, továbbá fapadok, könnyű fenyőfaasztalok és három ember. Az egyik a kocsis. Magas, kérges paraszt, előre bu­kott nyakkal és vállakkal. A másik egy testes, pirosképű ember, akinek a m­elledzőjén apró pitykegombok fénylének és vastag ezüstlánc lóg. A ponyva tetején pedig egy ágrólszakadt rossz­­kalapu ember ül, aki egykedvűen eregeti kurta­­záru cseréppipájából az erős dohányfüstöt és -olyan kelletlen arcot vág, mintha a világon emmi sem érdekelné. Amaz a korcsmá­­ros, ez a mindenese. Aféle tedd­ ide, tedd­­oda ember, akit mindenre föl szokás hasz­nálni. A két ember ülve marad a kocsin, a mindenes ellenben lekecmereg a ponyváról és egy nagyot ásit. Egyik se szól. Minek is. Nincs mondanivalójuk. Várják a lovasrendőrt, aki a őrség túlsó feléről­ poroszkál errefelé, hogy az jelölje meg a helyet, ahova lerakodhatnak. A tisztázó ismeri a csárdást, arrajártában be­zokott hozzá bukkanni, ez okból messziről tiszte­l­g és az arca is derűs lesz, barátságos, mind­­azonáltal a nádpálcájával mutatja meg a helyet. Ezt már a tekintély kívánja igy. A kocsis oda tájt és ekkor leszabnak valamennyien. Leszedik a ponyvát, a karókat, meg az egyetmást és hozzáfognak a sátor gabalyitásához. Később jön egy másik kocsi, utána egy harmadik, amelyen ugyanilyen emberek és ugyan efajta készségek vannak. Estalkonyatra talpon állnak a csárdák, csak még a nemzetiszinű zászló hiányzik róluk, amit azonban jókor van reggel is feltűzni a be­járat fölé. Mindezekből nyilvánvalóvá lesz, hogy más­nap országos vásárt tartanak a mezőségen. De csak barom­ vásárt. Más egyéb áruknak a vá­rosban van a helyük, azokat ott adják, veszik az emberek, ügy is van. Reggelre, jóval nap­kelte előtt, már hangos a vásártér. Tele van jószágokkal és emberekkel. Van itt juhász, hosszú birkafogó bottal, továbbá bojtár, csikós, hajcsár, kanász nyakba vetett ostorral, továbbá mindenféle állat: ló, szarvasmarha, disznó, juh, bárány, kecske és ki tudná mi minden. A jó­szágokat az éjjel hajtották ide, mivelhogy nem jó ha soká állnak. Álltában ugyanis könnyen leromlik az állat és mindjárt veszít az értéké­ből, azonfelül pedig mindig jobb, ha nincs ki­éhezve az eladásra szánt lábas jószág, mert így többet mutat, mint lappadtan. Ilyformán az okos ember kiszámíthatja az időt, amely alatt fölhajthatja a jószágot és csak a kellő időben indul el hazulról, hogy akkor érjen oda, ami­kor kezd beállni a vásár. Minek vesztegelne­k is, meg a barma is, így tartja, és így is van rendjén. Később azután előkövetkeznek a barom­­vásárok tipikus alakjai, kik kétségkívül igen ér­dekes emberek, valósággal megérdemlik, hogy végignézze őket az ember; az is, akinek egyéb­ként semmi dolga nincs a vásárban. Nincs ugyan sok haszon ebből, de kárára sincs az embernek. Csak az életet látja. A mait. A furfanggal teli életet és azt a kemény csatározást, amit a megélhetésért folytat a gyönge ember. A vásár tudvalevőleg korán kezdődik, ez okból akit elsőnek itt talál az ember, az a korcs­­máros. A sátor előtt áll, kezét a kékkötő zse­bébe sülyeszti és nézi a hajnali derengést. Szi­varozik. A füstöt elkapja az áramlat és viszi a fű fölött, ezzel azonban ő most nem törődik, ahelyett pödri a bajuszát és azon tűnődik, vajon jutal­­mas lesz-e a vásár ? A fölhajtott jószágokat be­csülheti. Ezeknek a minősége és mennyisége némikép irányadó. Ha jók és ha több van, több adás-vevést remélhet az ember. Ámbátor mindezek magukban véve még nem elégségesek a jó vásárhoz, ezekhez még kereslet is szük­séges. Jószág, az most van, ámde vevő hogy lesz-e és ha lesz, milyen, azt még nem lehet tudni. Ilyformán, amint váltakoznak fejében a gondolatok, aként árad és vesz el lelkében a reménység a vásár minősége irányában. Ko­moly dolog ez most nagyon. Van vagy két hordó bora, ami föl akar fordulni a gyöngeség­­től, ezen szeretne túladni. Vásárban nem né­zik, milyen az ital, inkább szokásból isznak itt az emberek, mint szükségből. Később bemegy a csárdába és némi útbaigazítást ad a szakácsáé­nak, akinek kackiásan hátra van kötve a feje, szép tiszta vasalt ruhában van és aranypillés papucsokban forgolódik a tűzhely körül. A karján föl van gyűrve a ruha, az arca piros, a szemei fénylenek, a nyelve pedig pörög, hogy szinte meghunyászkodik tőle az ember.­­ A Pesti Hírlap mai száma 22 oldal.

Next