Pesti Hírlap, 1898. augusztus (20. évfolyam, 211-240. szám)

1898-08-01 / 211. szám

■­ ­/ Budapest, 1898. XX. évf. 211 (6450.) szám. ____________ Hétfő, augusztus 1. Szerkesztőség­: Előfizetési árak: Budapest, váci­ körút 78. Egész évre . . 14 frt — kr. I. emelet, Félévre.............7 „ — „ HK|||mjk gl­l hová a lap szellemi részét Negyedévre . . 3 „50 „ ||||p| mm­­m. ■»»■■­»■«» mm Hl GH H [BHPfei El fflft lOE&k illető minden közlemény in—. Egy hóra ... 1 „ 20 „ SP® “HF® IS pLjl H Wjg lg fiit fajl| tózendő.­Egyes szám ára 4 kr. ff Éj ||fg| fi |Pf|| || MW Kiadóhivatal, Vidéken 5 kr. || BL_ lOi lg || || |É || jjjg ||L«| M |g Budapest, váci­ körút 78.,"' — ® PcAjJoAIaP ■ M Bi ““ hová az előfizetések és alap „ . . .. . . /cár, -;'ó. '/ szétküldésére vonatkozó fel» Megjelenik minden nap, ünnep vV [­el v szólalasok intezendők, és vasarnap utan is. ________________________________________ _______________ Bismarck halála. Bismarck és Vilmos. Ki beszélne ma másról, mint Bismarckról, aki e század második felének legnagyobb em­bere volt, akinek távozása az élő emberek sorából mintha pótolhatatlan hézagot hagyna m maga után. És nemcsak ma, de beszélni fognak róla mindig és örökké, míg a történelem fonala meg nem szakad, míg az emberiség­ kultúrája élni fog. Számtalan nagy ember emléke halványult el csaknem egészen az idő mindent fölemésztő hatása alatt, de Bismarck emlékét nem fogják elhomályosítani az egymást kergető századok, sőt évezredek sem. Ép úgy, mint e század első felének hé­rosza , Napóleon, új korszak határköveként fog­­ a történelemben örök helyet találni, ahonnan őt ki nem törheti semmi új nagyság, legyen bár hódító vagy az emberiség életében új rendnek megalkotója. Ha az ókorban él, nemzete őt okvetlenül istenei sorába emelte volna halála után. Mit tett ő a német nemzetért? Föltámasztotta halálhoz hasonló lethar­­iájából. A szövetségesek hiába döntötték meg I. Apoleon hatalmát, hiába ölték meg a vámpyrt, ily a német nemzet szive vérét szívta, ez a­emzet nem tudott magához térni, ott feküdt lehetetlenül, szétdaraboltan, láncokba verve, apró despoták kényurasága alatt nyögve, akik féltéke­nyen a hatalmukra, óvakodtak mindentől, ami a nemzet darabokra tépett testét együvé for­raszthatná. Számban és kultúrában előrehaladt nagy tömeget talált Bismarck, de amely lomhaságá­ban mozdulni nem merészelt s a világ nagy éle­tében vajmi csekély jelentőséggel bírt. A birodalomban két riv­alizáló faktor tette lehetetlenné a német nemzet egységét s méte­­lyezte meg a nemzetben az egységre törő szellemet. Bismarck, amint kilépett a világpolitika színpadára, már magával hozta a meggyőződést, hogy német egységről addig szó sem lehet, mig e két versenytárs közül az egyiknek szavát német ügyekben el nem némitják. Szadova elnémította, következett 1870—71 s Bismarck fölajánlhatta uralkodójának a német nemzet egységét. Kétségest nem szenved, hogy e nagy mun­kát egymaga el nem végezhette volna, ha uralkodója őt meg nem érti és föltétlen biza­lommal nem követi merész, sőt veszedelmes útjában ; és ha a véletlenség nem állított volna melléje ép e korban egy Moltkét. De kétséget nem szenved az sem, hogy Vilmos, Moltke­­, ama kor nevezetes tábor­nokai és államférfiai soha meg nem teremtették volna a német egységet Bismarck szelleme, lelkesült német­ érzülete s vas-akaratereje nélkül. És ebben rejlik Bismarck nagysága, mely­ben a német fajnak minden eddigi nagy embere fölé emelkedik. És e hatalmas, e páratlan nagyság, e biro­dalom­, e nemzet­alkotó óriás, aki népét a világ élére állította s akaratával uralkodott fölötte, mégis megbukhatott. Megbukhatott anél­kül, hogy az a nemzet, melyet világhatalommá emelt, akaratának erkölcsi támogatásával attól megóvhatta volna. És lám, ebben is Bismarck érdeme ragyog felénk. Az ő példátlan lojalitása, rendithetlen di­nasztikus érzülete, melylyel a Hohenzollern­­házhoz ragaszkodott, megnevelte a német köz­­érzületet s megtanította arra, hogy a nagy mun­kát, amit befejezett, megbolygatni nemcsak a császár, hanem maga a német nemzet­egység ellen elkövetett árulás volna. Itt van helyén, hogy II. Vilmos császár merész elhatározásáról is megemlékezzünk, mely­lyel annak idejében a nagy kancellárt ledön­tötte magaslatáról. Hálátlanságnak, fiatalos meggondolatlan­ságnak qualifikálták a tettét, s volt mit szen­vedjen érte a világsajtóban. Pedig bármily szörnyűségnek és kínosnak látszott is II. Vilmos e lépése, elhatározásában nagy államférfi, bölcseség magva rejlett. Bármi volt is közvetlen oka vagy ürügye az összezördülésnek, annak­­ okát, amiért leg­hatalmasabb támaszától megvált, mélyebben kell keresni. Nem irigységből tette amiatt talán, mert a birodalomban Bismarck mellett csak második személy volt császári koronája dacára. Vagy ta­lán mivel Bismarck ellenségei gyanút támasz­tottak szívében ellene. Nem. Bízott benne mint senki másban, érdemeit elismerte, nagysága előtt meghódolt mint senki más.­­ De abban látott Németországra nézve nagy veszedelmet, hogy Németország s az egész világ közvéleményében az a balfogalom vert gyökeret, hogy Németország domináló szerepe, sőt egysége is csak addig fog tartani, mig Bis­marck áll az élén. Egyedül az ő szellemének s vaserejének varázsa képes féken tartani a szeparatisztikus elemeket s imponálni a hatalmaknak. Halálával a bomlás következnék, s boszúra leső ellensé­geinek diadala. Nem tagadható, hogy e fölfogás a közszellem­ben uralkodott. II. Vilmos császárnak tehát be kel­lett bizonyítani, hogy e fölfogás téves s meg kellett óvnia birodalmát a veszélyes rázkódtatástól, mely esetleg bekövetkezhetett volna, ha Bismarck herceget a ha­talom élén éri a halál. Még a nagy kancellár életében kellett tehát a birodalom vezetését kezébe vennie s bebizo­nyítania, hogy Németország nagysága, hatalma s egysége többé nem függ egy ember életétől, hanem magában a nemzet jóravalóságában s öntudatában bírja azoknak kiapadhatlan forrását. Vilmos császár eljárásának bölcs voltát Bismarck is bizonyára elismerte és ha zokon is vette kezdetben, hogy a hatalomról le kellett mondania, bizonyára nagy megnyugvást lelt abban, hogy — mint II. Vilmos kormányzásának váratlan nagy sikerei után meggyőződhetett — a német nemzet egységét, melyet megteremtett, a birodalmat, melynek oly hallatlan tekintélyt szerzett, oly kezek gondozzák jövőre, amelyek nagy művét a szétomlástól megóvják s gyöke­­­reit biztosítani fogják minden alattomos s min­den nyílt fejszecsapás ellen. «/. Bismarck utolsó órái. Berlin, jul. 31 (Saját tudósitónktól.­) Bis­­­marck halálhíre itt nagy mozgalmat keltett, de hatása távolról sem volt oly megrendítő, mint várták. A halálhír késő éjjel érkezett Berlinbe és villámgyorsan terjedt, akik még fönn voltak és az utcákon járkáltak vagy a kávéházakban tanyáztak, egymás fülébe kiáltozták a nap ese­ményét: „Bismarck meghalt“ A lakosság java­része persze a halálhírt csak a reggel megjelent lapokból tudta meg, melyek pártkülönbség nél­kül méltatták a hősi alakot, aki most sírjába szállt. Még a Bismarck-ellenes lapok is gyászke­retben közlik a hírt, egyedül csak a szociálde­mokrata Vorwärts keltett kínos feltűnést azzal, hogy a halálhírt egyáltalán nem közölte. A Localanzeigerben óriási feltűnést kelt­ Busch Móric Bismarck ismert munkatársának cikke, mely e cím alatt „Bismarck visszalépé­­sének valódi tényállása“ Bismarck lemondási kérvényének eddig visszatartott szószerinti szö­vegét közli. A nagyon alázatos hangú, de félre­­ismerhetlenül gúnyos kérvényben azt mondja Bismarck, hogy nincs abban a helyzetben, hogy, mint a császár kívánja, a kabinetrendülettel ré­szére biztosított kormányfelelősséget letegye és lemond arról, hogy csupán birodalmi kancellár maradjon, a porosz kormányelnökséget pedig másnak engedje át. Schweninger tanár, aki szombaton este sürgős táviratot kapott Friedrichsruhéból, azon­nal odautazott. Friedrichsruhéba a tanár féltizen-­­egykor érkezett. A gyorsvonat, amelyen Schwe­ninger utazott, menetrendszerüleg nem áll meg Friedrichsruheban, ezúttal azonban a vasút igaz­gatósága elrendelte, hogy a gyorsvonat kivé­telesen egy percre álljon meg itt is. A pályaudvaron Bismarck fiai fogadták a tanárt, akivel azonnal kocsiba ültek és vágtatva a kas­télyba hajtattak, hol Schweninger Bismarckot már eszméletlen állapotban találta. A herceg már nem ismerte föl háziorvosát és egy negyed­órával rá meghalt. Bismarck kezeivel végigsimí­­totta szemeit, mintha maga akarná azokat lezárni. Schweninger kinyújtotta a haldokló tagjait és szelíden lefektette. A haldokló ágya körül össze volt gyűlve az egész család és a szolgaszemélyzet. A császárt még az éj folya­mán értesítették. Bismarck Herbert gróf, aki e célból Berlinbe utazott, kedden tér vissza Friedrichsruheba. A középületeken gyászlobogók lengenek. Friedrichsruhe, jul. 31. (Saját tudósítónktól.) A kastély előtt, melyet nagy néptömegek ostromolnak, két csendőr áll őrt. A kastélyból a nagy ostrom miatt az őrség megerősítését kérték. A kastélyba nem bo­csátanak be senkit. Bismarck egy földszinti szobá­ban, nagy vaságyában halt meg. Halála rendkívül fájdalmas volt és borzasztóan nyögött. Teste igen le­soványodott ; feje baloldalra hajtva nyugszik; kezei össze vannak kulcsolva. Friedrichsruheba már a mai nap folyamán igen sok részvéttávirat és virág érke­zett. A császár kabinetrendelettel elrendelte, hogy a hivatalos személyiségek a temetésen jelenjenek meg. A császár kedden Friedrichsruheba érkezik. Bismarck családját a gyász mélyen lesújtotta. Berlin, júl. 31. (Saját tudósítónktól) A Klei­nes Journal külön tudósítója még tegnap este beszél- A Pesti Hírlap mai száma 8 oldal.

Next