Pesti Hírlap, 1898. június (20. évfolyam, 150-179. szám)
1898-06-01 / 150. szám
1898. junius 1. PESTI HÍRLAP __________________________ fölmerült venezuelai konfliktus egyszerre oly szépen homokba veszett. A két nagy állam közös érdekei akkor jöhettek szóba s akkor érlelődhetett meg már a gondolat, hogy vállvetve sikeresebben biztosíthatják világhatalmukat. A szerepkiosztás, hogy kinek-kinek mi lesz a teendője, többé azután nem volt nem volt nehéz, sem az, hogy kinekkinek mire lesz szüksége, hogy a többi rivalizáló hatalmakkal szemben megdönthetően állást foglalhasson el. , Spanyolország szerencsétlensége nagy, és az ő birtokában vannak ama hatalmi szempontból is jelentékeny gyarmatok, melyek az új barátok között a megalkuvás tárgyát képezhetik. Amerikának az Antillák »gyöngyei«, Kuba s Portorico, Angolországnak a Filippi- szigetek kellenek. Ez utóbbiak Angliára különösen fontosak, mert úgy a Chinában gazdálkodó európai hatalmasságok, mint szintén a rohamosan fejlődő Japán birodalommal szemben erős hatalmi támpontot szolgáltatnak s ezzel az Anglia fölfogása szerint megingott kelet-ázsiai egyensúlt helyreállítani hivatják. Más kérdés természetesen, hogy Németország, Franciaország, Oroszország, mint a legérdekeltebb hatalmak, vajon ellenmondás nélkül megtűrnék, hogy az angol-amerikai szövetség kedve-kénye szerint rendezze be magának a világot s alapítsa meg fölötte hatalmát ? E kérdésre, persze, bajos volna határozott feleletet adni , s e pillanatban csak annyi konstatálható, hogy az angol-amerikai szövetségről szállongó hírek Európának nemcsak kormányait, hanem népeit is komolyan nyugtalanítják. A Daily Telegraph tegnapi számában a szóban forgó angol-amerikai szerződés egész szövege megjelent, amely méltó meglepetést okozott. Washingtonban ez, úgy látszik, kínos hatást szült, mert félhivatalos táviratok sietnek az egészet alaptalan koholmánynak nyilvánítani azzal a megjegyzéssel, hogy ezen ügyben még egyetlen diplomáciai lépés sem történt. (??) A közelebbi jövő meg kell hogy mutassa, kinek van igaza. A francia köztársaság elnöke, Faure, a lakomán, melyet Saint-Etienne-ben a kereskedelmi kamara adott tiszteletére, hosszabb beszédben válaszolt a kamara elnökének felköszöntőjére. Megdicsérte Loire megye lakosságának munkásságát és hangsúlyozta, hogy bizton számíthatnak a kormány támogatására mindazok a törekvések, amelyek a külkereskedelem fejlesztésére és a külföldi verseny ellen való küzdelemre irányulnak. A kormány mindent elkövet, hogy nagyjelentőségű fogyasztópiacokat biztosítson Franciaországnak abban a nagy kiterjedésű birodalomban, amelylyel a barátságnak oly becses kötelékei fűzik össze, valamint az Egyesült Államokban, amelyekkel és most jött létre oly megegyezés, mely legjobb záloga a kölcsönös baráti indulatnak. Az elnök ezután a lakosság vállalkozó szellemére appellált, hogy a nagy nemzetközi verseny színvonalára helyezkedjék. A gazdasági forradalom, amely átalakítja a világot, azzal a veszedelemmel jár, hogy elcsüggesztheti a nemzeteket. Azok, akik hidegvérrel szállnak szembe a válságokkal, később erősebbek lesznek, mint valaha. Az 1900-iki kiállítás alkalmat ad a francia munkaképesség kipróbálására. Minden nemzet készülődik az egyetértésnek és a munkának ez ünnepére. Az elnök reméli, hogy az etiennes ipar az elsők között lesz. Végül Loire megye munkás lakosságára emelte az elnök poharát. Az éjjel Faure visszautazott Párisba, állt lókupecnek. Ez könnyebb foglalkozás, azonkívül rangosabb és jövedelmezőbb is. Szép pénzt lehet nyerni, különösen ha az ember »élelmes« és úgy vásárolja a lovat, mint teszem a Miska, aki ezúttal szintén itt van és a furfangját, (amit úgy észrevétlen elles tőle az ember) mindenáron érvényesíti. Oda megy egy parasztemberhez, a ruhájáról ítélve jómódúhoz, aki szép sárga csikót tart kötőféknél. Néhány lépésnyire megáll tőle és nézi az állatot. — Eladó ez a csikó ? — kérdi úgy foghegyről. A paraszt végignézi az érkezőt, és miután többre becsüli a lovát, mint a vevőt, maga is csak úgy félvállról beszél: — Azért van itt, hogy eladó. — Nono. . . Azt tudtam, el van adva, jó ember. — Dehogy van, dehogy van — barátságoskodik azután a másik is. — Hát aztán mi vóna az ára ? — Száz forint. — Száz forint! ... — mondja gúnyosan Mihály és egy darabig úgy tesz, mintha gondolkodna, majd hirtelen fölvágja a szót: — Ezér’ a lóér’ ? . . . Ugyan hogy fuggya kezd kiereszteni a száján ? . . . — Miér’ kérem ? — kérdi sértődve a paraszt. — Azér’, hogy lopott pénzbül se adnék érte annyit. — Nini . . . Hát nem muszáj ezt megvonni. Nem parancsolt azt senki. — Azt is tudom. De ha el akarja kend adni, ne kétszerös árt kérjen kend érte. Mihály ezen szavakat mondja még, azután A magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét előkészítő bizottság május 28-án, Erdély Sándor igazságügyminiszter elnöklésével tartotta XI. teljes ülését. Napirenden volt a következő kérdés megvitatása : »Az özvegyi haszonélvezet mely alakban és milyen terjedelemben tartassák fenn s kiterjesztessék-e a férjre is? Az özvegyi haszonélvezet vagy özvegyi jog mai jogunkban az özvegy nőnek az a joga, melynél fogva őt elhunyt férje azon javaiból, melyeket nem tulajdonul örököl, özvegysége idejére lakás, tartás, újabb férjhez menetele esetén pedig kiházasítás illeti. Az özvegy nő tehát mindaddig, míg ezen joga az arra jogosultak — jelenlegi jogunk szerint csak a leszármazók — által nem korlátoltatik, az elhunyt férje egész hagyatékában benmaradhat. Az özvegy nő ezen joga hazai jogunk egy régi intézménye, mely Werbőczben, a jobbágyokra nézve részben eltérően az 1840. VIII. t. c.-ben, végre az ideiglenes törvénykezési szabályok 16. §-ában nyerte rendezését. Az özvegyi jog rendeltetése, hogy az özvegy férje halála után is megfelelő gondoskodásban részesittessék. Az özvegyi jog intézményének elvi helyességét és célszerűségét illetőleg megoszlanak a nézetek. Dr Scinwarcz Gusztávnak, mint az öröklési jog szerkesztőjének és előadójának álláspontja az özvegyi haszonélvezet kérdésében a következő: Az özvegyi jognak mai jogunkban fönnálló alapgondolata rontanandó és oly vagyonra nézve, elhallgat, összekulcsolja a derekán a kezeit és a kalap alól belvárosan pislogva, elballag. Végig megy az egész vásáron. Csak úgy lépve, csöndesen. Néha megáll, gusztálja ezt is, amazt is. Térül, fordul és ime, újra visszakerül a paraszt elé. — No — adja föl a szót hetykén — kérik-e már a lovat, jó ember ? — Kérik azt, de nem aggyuk — mondja hátat fordítva a paraszt. Mihály erre közelebb lép és némi vevőszándékot mutatva, alkuba kezd. — Hát tuggya kend mit ?. .. Én megveszöm ezt a lovat, de úgy tartsa kend az árát, hogy kérhessem is. — Ugy é!.. . Hát hogy tartsam, mondja mán meg maga ne! . . . — Hát a röndös áráér’. Ért kend talán hozzá ? ... — Azé’ tartom, kérem, a röndös áráér’. — Mennyi az no, mondja kend. — Száz forint. — Talán hatvanat akar kend mondani? — Nem én . . . Dehogy akarok! . . . A világér’ se . . . Mondom, kerek száz pöngő ennek a lónak az ára, azon alul egy vassal se. Mihály újból körülnézi a jószágot, azután elkapja az ember tenyerét és belecsap. — Ehun van-é, nem kutyaláb, hetven pöngét megadok érte . . . Érti-e kend ? — Értem — feleli vissza vigyorogva a gazda — nagyon is értem, de annyiér’, látja, nem adhatom. Hanem tuggya mit, vót itt az elébb két igen magas kerű ember, kilencven forintért kérték, ahon tegyön még öt pöngőt, aztán legyön a magáé.• Inkább elhajítom a pénzem, mint hogy készakarva megkárosítsam magam . . . Mit gondol kend ? — No, aztán ne tegye — kap a pipájához a gazda, hogy kivevén azt a szájából, hangosabban mondhassa a jóakaratot. Kár vóna a pózt eldobni ebbe a szűk esztendőbe ? Belekerül még vagy fertály óra, amíg tart az alkudozás. A paraszt nem enged, Mihály is igen keményen tartja magát. Eközben jön a két „magaszerű“ ember, akik voltaképen nem mások, mint Mihály cimborái. Távolról megállnak és úgy tesznek, mintha gondolkoznának, megvegyék-e vagy se. — Ezök azok ? — kérdi súgva a lókupec. — Ezök ám, úgy nézem, meggondolták magukat. — Hát tudja kend mit — siet azután a szóval az ember — megadom érte a kilencvenöt pöngét, csak azér’, hogy a haragosom kezbe ne kerüljön a jószág. Itt van ötven forint, a negyvenötöt meg majd mindjárt hozom. De ha kérdezni tanulja ez a két magyar, hogy menynyiét kelt el a ló, azt mondja kend, hogy ötven forintért. Hagy egye a méregüket. — Jó van, jó — mondja nevetve a paraszt és hangosan összeüti a tenyerét a kupecéval. — Az öt pöngőt meg majd megigyuk áldomásba. Mihály elmegy, a két társ pedig oda lódul az eladóhoz. — Elkelt-e más gazdájam ? — kérdi az egyik. _ 4. — El, hála istennek — mondja vidáman a paraszt. Magyar polgári törvénykönyv, melyet az özvegynő tulajdonul nem örököl, a haszonélvezet az özvegy javára biztosítandó. Az özvegyi jogot sem a rokonok, sem a leszármazók által ne az engedné korlátoztatni, mivel lakásra, tartásra a korlátozott özvegyi jog a legtöbb esetben elégtelen, mert épen az intézmény fő célját, az özvegy nő eddigi életállásának föntartását, veszélyezteti és mivel ennek megengedése rendszerint perre vagy legalább is perenkívüli villongásokra vezet és ezzel viszálykodást vet szülő és gyermek közé. Ehelyett az özvegyi haszonélvezetet a leszármazók érdekében egy más nevezetes megszorításnak kívánja alávetni, annak t. i., hogy amint a gyermekek nagykorúságukat elérik (ideértve a férjhezmenetelt is), az örökségnek fele része az özvegyi haszonélvezet alól teljesen fölszabadul s csak a másik fele marad továbbra is az özvegynél. Ennek indokolásául hivatkozik arra, hogy mig a "gyermekek kiskorúak, addig a szülő tartja őket; nagykorúságuk elértével azonban a gyermekek maguk gondoskodnak magukról s mig egyrészről önálló vagyonra lesz szükségük, addig másrészt a szülő fölszabadulván gyermekének tartása alól, saját személyére nézve a hagyaték felének haszonélvezetével ki van elégítve. Viszont kiterjeszteni kívánja az özvegyi haszonélvezetet egész terjedelmében a férjre is neje halála után, mert nézete szerint a férjre nézve ugyanazok a méltányossági okok, amelyek a nő özvegyi jogának létet adtak, szintén fönforognak. Azokban a ma már épen nemi szokatlan esetekben (kivált a honoratior osztálynál), amelyekben a nő vagyona képezi a házastársak társadalmi helyzetének vagyoni alapját, igazságtalan a férj helyzetét nejének végrendelet hátrahagyása nélkül való elhalálozásával olykép súlyosítani, hogy társadalmi állásának létalapját tőle elvonjuk ; igazságtalan azért is, mert az elhunytról föl kell tételezni, hogy hitvesét a társadalmi élet ugyanazon fokán (standard of life) kívánta meghagyni, melyen együtt éltek. Oberschall Adolf kúriai tanácselnök helyesli azt, hogy az özvegyi jog szabályozásánál a mai jog álláspontja vétessék kiindulási alapul. A mai jog álláspontjának azonban, az előadó véleményétől eltérően, azt a rendezést tartja megfelelőbbnek, amelyet a Teleszky-féle eredeti javaslat is követett, t. i. hogy az özvegyi jog kiszabásánál a gyermekek száma it vétessék figyelembe. Helyesli továbbá azt az eszmét, melynek dr Zsögöd Benő örökjogi tervezetében kifejezést adott, hogy nem föltétlenül kötelező hatálylyal, hanem csak rendszerint követendő szabályként állapíttassék meg a hagyatéknak az a hányada, amelynek haszonélvezetében az özvegy részesítendő, s emellett mindkét félnek fönhagyassék, hogy az eset körülményei szeritt ennek a hányadnak fölemelését, illetve leszállítását kérhessék. Az özvegyi jog korlátozását, a mai jognak megfelelően, csak a leszámazókra szorítaná. A túlélő férjet semmi esetre sem részesítené özvegyi jogban, mert nem tartja megegyeztethetőnek a férjnek a családban elfoglalt állásával, hogy neje vagyonából állásához mért tartást özvegyi jog címén követelhessen. Dr Sághy Gyula egyetemi tanár az özvegyi joogot a férj eltartási kötelezettségének mintegy a halál utáni , folytatásaként tekinti és abban az esetben, ha az özvegyi jog mértékére nézve fixumot kellene meg