Pesti Hírlap, 1898. június (20. évfolyam, 150-179. szám)
1898-06-01 / 150. szám
Budapest, 1893.___________________________XX. évf. 150 ((.389.) Szám. Szerda, junius 1-i Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre . . 11 írt —kr. Budapest, váci körűt 731 STLJH S R megjelenik minden nap, ünnep •) szétküldésére vonatkozó felis vasárnap után is. V'A'OvY'szólalások intézendők. ? - ■ - 11 ■'■■■■nun i inn—■ —»winii-WMiiiriTiwiiiiiTiMi 11 A lobogó. Oh igen, minekünk mindenekfölött csakobogó-kérdések kellenek! Lehetnek az országnak halálos bajai. Pusztíthat nyíltan vagy csöndben, rohamosan vagy lassan a mélyen járó agrárválság. Szakadások támadhatnak a nemzet alkotó osztályai közt. A földbirtok-kérdések megérlelhetik csöndben a parasztság elhidegülését a vezető osztályoktól. A korhadt közigazgatás meglazíthatja a legerősebb nemzeti kötelékeket. Fidei commissure, holtkéz, latifundium végigfeküdhet nyomasztó súlyával a nemzet élő testén és elsorvaszthatja a nép életerejének új hajtásait, mint ahogyan sáppadt és csenevész a tövek alatt hiába erőlködő növény is: mit tesz az! Egy szavalásra alkalmas lobogó affaire többet ér minden szociális és közgazdasági problémánál s egy közjogi hajszál erősebb a nemzeti élet leghatalmasabb kötelékeinél. Oh népképviselők, tehát apró közjogi ügyecskékkel akarjátok-e ti a népet táplálni, amikor kenyere fogytán van. És azt hiszitek-e, hogy a fakó, rosszul táplált arcok megpirosodnak s a szikár, csontos alakok nekigömbölyödnek a ti csekélyke lobogó affairejeitektől és közjogi szőrszálhasogatástoktól! Avagy hogy ezek a milliók csak épen arra jók tinektek, hogy elhigyék a ti beszédeiteket és leadják reátok szavazatukat, — már ameddig ti. hisznek, mert a népszerűséget sem lehet örökké fölösleges lobogó-kérdésekkel és közjogi zabhegyezéssel melegen tartani. Mivelhogy az ember, ha paraszt is, megunja az ilyet, és megkérdezi emberségtudással, hogy »ugyan kérem, hát a politika épen mindig csak lobogókkal reszkelődik és semmi köze annak a földhöz, a kenyérhez és némely más dolgokhoz, amik szintén igen fontosak az emberi életben ?« És ha csak igazság lenne ebben a lobogódologban ! íme, a belügyminiszter most egy rendeletet bocsájtott ki, amelyben többi minisztertársaival együtt megszabja, hogy mik legyenek azok a nemzeti ünnepek, amikor a címeres magyar nemzeti lobogót ki kell tűzni. Szent István napja, az 1848. évi törvények szentesítése napja (ápr. 11.) és ő felsége a király születése napja. Meg vannak szabva azok az épületek is, amelyeket az 1848. XXI. t.-c. értelmében középületeknek és közintézeteknek kell tekinteni. A honvédségi épületek és közintézetek azonban a rendeletben elő nem fordulnak, sőt a honvédelmi miniszter maga sem járult ehez az intézkedéshez. És ebből most zajos interpelláció lesz a képviselőházban, előrebocsájtatván, hogy itt most Fejérváry b. honvédelmi miniszter győzött az egész minisztérium fölött s a honvédség durva kezekkel kiszakittatik abból a nagy nemzeti életközösségből, ami az országot föntartja és szerintünk is bizonyosan a legszentebb dolgok közé tartozik. Hacsak fogni lehetne erre a súlyos nemzetárulási gyanúra híveket! A hazafiasságban való licitáció azonban immár a naivabb múlt időké. Némileg vége van annak a kornak, amikor a magyar kormányokról el lehetett hitetni, hogy'ISEOk nemzetellenes irányokkal cimborálnak s a nemzeti becsületet minduntalan elárulják. Ez a mi rossz világunk, ha valami nemzetvagy hazaárulási vád esik, nem hisz többé benne olyan önfeledten. Mivel száz oka van arra a becsületes hitre, hogy a nemzeti érzés dolgaiban a miniszterelnöktől kezdve lefelé az utolsó proletárig mind egyformán érezünk (kivéve talán a hazatagadó szocialista rajongókat), az államjogi sérelmeket sem veszi készpénz gyanánt többé, hanem előbb az igazságot keresi ki a szent felháborodásból. Így például, ha az emberrel azt akarják elhitetni, hogy a magyar honvédségnek tilos a nemzeti lobogó használata, akkor erre mindenki azt mondja, hogy ez bolondság. Mert hiszen ha az 1868. XL. t. cikkben s az 1890. V. t. cikk 18. szakaszában nem is volna világosan megírva, hogy a honvédség lobogója az ország színeit és a magyar állam címerét viseli, akkor közvetlen tapasztalatból is tudná mindenki, hogy úgy van. A kérdés tehát semmiképen sem bírhat nemzeti gravamen természetével. És ha a honvédelmi miniszter a honvédség középületeivel együtt nem fordul elő abban a rendeletben, kell, hogy akkor annak egészen más oka legyen, mert hiszen pl olyan bolond ember sem igen akad ebben az országban, akivel el lehessen hitetni, hogy ő felsége a király, a legfőbb hadúr, születése napján a honvédségnek tilos legyen a maga nemzeti lobogóival való ünneplés ! Nos tehát, a nagy nemzeti sérelem egyszerűen arra redukálódik, hogy a honvédségi épületek és intézetek a zászlóhasználat dolgában nem a honvédelmi miniszternek, hanem a honvédség főparancsnokságának vannak alárendelve. A zászlóhasználat katonai szolgálati ügy lévén s a honvédségi épületek honvéd-katonai használatnak lévén átadva, az 1890. V. t.-cikk 22. szakasza s kivált ennek d. pontja értelmében a m. kir. honvéd-főparancsnokság joghatósága alá tartoznak s e hatáskört a honvédelmi Élet a vásártéren. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A város alatt a mezőn, ahol a csorda leal, valamelyik napon megáll egy fuvaroskocsi, molyan risztosz sáros jármű, mely elé két spány gebe van fogva, a gebéket pedig kukoricazár-ülésről kékmándlis, nagy csizmás parasztember nógatja madzagostorral. A kocsin ponyva van, meg néhány sátorkaró, továbbá fapadok, könnyű fenyőfaasztalok és három ember. Az egyik a kocsis. Magas, kérges paraszt, előre bukott nyakkal és vállakkal. A másik egy testes, pirosképű ember, akinek a melledzőjén apró pitykegombok fénylének és vastag ezüstlánc lóg. A ponyva tetején pedig egy ágrólszakadt rosszkalapu ember ül, aki egykedvűen eregeti kurtazáru cseréppipájából az erős dohányfüstöt és -olyan kelletlen arcot vág, mintha a világon emmi sem érdekelné. Amaz a korcsmáros, ez a mindenese. Aféle tedd ide, teddoda ember, akit mindenre föl szokás használni. A két ember ülve marad a kocsin, a mindenes ellenben lekecmereg a ponyváról és egy nagyot ásit. Egyik se szól. Minek is. Nincs mondanivalójuk. Várják a lovasrendőrt, aki a őrség túlsó feléről poroszkál errefelé, hogy az jelölje meg a helyet, ahova lerakodhatnak. A tisztázó ismeri a csárdást, arrajártában bezokott hozzá bukkanni, ez okból messziről tisztelg és az arca is derűs lesz, barátságos, mindazonáltal a nádpálcájával mutatja meg a helyet. Ezt már a tekintély kívánja igy. A kocsis oda tájt és ekkor leszabnak valamennyien. Leszedik a ponyvát, a karókat, meg az egyetmást és hozzáfognak a sátor gabalyitásához. Később jön egy másik kocsi, utána egy harmadik, amelyen ugyanilyen emberek és ugyan efajta készségek vannak. Estalkonyatra talpon állnak a csárdák, csak még a nemzetiszinű zászló hiányzik róluk, amit azonban jókor van reggel is feltűzni a bejárat fölé. Mindezekből nyilvánvalóvá lesz, hogy másnap országos vásárt tartanak a mezőségen. De csak barom vásárt. Más egyéb áruknak a városban van a helyük, azokat ott adják, veszik az emberek, ügy is van. Reggelre, jóval napkelte előtt, már hangos a vásártér. Tele van jószágokkal és emberekkel. Van itt juhász, hosszú birkafogó bottal, továbbá bojtár, csikós, hajcsár, kanász nyakba vetett ostorral, továbbá mindenféle állat: ló, szarvasmarha, disznó, juh, bárány, kecske és ki tudná mi minden. A jószágokat az éjjel hajtották ide, mivelhogy nem jó ha soká állnak. Álltában ugyanis könnyen leromlik az állat és mindjárt veszít az értékéből, azonfelül pedig mindig jobb, ha nincs kiéhezve az eladásra szánt lábas jószág, mert így többet mutat, mint lappadtan. Ilyformán az okos ember kiszámíthatja az időt, amely alatt fölhajthatja a jószágot és csak a kellő időben indul el hazulról, hogy akkor érjen oda, amikor kezd beállni a vásár. Minek vesztegelnek is, meg a barma is, így tartja, és így is van rendjén. Később azután előkövetkeznek a baromvásárok tipikus alakjai, kik kétségkívül igen érdekes emberek, valósággal megérdemlik, hogy végignézze őket az ember; az is, akinek egyébként semmi dolga nincs a vásárban. Nincs ugyan sok haszon ebből, de kárára sincs az embernek. Csak az életet látja. A mait. A furfanggal teli életet és azt a kemény csatározást, amit a megélhetésért folytat a gyönge ember. A vásár tudvalevőleg korán kezdődik, ez okból akit elsőnek itt talál az ember, az a korcsmáros. A sátor előtt áll, kezét a kékkötő zsebébe sülyeszti és nézi a hajnali derengést. Szivarozik. A füstöt elkapja az áramlat és viszi a fű fölött, ezzel azonban ő most nem törődik, ahelyett pödri a bajuszát és azon tűnődik, vajon jutalmas lesz-e a vásár ? A fölhajtott jószágokat becsülheti. Ezeknek a minősége és mennyisége némikép irányadó. Ha jók és ha több van, több adás-vevést remélhet az ember. Ámbátor mindezek magukban véve még nem elégségesek a jó vásárhoz, ezekhez még kereslet is szükséges. Jószág, az most van, ámde vevő hogy lesz-e és ha lesz, milyen, azt még nem lehet tudni. Ilyformán, amint váltakoznak fejében a gondolatok, aként árad és vesz el lelkében a reménység a vásár minősége irányában. Komoly dolog ez most nagyon. Van vagy két hordó bora, ami föl akar fordulni a gyöngeségtől, ezen szeretne túladni. Vásárban nem nézik, milyen az ital, inkább szokásból isznak itt az emberek, mint szükségből. Később bemegy a csárdába és némi útbaigazítást ad a szakácsáénak, akinek kackiásan hátra van kötve a feje, szép tiszta vasalt ruhában van és aranypillés papucsokban forgolódik a tűzhely körül. A karján föl van gyűrve a ruha, az arca piros, a szemei fénylenek, a nyelve pedig pörög, hogy szinte meghunyászkodik tőle az ember. A Pesti Hírlap mai száma 22 oldal.