Pesti Hírlap, 1899. február (21. évfolyam, 32-59. szám)

1899-02-26 / 57. szám

1899. február 26. PESTI HÍRLAP 9 Nem lesz részeg ember. (A mentők mint riasztók.) Jancsi kocsisunk széles ez országban a legjobb kocsis, de módfölött iszik. Ez az oka annak, hogy olykor-olykor, mikor kikocsizni akarunk, frakkerhez kell folyamodni, mert Jancsi nincs sehol, ami azt jelenti, hogy valahol részegen alszik. Kevés ital is megárt neki s ilyenkor nem igen tudja, hogy mi történik vele Akárhányszor a rendőrség börtönében tér magához, mert hát az utcáról fölszedik és beszállítják. Hej, ha nem volna olyan kitűnő kocsis, de régen elkergettük volna. Néha napján, mikor a keserűség összegyülemlik bennünk, kérdőre fogjuk, megleckéztetjük s a lelkére beszélünk, de hiába. Azt mondja, hogy nem tehet róla s hogy olyan marad, amilyen volt, mert az ital csodálatosan jól esik neki. Ha leitta magát, nem tud semmiről s mit bánja, hova hurcolja a rendőr és hol aluszsza ki magát. Az az egy-két pofon, ami hivatalos uton kijár, nem számít, valamint az a szidás sem, amit a mámor után a rendőrtiszttől kap. Röviden szólva, Jancsi javíthatatlan. Most azonban, hogy az önkéntes mentőegyesület a részegek szállítását és gondozását magára vállalja s hogy ezekkel a szegény részegekkel humánusan bánnak : erősen hiszem, hogy Jancsi megváltozik s még akkor sem iszsza le magát, ha parancsolják. Hogy pedig ezt hiszem, erre megvan az okom. Ma délelőtt, mikor kinéztem az ablakon s Jancsit kiosonni láttam, az jutott az eszembe, hogy a részeges fickót, aki ezúttal is a pálinkamérésbe készült, kioktatom. így történt, hogy az inast utánaszalasztottam s Jancsi nem sokára előttem állt. — Ugye, inni akartál? — Igenis, azt akartam. — Mehetsz mindjárt, de előbb egy kis örömet szerzek neked, elmondásával annak, hogy a részeg embereknek milyen jó dolguk lesz. Ezentúl, ha az utcán elalszol, nem a rendőr ver föl s nem a börtönbe csuknak. Sem pofont nem kapsz, sem pedig szidást. Úgy bánnak veled, mint valami dámával. Jancsi gyanúsan, kételkedve nézett rám, hogy mi lesz mindebből ? És nem valami jól érezte magát. Ekkor elővettem a mentők kiadta évi jelentést, melyben arról is szó van, hogy a gondozásuk alá kerülő részegekkel mint fognak bánni. A nyomtatott füzet Jancsinak inponálni kezdett s most már semmiféle csalárdságtól sem félt. Tisztában volt azzal, hogy amit mondok, az komoly és igaz lesz. — Mától kezdve, Jancsi, a mentők vesznek gondozás alá. Mondjuk, hogy leiszod magad s a kerepesi uton elterülsz. A rendőr persze meglát s a mentőkért telefonál. Pár perc múlva a részegek szállító (kipárnázott) kocsija oda érkezik s téged szép gyöngéden belefektetnek. A mentők eközben megállapítják, hogy részeg és ismeretlen vagy s két egybehangzó jelentést készítenek. Az egyiket a rendőrnek adják át s az egyik nyugta lesz arról, hogy téged hiány nélkül átvettek. — Mit? Nyugtát adnak rólam? — Azt fiam, Jancsi. A másik jelentést pedig a mentők a nagy könyvbe iktatják. Mikor ezzel készen lesznek, téged vesznek elő. Először is tetőtől talpig megmosdatnak. — Engem? Megmosdatnak? — Igenis. Azután megvizsgálnak, hogy valami sérülést nem szenvedtél-e ? Ha ezt megcselekedték, akkor úgynevezett első orvosi segélyben részesítenek. A gyomrodból az italt kiszivattyúzzák, a gyomrodat kimossák, mert hát a benne levő folyadék mérges természetű, végül a hátadra mustárpépet tesznek, vagy mustárfürdőbe ültetnek. Jancsi itt már izzadni kezdett s csodálatos módon rémült képet vágott. — Mikor mindez megtörtént, kipárnázott, gyermekkocsihoz hasonló rácscsal ellátott ágyba fektetnek s ebben maradsz, mig ki nem józanodol. Ezalatt két orvos az ágyad mellé ül s ha szükség lesz rá, újabb mustárt ragaszt a hátadra. — Én rám ugyan ne ragaszsza, mert rugók — tört ki Jancsiból a rémülettel karöltve járó tiltakozás. — Másnap reggel, ha magadhoz térsz, az egyesület orvosai maguk elé idéznek s szép és hosszú beszédben figyelmeztetnek arra, hogy a részegeskedés milyen szomorú következményekkel szokott járni. Majd kikérdeznek, hogy mi a neved, hol a lakásod, hogy kik voltak a szüleid és a többi és a többi. Amit felelsz, azt felírják s a kerületi kapitánysághoz küldik, hogy az is a telkedre beszéljen. Jancsi olyan fehér volt, mint a meszelt fel, s mintha a hideg kezdte volna egy kicsit borzongatni. — Mindezek után, Jancsi fiam, elbocsátanak. Ám ekkor levelet írnak a „kékkereszt-egyesület“ elnökségének, amelylvel tudatják, hogy hol lakói és hogy mikor találhatnak. Ez a „kékkereszt-egyesület“ igen áldásos működést fejt ki. Tagjai ugyanis, öreg asszonyságok és öreg urak, az iszákosokat fölkeresik s addig beszélnek a lelkükre, amig meg nem javulnak. Erkölcsös könyveket ajándékoznak, amiket el kell olvasni. Hát ezek a kékkeresztesek hozzád is ellátogatnak, még pedig mindaddig, amíg a józanság útjára nem térsz. — Én hozzám bizony ne jöjjenek — tört ki Jancsiból a méreg. — Egyszóval, fiam, most már egész bátran leihatod magad. Nyugodt lehetsz, mert nem esik hajad, azután ha esnék is, kigyógyítanak. Most pedig mehetsz a pálinkamérésbe. Nem aggódom érted. Jancsi szótalanul s igen búsan elballagott. Mikor pedig kinéztem az ablakon, hogy hova megy, hát az istállóba láttam befordulni, ahol azt mondta a lovászfiúnak: — No öcskös, száz esztendeig láthatsz, de engem részegnek nem látsz többé. Esti levél. — Fölmentés. — Mind a Királyi tábla, mind a kúria fegyelmi tanácsa jöl m énelt egy aljárásbírót, akit párbajokra kényszerített egynéhány bakafántos fiatal úr. Nem tudom, hogy mint áll az aljárásbíró ügye a büntető bíróságok előtt, alkalmasint elkelte már a napi, heti vagy havi államfogházra mind a törvényszék, mind a királyi tábla, mind a kúria. Mert el kellett ítélniük. Az eljárásbíró valóban elkövette a büntetendő cselekményeket : elfogadta a kihívást, fegyveresen kiállott, verekedett, talán sebesített vagy sebesült is. A törvény világos: a párbajvívónak kijár legalább egy napi államfogház még akkor is, ha a vendéglőben ismeretlen ifjú urak — nyilván a szent religióra való tekintetből — kalapokat dobálnak a tányérjába, s provokálják, mikor kijelenti, hogy ő nem kalapot akar vacsorázni. Nem lehetetlen, hogy a két fegyelmi tanács tagjai között voltak olyan nagyságos és méltóságos urak, akik előtt ez a párbajügy annak idején a büntető tanácsban megfordult. S akkor, ott elítélték a magánembert; most, itt meg fölmentették a kir. aljárásbírót, ugyanazon ügyben. Ez az ellentmondás nagy. Mert ha lehántunk erről a dologról mindent, hogy csupaszon álljon eszmélkedésünk előtt: bizony csak az a valóság, hogy a bírói személy bátrabban járhat a tilosban, mint szegény Mindenki József. Szerencse, hogy ez az okoskodás teljesen ostoba. Mert voltakép csak az az igaz, hogy a büntető bíró keze meg van kötve; a fegyelmi tanácsnak bírája azonban — hála istennek — szabadabb ember, és hallgathat a benne lakozó bölcs öreg gavallérra. Aki azt mondja, nem, kiabálja: »Teringette, én is úgy tettem volna, ha nem különben, mert én (a tagadóját !) talán még széklábhoz is folyamodtam volna.« 0 upright judge! 0 learned judge! Igaz bíró, bölcs bíró! De nagy kár, hogy nem ítélhetsz így a büntető tanácsban is, vagy ami ezerszer fontosabb: hogy okos, igazságos és nyugodt kezed nem nyúlhat bele már a készülő duellumok ügyeibe is! Tudom, paradoxon, amit mondok. De én azt hiszem, a párbajjal való visszaélésnek egyetlen orvossága volna a becsületi bíróság, bíróság a szó szoros értelmében, mely két gyógyszerészettan-hallgató kakasnak azt mondaná: »Menjetek a pokolba«, vagy elítélné őket öt-öt forintra; az emberi méltóság nagy, igaz sérelmeinek esetében azonban úgy ítélne, hogy: »Egyiketek nem maradhat ezen a földön, döntse el az isten, melyik az.« Ez a képtelen, ez a Jules Verne féle bíróság félelmes és szent dologgá tenné a párbajt. Egyszeriben megszűnnék a bakafántosok hatalmaskodása, a silány fiúk kérkedése, a kegyetlenek uralma. Meg a komikum, meg a viszszaélés. Egy régi jó barátom fekszik most súlyos sebben. Azért lőtték át a két tüdejét, mert nem tűrhette ezt a szót: hazudik. Hazudni! Ez ige jelentőmódú jelen idejének egyes számú harmadik személye ma a magyar nyelv, főkép a parlamenti nyelv egyik leghasználtabb szava. Még az igazgató vagy a művésznő se igen használtabb. S mikor el-elhangzik, az emberek mennek ebédelni. Az a két újságíró meg tulajdon ezért a szóért kiállt húsz lépésről, tíz másodperc alatt lőni. Kérdem: hány lépésről állki és micsoda pokolgéphez folyamodik ez a két ember, ha közöttük a becsületnek valóban olyan sérelme történik, amilyet férfiú nem viselhet el ? Pörükben ítélni fog a magyar királyi kúria is. Utólag. Tudom, bolond, amit mondok , ha mégis csak kimondom : miért ne ítélhetett volna, mint legeslegelső fórum ? De sok szem nem hullatott volna könnyet, de sok szív nem dobogott volna aggodalmasan, de sok elme nem keresné most elkomorodva az igazságot!