Pesti Hírlap, 1899. február (21. évfolyam, 32-59. szám)
1899-02-01 / 32. szám
Budapest, 1899. XXL évf. 82 (6682.) szám. Szerda, február 1. —■ — ~ Szerkesztőség: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel-,szólalások intézendők. Előfizetési érák: Egész évre .. 14 írt — kr. Félévre..... 7 „ — „ Negyedévre .. 3 „ 50 , Egy héra ... 1 » 20 , Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 6 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. A sötét kamra. ( d r.) A képviselőház tehát saját elhatározásával elnapolta magát. Helyes. Az ország nem kéri tőle számon a tizenkét név szerint való szavazást, melytől e határozat folytán elesik. Miért az elnapolás ? Az ok is helyes. A képviselőháznak úgy sincs semmi dolga és csak zavarja azokat az urakat, akik a békét csinálják. El kell tehát napolni a házat, hogy a békekonferenciát ne zavarja. Helyes. Majdnem egyhangúlag adott kifejezést e véleménynek az egész képviselőház. (Mióta a háború dühöng, úgyszólván minden határozat egyhangú.) A képviselőháznak semmi dolga, hát ne lábatlankodjék. Bánffy Dezső naiv ember volt, de már átlátta, hogy naiv. Az úgynevezett Tisza-lex előterjesztésekor szükségesnek tartotta megnyugtatni az országot azzal a kijelentéssel, hogy az exlex állapot tartama alatt eszeágában sincs elnapolni a képviselőházat. Persze, úgy gondolta a naiv ember, hogy a parlament pápaszemet tesz majd az orrára, úgy néz a kormány körmére, nem cselekszik-e olyasvalamit, amit nem okvetetlenül muszáj tennie. De ma egyhangú határozattal a képviselőház kijelentette, hogy ő csak bajt csinálhat s útjában van a békekonferenciának. Fölösleges, annál is rosszabb : teher. Nem rosszul fest ez a határozat. Nem baj, hogy meghozták, hiszen igazán nem árt semmit. De úgy érezzük, mégis csak röstelni való dolog, ha egy parlament a mai körülmények között kijelenti, hogy fölösleges. És egyenesen szégyenletes, hogy e kijelentés nem is tévedés, nem is túlzás. A parlamentre nincs szükség ma, amikor meg kell menteni az alkotmányt a végromlástól. A parlamentre nincs szükség most, mikor a törvény nélkül intézkedő kormány a maga felelősségére, hatalmi szóval kormányoz. A parlamentre nincs szükség most, mikor az ország gyógyítást vár ezer sebére és nincs szükség, mikor a kezelés javában folyik. Hát ha ma nincs szükség a parlamentre, ugyan mikor van rá szükség ? A parlament elnapolja magát, de az nem baj. Megvan a békekonferencia. A békekonferencia ügyel mindenre, rak it a sajgó sebekre, diktál és koncedál, csinálja az ország sorsát — per procura. A munka nehéz, az emberek idegesek és a parlament lármás. Csitt, parlament, ne zavard az urakat. Csönd kell a sötétséghez, azért eredj haza. Hegyezd a zabot, mi addig rendbe hozzuk az ország dolgát. Majd ha a munkát elvégeztük, ismét jöhetsz és szavazhatsz, név szerint vagy egyszerű fölállással, mindenesetre igennel. Mert amit a konferencia elvégzett, arra illik igent mondani, mivel az elnök nem úgy teszi föl a kérdést, hogy lehetne ámennel is szavazni. Mert kérem, az nem áll, amit ma Sima Ferenc mondott, hogy a békekonferencia csinálhat akármilyen békét, a pártok azért nem hederítenek rá. A pártok, tudniillik azok, akik a békekonferencián képviselve vannak, no meg a disszidensek, bizony ráállanak a konferencia határozataira. A határozat azt mondja, legyen béke s a pártok zúgó helyesléssel ismétlik: legyen béke. A konferencia megállapodik, nem kell béke s a pártok zúgó helyesléssel tűzik föl a szuronyokat: éljen a háború. Ebben az esetben is, abban is tapsolj, hazám, mert mindenképen kisül, hogy ez is, az is javadra szolgál. Amikor arról van szó, hogy a szabadelvű párt híven kitart a kormány politikája mellett, azt mondják, ez a szolgaság, mamelukság. Mikor arról van szó, hogy egy testetlen testület, mely az egész ellenzéket képviselvén, egyetlen párt politikáját sem tolmácsolja, beszél, alkuszik, cselekszik és határoz valamennyi helyett: ez nem szolgaság, nem mamelukság. Igaz, ennél is rosszabb. Tisztára értelmetlenség. De hát így van és a német filozófus szerint , ami van, jobb mindannál, ami lehet. De ha így van s jól van így a legsúlyosabb krízis idejében, ugyan miért nincs így normális viszonyok mellett is ? Mire való az országgyűlés máskor, hétköznap, amikor a legnagyobb munka idejében friss levegőre küldik ? Az a konferencia, melyben minden pártból ül néhány ember, miért nem vállalhatna permanenciát s intézné végesvégig az ország ügyeit ? Mire való négyszázötven ember, mikor tíz is elegendő ? S lám, amikor fontos érdekekről van szó, a tíz ember titoktartást fogad és követel a kormánytól is. A nyilvánosság ártalmára van az ügynek. Ma, amikor óráról-órára egy ország várja a híreket és toporzékol: mi lesz már ? Tehát nemcsak a parlament ayil'- 'nosság- ’ kárára van a komoly ügyek elintézésének. De akkor kérdjük: miért nem szüntetik be állandóan nyilvánosságot? Egy ország életében minden fontos s ami árt ma, az árt holnap is. * Ma tehát nincs parlament és nincs nyilvánosság és biztat a jóslat, hogy szombatra ily kedvező viszonyok mellett meglesz a béke. Parlament és nyilvánosság, a negyvennyolcas renaissance leggyönyörűbb vívmánya, ma ballaszt a békegalambok szárnyain. El velők! De hát akkor miért nem írják zászlajukra azok a pár Melyik évben kezdődik a XX. század ? — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: Flamm&rion Cammille. Minden száz évben, a századnak a vége felé sokat vitatkoznak arról, hogy mikor kezdődik a következő század. 1799-ből, 1699-ből és 1599-ből származó iratok vannak előttem, amelyek fölvetik és megvitatják ezt a problémát s száz év múlva, az Úr 1999-ik esztendejében (amikor mellesleg mondva igen szép teljes napfogyatkozás is lesz, amely augusztus 11-ikén reggel 10 óra 30 perckor Franciaországban és Magyarországon is látható lesz) dédunokáink is föl fogják vetni ezt a kérdést koruknak »századvégi« hírlapjaiban. S akkor is lesznek még kiváló szellemek, akik fölújítják ezt az évszázados zavart. Az emberi nem lassan halad előre. Száz esztendővel ezelőtt ezt a kérdést nagyon élénken vitatták, még a színházakban is. Nevezetesen 1800-ban Parisban egy kis drámát is játszottak, amelynek ez volt a címe: En quel siece vivons nous, bon Dieul (Istenem, melyik században élünk ?) A darabnak sikere is volt s legalább a címéből következtetve időszerű volna még a jövő évben is. A múlt század vitatkozásai különben nem győztek meg mindenkit, így példád Hugo Victor 1802. február 26-ikán született. Ezen a napon a jelen század tizenhárom hónapos és huszonhat napos volt. Nem hiszem, hogy az ily korú gyermeket valaki két évesnek tartaná. Mindazáltal ez a halhatatlan költő arról szólva, hogy Besançonban született, mint mindenki tudja, ezt írja: Ce siecle avait deux ans, Rome remplaisait Sparte, Déjà Napoléon pentait sous Bonaparte Et du premier consul déjà par maint endroit Le front de l’ Empereur brisait le masque étroit. (Ez a század két éves volt, Róma helyettesítette Spártát, Napoleon már kiütött Bonapartéból, s néhol már megrepesztette a császár homloka az első konzul szoros álarcát.) Hugo Victor a költői szabadság ellenére sem írta volna meg ezt a mondatot, ha azt nem gondolta volna, hogy a tizenkilencedik század 1800-ban kezdődött. A költők talán másként számítanak, mint a csillagászok. Hiszen Heredia úr is nemrégiben (1896. októberben) Miklós cárhoz intézett üdvözlő versében a III. Sándorhídra célozva, amelyet az 1900-iki kiállítás alkalmával fognak felavatni, ezt mondotta: Et quand l’aube du siécle a venir aura lui Paris, en un transport universel de joie Ouvrira flérement la triomphale voie Au couple triomphal qu’il acclame aujourd’ hui. (És mikor a jövő század hajnala elérkezik, Paris az öröm általános kitörésében büszkén hallatja győzelmes hangját abban a diadalmas kötelékben, amelyet ma üdvözöl.) Sarcey Francisque úr hasonlóképen az 1900-ik évet nevezi a század hajnalának. Különben az 1900-ik év még nem lesz a huszadik század hajnala, bármily gyakran beszélnek is úgy az 1900-iki kiállításról, mint a hu-szadik század beköszöntőjéről! Azt kell monda-nunk, hogy ez a tizenkilencedik század vége, alkonya lesz, nem pedig a huszadiknak kezdete vagy hajnala. Az 1699-ik évből több könyv van előttem: 1. »Értekezés a jövő század kezdetéről, tudniillik arról, hogy az 1700-ik és az 1701-ik év közül melyik lesz a század első éve.« 2. »Kritikai levél« ez értekezés szerzőjéhez. 3. »Az új századról való új értekezés, amelyben bebizonyittatik, hogy a század első éve az 1700-ik év lesz.« 4. »Az irók civakodása a jövő század kezdete miatt.« 5. »A század végére vonatkozólag fölvetett kérdés megoldása.« Ezt az öt kis könyvet 1699-ben nyomtatták Parisban. Vitázó iratok ezek s telve vannak a bibliából, az egyház szent atyáinak könyveiből, a keresztény dogmából vett érvekkel, a vitözünre, Noéra, a pápák által elrendelt jubileumi intézkedésekre való hivatkozással s véget nem érő ügyvédi fecsegésekkel, amelyek végre is annyira összebonyolítják a kérdést, hogy az ember el se tud benne igazodni, noha a szerzők finom megkülönböztetéseket tesznek még a rendszámok és a sarokszámok között is. Még mértani ábrákat is rajzolnak a könyveikbe, hogy megmutassák, hogyan kell elkülöníteni és összeszámlálni az esztendőket.