Pesti Hírlap, 1899. február (21. évfolyam, 32-59. szám)
1899-02-14 / 45. szám
1899. február 14. PESTI HÍRLAP _____________________15 % 1 . Haladjunk a korral! A híres könyvkiadó előszobájában ácsorog egy ifjú költő. Haja hosszú, arca sáppadt, fekete szemeiben a lelkesedés szent tüze ég. Egész iratcsomó a hóna alatt; költemények, telve vágyakozással, fájdalommal, aggódó reménynyel, s a képzelődés halvány alakjaival. Félve kopogtat az ajtón s belép a hatalmas úr dolgozószobájába, a költészet szentélyébe, ahonnan egyenesen a Parnasszusra, a halhatatlanok közé vezet az út. A könyvekkel és apró szobrocskákkal szinte zsúfolt szobában ott ült a könyvkiadó íróasztala mellett, mely olyan nagy volt, mint egy oltár. Nagy fekete szakállas, alacsony ember volt, az orrán aranyba foglalt szemüveg. Hidegen üdvözölte az ifjú költőt, leültette, s aztán lapozgatott a költeményeiben. Ezalatt a fiatalember szívszorongva ült a karosszékben. Azt képzelte, hogy a költők kis mellszobrai ott a szobában mind szánakozva mosolyognak rá. — Ön tehetséges ember, — szólt végre a kiadó. — Ezt mindjárt az első verse elárulja . . . De . . . megengedjen, ezek a dolgok nagyon régi divatúak. Már maga a cím is milyen ósdi: Őszi Rózsák. Mi ez ? S aztán milyen nevetséges címek: »A holdhoz«, »Éji sóhaj«, »Az ő fürtjei« . . Tudja, hogy az ilyen dolgok már rég kimentek a divatból ? Az ilyen akadozások ma már csak untatják a közönséget . . . Fiatal ember, ön nem halad a korral. Észre sem veszi, hogy a költészet már egészen új ösvényeken halad; a költészet ma már nagy társadalmi kérdésekkel foglalkozik, kíméletlenül föltárja az emberiség szomorú helyzetét; a létért való küzdelem, az emberiség nagy gondjai, s egész társadalmi osztályoknak nagy erkölcsi és anyagi szegénysége szolgáltat ma hatalmas anyagot a költészetnek. Nem olvasta a kiadásomban legutóbb megjelent kitűnő regényt, az Iszapot ? Ó, ezt a művet tanulmányoznia kell. Ha ilyen könyvet tud írni, uram, akkor nagy örömmel fogom kiadni, s kereskedelem érte, hogy ön egyszerre híres ember lesz. Az ifjú költő hazament padlásszobájába s a verseit azonnal elégette. A könyvkiadó szavai úgy égették a lelkét, mint a tüzes parázs. Ugyan hová is tette az eszét, hogy eddig meg nem értette a kor intő szózatát ? Azonnal munkához látott ; éjjel-nappal íróasztala mellett ült s ha a gyomra korgott az éhségtől és ha az ujjai elkékültek és megmeredtek a hidegtől, akkor is dolgozott. A saját nyomorúságát, saját küzdelmeit és nélkülözéseit, a saját tört reményeit irta le. Évek múltak el. S még mindig dolgozott, mert mesterművet akart alkotni. Egész lelkét belelehelte ebbe a könyvbe, mely szerzője nevét meg fogja őrizni a halhatatlanságnak. Mikor a mű elkészült, elküldte a híres könyvkiadónak s néhány nap múlva bekopogtatott a hatalmas úrhoz. A kiadónál azonban ekkorra már minden megváltozott. A dolgozószobában keleti kényelemre valló karosszékek voltak s egy díván, párducbőrrel leterítve. A falakon gitárok és meztelen nőket ábrázoló képek, az asztalon pedig három bacchánsnő alabástromból kifaragva. A kiadó egy kissé meghízott. Szakálla gondosan meg volt fésülve, hatalmas nyakkendőt és selyem mellényt viselt s a kabátja gomblyukában óriási virág ékeskedett. — Igen, uram, — szólt a kiadó, — elolvastam a könyvét, de most sem mondhatok egyebet, mint amit már mondottam; ön tehetséges, sőt talán épen zseniális ember. De, kedves uram, miért nem halad a korral ? Miért ír ilyen szomorú, szinte könyfacsaró dolgokat? Már a könyv címe is elijeszti az embert: A szegénység átka. Ez már maga is bizonyos ósdiságra vall; az emberek már hallani sem akarnak az ilyesmiről. Istenem ! Miért is kellene mindig szomorkodnunk és folyton aggódnunk? Fiatal ember, nézzen csak körül a világban! Amíg van a világon szép asszony, bor és napfény, addig nem szabad a világot ínségesek menházának nézni. Nagyon csodálom, uram, hogy épen ön, akinek oly fényes tehetsége van, nem érti meg a kor intő szózatát s nem veszi észre, hogy a közönség csak az élet örömeiről akar olvasni. Menjen haza, kedves barátom s írjon valami szép, színes és hangulatos költeményt, tudja, olyat, amitől pezsdül a vér! Majd meglátja, hogy nem fogja megbánni. A költő oly nagy zavarba jött, hogy alig tudott lemenni a lépcsőn. Künn az utcán a szél süvített s a szitáló esőt a költő arcába fújta. Mikor a csatornához ért, egy percig gondolkozott, s aztán a kéziratot beledobta a vízbe. Hazarohant hideg, puszta kis szobácskájába,hogy megírja az élet örömeinek evangéliumát. Megint dolgozott éjjel-nappal, lázasan. Pislogó lámpafénynél könnyen elképzelhette, hogy márványoszlopokkal és díszes mozaikokkal ékes teremben van. S ha nappal kitekintett az ablakon, kék tengert képzelt maga elé, amelynek hullámaiban olyan szép asszonyok fürödnek, mint az angyalok. Kis szobája levegőjében képzelt virágillat áradt el, s füleiben bűbájos zene zúgott. És ismét évek múltak el. De ő észre se vette. És megszürkült a haja. De ezt se vette észre. Alig volt kenyérre valója, s rongyokban lógott le sovány testéről a ruha ... de úgy érezte magát, mint egy örökké ifjú király, s mint a világ minden kincsének ura. — És ismét elment a híres könyvkiadóhoz. Ez alatt a kiadó is megöregedett; dolgozószobájában ujjnyi vastag por födte a könyveket és szobrokat. A párducbőrrel leterített puha díván eltűnt, s az Íróasztalon a három bacehansnő helyén feszület állott. — Uram! — szólt a kiadó, s a költő előállott ; hosszú fekete kabátot és fehér nyakkendőt viselt, fejét lehajtotta s kezeit kegyesen összekulcsolta a mellén. — Uram, ön volt szíves nekem valami kéziratot küldeni. Mondhatom, hogy fölháborodással olvastam. Nem értem, hogyan juthatott önnek eszébe az, hogy én ilyesmit esetleg kiadnék ! Uram, már a cím is mily szörnyű: A szerelem álmai! A közönség, hál’ Istennek, ma már ilyen dolgokat nem olvas. A családapák mind fölháborodással utasítanák vissza ezt a könyvet. A világért sem tagadom, kedves barátom, hogy ön tehetséges ember, sőt egyike a legtehetségesebb íróknak ! Elég egy lapot elolvasni s ezzel már is tisztában van az ember. De . . . megengedjen, kedves barátom: ön nem érti meg a kor intő szózatát! Miért nem halad a korral ? Sajnálom, de ennek a kéziratnak nem vehetem semmi hasznát. Ha azonban hajlandó volna arra, hogy egyházi énekeket vagy alkalmi szent beszédeket írjon, vagy esetleg ifjúsági vallásos elbeszéléseket, akkor nagyon szívesen megvenném a kéziratait. Kérem, gondolkozzék majd erről a dologról. Isten önnel! Az öreg költő nem hallott semmit. Csak azt látta, hogy a könyvespolcokról a költők mellszobrai szánakozó mosolygással néznek rá. Aztán hazament puszta, hideg szobácskájába és fölakasztotta magát. Pontoppidan Henrik. Vegyes. (A megsértett milliomos.) Furcsa pörben kellett a minap az angol lord főbírónak ítélnie. Astor amerikai milliomos indította ezt a pert a Daily Mail ellen, mert ez a lap őt állítólag nevetségessé tette. A Daily Mail ugyanis azt írta, hogy Mr Astor fogadott 500 font sterlingbe Williams tábornokkal, hogy olyan vörös szandálfa tönköt hozat Amerikából, mely elég nagy lesz arra, hogy azon huszonhét ember megebédelhessen. A londoni lap ezután megírta, hogy a hatalmas tönk megjött, de miután csak 81 angol láb volt a kerülete, a milliomos legsoványabb barátait volt kénytelen kiválogatni, hogy a különös asztal körül megebédelhessenek. Cikkében a Daily Mail az egész ebédet leírta és a meghívott vendégek névsorát is közölte, de Astor azt állítja, hogy a szandálfa tönk egész históriája nem igaz és a felsorolt vendégek javarészét nem is ismeri. A lap késznek nyilatkozott arra, hogy a koholtnak nyilvánított történetet helyreigazítja, de a gőgös milliomos, akinek úgy látszik csak a pénzeszsákja van tele, nem akart ezzel megelégedni és azt követelte, hogy a lap tőle bocsánatot is kérjen. A lord főbíró azonban körülbelül azzal a kijelentéssel, hogy az eféle tréfák már Astor úrnál nagyobb kapacitásokkal minden baj nélkül történtek meg, úgy döntötte el a port, hogy a milliomosnak meg kell elégednie az egyszerű helyreigazítással. Ezek után pedig nem is kérdés, hogy Astor urat ki tette nevetségessé, a Daily Mail-e vagy pedig az a por, melyet a lap ellen indított. (Franciaország: toilette-etatja.) Gaston Worth, a párisi vaághírű cég egyik fiatalabb tagja, a múlt hetekben azzal foglalkozott, hogy megközelítőleg kiszámítsa az összeget, melyet Franciaországban női ruhákért adnak ki. Gondosan összeállított kalkulációinak eredménye, hogy csupán a jobb francia szabónők és fashionable divatárusnők által készített toilette-ek állag egy maliard frankot tesznek ki évenként. Ebből körülbelül 250 millió frank folyik a párisi dilcért rajongó amerikai, angol és orosz nők zsebéből. (Birkózás egy oroszlánnal.) Sandow híres atléta, ki eddig minden ellenfelét legyűrte, az Egyesült Államokban legutóbb tett körútjában egy oroszlánnal is megbirkózott. Feltételül ki volt kötve, hogy az atléta semmiféle fegyvert nem használhat és hogy viszont az oroszlán ne használhassa fogait és körmeit, fejére szájkosarat tettek, lábaira pedig vastag kertjüket húztak. Az oroszlán, mely fajtájának vadabb példányai közé tartozott, nem akarta tűrni a »felöltöztetést« és órákig eltartott, míg vele nagynehezen elkészültek. Sandow ekkor egyszerű trikóban belépett a ketrecbe és a birkózás kezdetét vette. Az oroszlán mérges morgással azonnal nekiugrott ellenfelének, aki azonban ügyesen kitért. Az atléta erre a fenevadat, mielőtt második ugrására elkészülhetett volna, karjaival fölkapta és erősen a földhöz vágta. Ez a jelenet mégegyszer ismétlődött, mire a bikaerejű ember a hatalmas állatot derekánál fogva kapta föl és hátsó lábaira állította, hogy a viadalt így folytassa. Az oroszlán bekötözött első lábait az atléta vállaira tette és ember és állat szorosan összeölelkezve egy darabig így birkóztak. Egyszerre azonban az oroszlán hátsó lábainak egyikén a köröm kibújt a keztyűből és így sikerült az atlétát megsebesítenie. Sandow erre a viadalnak gyorsan véget vetett. Hátára engedte ugorni az oroszlánt, izmos ökleivel a nyakánál fogva ragadta meg és óriási erőfeszítéssel saját fején keresztül úgy vágta a földhöz az oroszlánt, hogy az látszólag élettelenül terült el, mire a ketrecet a közönség zugó tapsai között elhagyta. (Aki nem akart a föld alá kerülni.) Amesburg amerikai városban 71 éves korában mint dúsgazdag ember halt meg Smith Reuben, aki ott 1867-ben mint szegény bérkocsis telepedett meg. Az öreg nagy különc volt és állandóan attól félt, hogy egykoron szült koporsóban, hat láb mélyen fogják a föld alá eltemetni. Hogy ezt kikerülje, a város temetőjében előre szép nagy szarkofágot építtetett magának és végrendeletében meghagyta, hogy abba a »sírba« széken ülve helyezzék el. Az öreg Smith az amesburgi temetkezési vállalatot bízta meg azzal, hogy végakaratát teljesítse. Ez aztán egészen úgy intézte a temetést, mint ahogy a vén különc kívánta. A holttestet az előre készen tartott halotti székre tették és úgy vitték ki a temetőbe, hol az arccal az ajtó felé fordítva beállították a szarkofágba. Minthogy pedig télen halt el az öreg Smith (ez is egyik végső kívánsága volt) meleg sapkát is tettek a fejére, »hogy kopasz feje meg ne fázzon.« A sír ajtaját egy darabig nyitva hagyták, hogy mindenki megnézhesse, aki csak kiváncsi rá, a széken ülő halottat, aztán befalazták és a síremlék rácsozatát elzárták. A különc Smith most ott ül székén a sírban, ahol már senki sem háborgathatja, bár még mindig elég kiváncsi akad, aki elzarándokol a temetőbe, hogy az ülő halottnak legalább a mauzóleumát kívülről megbámulhassa. (A British Muzeum könyvtára.) A Quarterly Review szerint a British Muzeum könyvtárának jegyzéke még ez évben elkészül. Ezt az óriási munkát 1881. január havában kezdték el; 1882. végén már harminc nagy kötet jelent meg belőle. Ez időtől fogva évenkint harminc kötet könyvjegyzék jelent meg. Az egész katalógus hatszáz negyedréta kötet lesz. A hatalmas műben mindenesetre sok hiba lesz, így például 1881 óta 40.000 kötettel gyarapodott a könyvtár, s ez a negyvenezer kötet nem lesz benne a nagy katalógusban. .. (A cár jövedelme.) Európa összes uralkodói közül a cárnak van legtöbb jövedelme, de kell is neki, mert ő tartja el az egész uralkodóházat. A nagyhercegek évenként 740,000 frankot kapnak fejenként ; felnőtt fiaik és leányaik, unokáik és özvegyeik pedig 400,000 frankot. Ezenkívül minden nagyhercegnő külön évenkint 160,000 frankot kap »tópénz« gyanánt. Ez azonban a cárnak csak rendes kiadása, s az uralkodóház valamennyi tagjának a reprezentálási kiadásait is ő viseli, s ez már maga is milliókra rúg, mert a nagyhercegek rendesen az év negyedrészét sem töltik Oroszországban. (A legtökéletesebb szedőgép.) Az Ausztráliában, Sydneyben, megjelenő Daily Telegraph-et géppel szedik ki. Az óriási szedőgépet T.I. Revans angol mérnök szerkesztette A Daly Telegraph egyegy számában átlag 129,015 betű van s a gép ezta nagy anyagot nyolc óra alatt kiszedi, óránkint tehát 16,080 betűt szed ki. Egy jó szedő, aki gép nélkül dolgozik, naponkint nyolc órán át dolgozva, csak egy hét alatt tudna 129,015 betűt kiszedni. (Betiltott hirdetések.) Oroszországban a cenzúra II. Miklós cár trónra lépte óta már nagyon megszelídült, a politikai lapokat is csak utólag cenzúrázzák. A kormány azonban még cenzúra nélkül is jól el tud bánni a neki nem tetsző lapokkal. Legutóbb Meszcsevszkij hercegnek a lapja, a Grashanin, vonta magára a belügyminiszter haragját. Mivel a lapot még a belügyminiszter se tilthatja be, a lap