Pesti Hírlap, 1898. szeptember (20. évfolyam, 241-270. szám)
1898-09-14 / 254. szám
6 PESTI HÍRLAP 1898. szeptember 14. vissza az állami épületekre, ahonnan leszakgatták. A király a törvényhez ragaszkodott. —* Az nem lehet, ha nincs rá törvény. — De a sértést mégis reparálni kell, az úgy nem maradhat — hangsúlyozták sorba a miniszterek, lefestvén újra és újra a magyar nemzet méltó fölháborodását. A király sokáig habozott, végre teljesen kifáradva mondá: — Ám jó, tétessük föl katonai parádéval a magyar címert, de aztán azonnal le is kell venni, így aztán meglesz az elégtétel is és a törvény sem szenved. Tisza Kálmán jéghideg arca kigyult : — Az nem lehet, felséges uram. Ennyivel mi haza nem mehetünk. — Hát mit kívánnak ? — kérdé a király izgatottan. . . — Az egyedül megfelelő, felség, és egyszersmind a legkevesebb, amit ebben az esetben kívánni lehet és kötelességünk is kívánni, hogy a címer tétessék föl katonai pompával és addig hagyassák ott, míg aztán a magyar országgyűlés később a maga határozatából leveteti. Az uralkodó nem osztotta ezt a nézetet, mire Tisza és a többi miniszterek sorba kifejtették álláspontjukat, előadva egész körülményesen érveiket és lefestve élénk színekkel a helyzetet. De a király nem, nem. Tehát uj oldalakat kezdtek kieszelni ... A király szemlátomást kedvetlenebb lett és ingerlékeny s mikor már elég jól megtámogatták a magok igazait, mindig odacsapott nekik egy ellenérvet, már-már kimondta volt az ultimátumot, midőn jó szerencse, belépett az ajtón a szolgálattevő kamarás és halkan jelenté: — A felséges asszony már várja felségedet. Ebédre voltak menendők együtt Károly Lajos főherceghez. A király lecsapta az aktákat az asztalra, fölkelt a székéről és elhagyta a tanácskozási asztalt magyarázat nélkül, még csak a kezével se intve búcsút az ámuló minisztereknek. Csak aztán később fordult vissza a terem közepéről s nem minden fölindulás nélkül szólt: — Holnap folytatjuk. A magyar miniszterek meglehetős nyomott hangulatban távoztak. Rossz kilátások voltak másnapra. Ha nem lett volna előre megváltva a páholyuk az operába, bizony el se mentek volna, hanem otthon, a bankgassei kopott házban búsulnának, hogy miképen kell majd hazamenni. De mégis csak elmentek és kedvetlenül hallgatták az opera áriáit. Egyszer csak a második fölvonás végén megnyílik a páholyajtó és belép rajta sima, elegáns lépteivel és mozdulataival Nopcsa báró, a királyné udvarmestere, frakkban, fehér szegfüvel a gomblyukában. — Hát te honnan jösz ? rohanták meg egyszerre. A Károly Lajos főherceg ebédjéről jövök. A királyné küldött hozzád. — Én hozzám ? csodálkozék Tisza. — Igen, igen —, és közelebb hajolva Tiszához, halkan folytatá: A királyné igen aggódik és azt a parancsot adta nekem, hogy rögtön keresselek föl. — Aggódik, és miért? — Hogy a königgrätzi csata óta nem látta a királyt olyan levertnek, szomorúnak, mint ma este a minisztertanácsotok után. A fölséges asszony azt üzeni, hogy épenséggel nem tudja, miről van szó, de arra kéret, hogy ha lehet, engedi. Tisza elkezdett pislogni, szaporábban, mint szokott. Ez mindig azt jelentette, hogy el van érzékenyülve. Egy darabig némán bámult maga elé, aztán a maga egyszerű, páthosznélküli modorában adta meg a választ: — Mondd meg a királynénak, hogy a felséges királyért és a dinasztiáért az életemet is odaadom, ha kívánják, de épen az ő és a dinasztia érdekében nem engedhetek abból, amit kértem. Nopcsa báró visszament legott a válaszszák Hogy mi történt aztán, homály födi. De csodák csodája, minden megváltozott. Reggelre mosolylyal fogadta a tanácsba összegyűlt magyar minisztereket a király s felhőtlen homlokkal, vidáman adta beleegyezését a kormány előterjesztésébe. Mi kergette el homlokáról a felhőket ? Isten tudja. A konstatálható adatok csak idáig szólnak. A többiről már csak sejteni lehet, hogy egy vállán áthajtó, szelíd, jóságos hang: — Engedj uram, férjem, a szegény magyaroknak. Mikszáth Kálmán, Erzsébet királyné és a magyar irodalom. Nagy szive mélységes szeretetével vonzódott mindenhez, ami magyar. Szerette egyenességünket, felséges férjéhez való nagy, hódolatteli ragaszkodásunkat, szerette, hogy annyira szerettük. Hisz mikor legutoljára járt köztünk gyászba borult alakja és a királyi palota ablakából kitekintett az alant éljenző tömegre, könybe lábbadva mondta magyar udvarhölgyének : — Mennyire szeretnek itt engem! Ez a hozzánk való nagy szeretete kedveltette meg vele irodalmunkat is. Kevesen tudják, hogy a felséges asszonynak az ő szívbeli költőjén, Heinen, kívül legkedveltebb olvasmányai magyar írók voltak. Jókaihoz nemcsak igaz barátsága vonzotta, melyet egyetlen alkalommal sem mulasztott volna el nyilvánítani, hanem múzsája iránt érzett hódolata is. A Kárpáti Zoltán legkedvesebb olvasmányai közül való volt, a Szerelem bolondjai-nak ajánlását pedig örömmel fogadta el. Ferenczy Idának, az ő kedvelt felolvasónőjének, figyelemmel kellett kísérnie az újabb magyar irodalmat, melynek java szépirodalmi termékei egy budapesti udvari könyvkereskedő útján jutottak az udvarhoz. Hogy mily élénk volt a felséges asszony érdeklődése, legjobban vallja a következő eset. Az újabb magyar elbeszélők közül főleg Justh Zsigmondot szerette, akinek kora halálán való fájdalmát nem egyszer nyilvánította Ferenczy Ida előtt. Ismerte minden munkáját s mikor halálakor szó volt, hogy egyik novellakötete sajtó alatt van, türelmetlenül várta megjelenését. Felolvasónője többször kérdezősködött a könyvkereskedőtől, mikor jelenik meg a könyv, s kérte annak nyomban a megjelenés után való megküldését. Közben a felséges asszony Budapestre jött és e sorok írója épen jelen volt, mikor Ferenczy Ida Erzsébet királyné magánkönyvtára részére megvásárolta Justh Zsigmond Delelön című novellás könyvét, kifejezvén azt, hogy mint fog örülni ő felsége, hogy a könyv már megjelent Erzsébet királyné főleg azokat az írókat szerette, akik a magyar társasélet keretében festették a magyar életet. A vidéki társadalom rajza, a hamisítatlan magyar lélek nyilvánulása egy-egy novellában vagy regényben leginkább megnyerte tetszését. A fantasztikusat nem igen kedvelte és fölolvasónője ismervén ez oldaláról, nem is alkalmatlankodott ily természetű könyvekkel. Az érzések tiszta, természetes megnyilatkozása, a lélektani festések különösen érdekelték és Ferenczy Idával nem egyszer élénk eszmecserébe bocsátkozott a történet fordulatain. Ismerte mind a nevesebb magyar költőket és írókat, hisz mestere megismertetésükben maga is kiváló embere volt a tollnak Fáik Miksa. Egy-egy novella után vagy regény közben nem egyszer került a sor költeményre és Petőfi érzelmes szerelmi költeményei, főleg azok, melyek házas életének boldogságát örökítik meg, nagyon tetszettek a felséges asszonynak. Kedves írója volt régebben Eötvös József báró, akinek Karthausi-ját többször felolvastatta magának, íme, asszonyi fenkölt szivének vonzódása az érzések lágyszavu dalnokához. Mikor Eötvössel, aki tudvalevőleg az Andrássy-minisztérium kultuszminisztere volt, egy udvari fogadás alkalmával találkozott, mosolyogva mondta, hogy ő már régóta ismeri a könyveiből. Nemcsak regényeit ismerte, de igen tetszett a Végrendelet című költeménye is, sőt megjegyezte, hogy hírből ismeri nagy munkáját, A XIX. század uralkodó eszméit, is, melyet felséges férje különösen dicsért. Nagy tájékozottságát irodalmunk ismeretében egyre gyarapította és mindig örült, ha udvarhölgye egy-egy újabb jó magyar könyvre tette figyelmessé. Most meggyászolja halálában ez az irodalom is, melyen nagy szive szeretetével oly igazán csüngött. Erzsébet királyné és a cigányzene. Erzsébet királyné rendkívül kedvelte a cigányenét. A millennium évében, egy feltűnő szép őszi napon, 1896. október 14-én, a Svábhegyre rándult ő felsége leánya Gizella bajor főhercegasszony és Ferenczy Ida felolvasónő társaságában. A királyné kísérőivel a svábhegyi fogadó nyílt erkélyén foglalt helyet, ahová Ybl Lajos budai várkapitány előzetesen odarendelte Radics Bélát zenekarával együtt. A királyasszony szembe ült a tizenhat tagból álló bandával és sorra huzatta el kedvenc nótáit, a »Csak egy kis lány van a világon«, »Édes anyám is volt nékem« és a »Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs« kezdetű magyar dalokat s végül a Strausz-féle keringőket. A cigányok délután kettőtől ötig játszottak egyhuzamban. Amikor az idő hűvösebbre vált, ő felsége a belső étterembe vonult, ahol fél hattól hétig hallgatta a cigánymuzsikát. Távozásakor ő felsége ezt mondta a cigányoknak: »Nagyon örülök és köszönöm, hogy ily szép élvezetet nyújtottak nekünk.« A budapesti cigánymuzsikusok a temetést kövvető napig nem játszanak s Radics Béla bandája a főudvarmesteri hivataltól engedélyt kért, hogy babérkoszorút küldhessen Bécsbe. * ’'V’: Könyv a királynéról. A német könyvpiac legjobban keresett műve most d’Albán Jenő bécsi publicista könyve: Unsere Kaiserin. A könyv Szetinszky György bécsi könyvkereskedőnél jelent meg és a királyné egyetlen kimerítő életrajza. ... . " A merénylet Luccheni újabb vallomásai. Genf, szept. 13. A vizsgálóbiró ma hoszszasan kihallgatta Lucchenit s szóba hozta azt a levelet, amelyet a Don Marzio címü szocialista újság, kiadójához intézett. Lucceni erre azt felelte, hogy meg akarta mutatni, hogy sem nem bolond, sem nem nyomorult. Megvallotta, hogy a fölmutatott ráspoly az övé s azt mondta, hogy a hegye azelőtt nem volt letörve. A gyilkos szerszámot csak nemrég vette Lausanneban egy vaskereskedőnél. Azután eddigi életét irta le a gyilkos. Parisban született, szüleit nem ismeri. Franciaország fővárosának semmi emléke sem maradt meg benne. Legkorábbi benyomásai abból az időből valók, amelyet mint egészen fiatal gyermek a pármai kórházban töltött. Amikor tíz éves lett, elküldték s azt mondták neki, hogy most már éljen meg a maga emberségéből. Húsz éves koráig Pármában különböző iparágakban foglalatoskodott, azután kiszolgált a katonaságnál Casertában és Nápolyban, majd szolgául szegődött egy hercegi házba. Gazdája nagyon jól bánt vele. — Hanem azért, — úgymond, — mindigez volt az én eszmém! •— Micsoda eszme ? — kérdezte a vizsgálóbíró. — Anarchista voltam, anélkül, hogy tudtam volna. Szolgálatát elhagyva bejárta Olaszországot, azután nyolc hónapig mint földmunkás dolgozott a Sonnenbergen, a zürichi kantonban. 1894-ben Bécsbe ment, ahol csak rövid ideig tartózkodott, azután Budapestre utazott, hol két hetet töltött. Ott látta kétszer is a királynét. Az olasz konzul ajánlására jegyet kapott Fiuméig, ahonnan azután gyalog ment Triesztie. Ott az olasz konzul nem akarta őt támogatni, hanem átadta a rendőrségnek, amely négy napig fogságban tartotta s azután a határra vitette. Később sok olasz városban dolgozott, majd Lausanneba ment, ahol buzgón járogatott a szocialisták és anarchisták gyűléseire. A gyilkos határozottan állítja, hogy nem volt része a milánói zavargások idején az olaszok között megindult mozgalomban. Abban az időben Salvanban dolgozott és körülbelül két héttel ezelőtt tért vissza Lausanneba. Luccheni megerősítette mindazokat a részleteket, amelyek a legutóbbi időben viselt dolgaira vonatkoznak, beismer mindent, amit terhére rónak. Bűnbánást nem érez s azt hiszi, hogy indok bűntettével előmozdította az anarchia ügyét. Hogy bűntársai lettek volna, azt határozottan tagadja. Nagyon világosan és határozottan beszél. A genfi rendőrsség által elfogott három embert fogságban tartják. Egyikük nagyon gyanús és anarchistának vallja magát. A föntebb említett levélnek, melyet Luccheni a börtönből egy nápolyi szocialista újság szerkesztőjéhez írt, s amelyben fejtegeti az anarchizmus teóriáját, egyik része így hangzik: Kérem, szerkesztő úr, lépjen föl az ellen a vélemény ellen, mintha én Lombroso-