Pesti Hírlap, 1899. március (21. évfolyam, 60-90. szám)

1899-03-01 / 60. szám

Budapest, 1899. XXL évfl 60 (6660.) szám Szerda, március I. Előfizetési árak: Egész évre .. 14 frt — kr. Félévre..... 7 m — „ Negyedévre . . 3 „ 60 „ Egy hóra ... 1 „ 20 „ Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 5 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. --------------------------------—«­, Szerkesztőség: Budapest, váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Az új rend. Az új politikai állapotok berendezkedése igazán gyorsan és simán megy végbe. Bánffy­­ Dezső nem hozta meg hiába a legnagyobb sze­mélyes áldozatot, ami nemcsak abból állott, hogy miniszterelnöki tárcáját önként fölajálta a béke kedvéért, de abból is, — és ez már sok­­kal nehezebb volt, — hogy agresszív magyar politikáját a háttérbe engedte tolni. Az előtér­ben így ma disszonancia nélkül helyezkedett el a szabadelvű párt újabb és békülékenyebb poli­tikai irányzata. És most már, — leszámítva a nemzeti pártnak többé épen nem jelentékeny belépési szándékát a szabadelvű pártba, — az új állapotok fiziognómiáját meg lehet ismerni. Előlegezhetünk neki annyit, hogy elég rokon­szenves , ha csak be is váltja, amit ígér. Ez a nap általában véve gazdag volt a politikai megnyilatkozásokban. Az első Bánffy Dezső búcsúzása volt. Egyszerű, öntudatos és férfias, mint ennek az államférfinak egyénisége. Ha egy szóban kellene mindazt kifejezni, amit tett és mondott, ez az egy szó ez volna :. ..félre­állok !“ Akik furfangjairól és erőszakosságáról oly sok gonosz mesét mondottak az országnak s akik még ösifeláldozásának nehéz óráit is ut­cai nyelvöltögetéssel iparkodnak megkeseríteni, tőle tanulhatnák meg a lakedemoniai erényt, mely frázis és pose nélkül tud cselekedni akkor is, amikor az a legnehezebb. A szabadelvű párt önmagának, de nem a maga érdemei által megmentetvén, az adott helyzetben a kisebb polgári korrektség szabá­lyai szerint búcsút vett Bánffytól s este az új vezért és az új állapotokat ratifikálta. Semmi­féle problémán nem kellett a fejét törnie, ve­zetői megmentették a fölösleges lelki gyötrel­mektől. Széll Kálmán, az új miniszterelnök, dél­előtt még derék közember gyanánt volt fönt Bánffynál búcsúzni és este átvette a szabadelvű párt tábornagyi pálcáját. Közbe a lelépő mi­niszterek elbúcsúztak hivatalaiktól, az újak be­léptek, azután a 33 disszidens képviselő forma­­szerint is visszalépett a szabadelvű pártba s a négy ellenzéki párttöredék sorra ratifikálta a békeokmányt, nemkülönben a szabadelvű párt is. Még csak a nemzeti párt fúziója nem per­fekt , de ez sem probléma többé. Lesz-e és hogyan lesz meg, az már az új politikai rend képét meg nem változtatja. Minden úgy meg van csinálva itt, hogy ahoz egyszerűen csak alkalmazkodni kell s a retablírozott opportuniz­mus mellett ez nem is igen nehéz többé. Azonban föltétlen dicséret illeti meg azon lelépő, föllépő, félreálló és türelmesen alkalmaz­kodó magyar államférfiakat, akik ezt a lényegében véve igen jelentékeny és igen békés változást a politikai iskolázottság legkorrektebb szabályai szerint hajtották végre. Ez kétségtelenül mesteri műve volt a magyar államférfiak politikai ké­pességének s mint ilyen nemcsak itthon fog elismerésben részesül­.­.,­­ snem — aminek pe­dig fontossága van— a külföldön is, ahol a paci­fikálás ezen remekművében joggal a magyar faj politikai érettségét fogják fölismerni, és ez Ma­gyarországnak Ausztriával szemben is javára válik. Nem közönséges látvány az, amikor egy ország a politikai pártok romboló összecsapá­sából minden nagyobb rázkódtatás nélkül ki tud bontakozni. És ha ez nekünk valamit vissza tud adni odakint abból a bizalomból, amelyet az obstrukció fél esztendőn át két kézzel téko­­zolt, akkor óhajtjuk, váljék ez a hazának hasz­nára, ha már az elszalasztott politikai jó­ sze­rencsét magunknak visszaszerezni nem tudjuk többé. Ami az ország népének óriási többségére nézve a kérdések kérdése volt, hogy t. i. a dualizmus és szabadelvűség kérdéseiben nem vallunk-e ezen átalakulás által kavariát, m­ess kedvezőleg dőlt el ma este. Külön ki akarjuk emelni, hogy ad personam nem a szabadelvű pár­tot, hanem programmjának ezt a két sarok­kövét féltettük, mivel úgy tapasztaltuk, hogy az obstrukciós koalíció ezt akarja helyéből ki­mozdítani. A szabadelvű párt, mint puszta ha­talmi instrumentum, az országra nézve utó­végre nem a legértékesebb valami. Többségek a politikában könnyen találhatók, ha a veze­tési képesség megvan. Abban is van igazság, hogy a hatalmi állapotot kiélvező többségek személyi megújítása időnként hasznos munka. De ha az 1867-ik évi alkotmány gyakorlati fölfogásában és a szabadelvűség politikai irányelveiben történt volna hátrányos újítás, ezt minden képzelhető eszközzel vissza kellett volna vagy vissza kellene utasítani. Széll Kálmán mai belépő beszédének eleje és vége ebben a tekintetben is megnyug­tató kijelentéseket hozott. Az 1867-iki kiegye­zés állandóságának és betű szerint szigorú ma­gyarázatának, valamint a szabadelvű programra határozott és minden félreértést kizáró megtar­tásának deklarációja, igenis alkalmas arra, hogy a bujkáló aggodalmakat eloszlassa s a több­séget megmentse attól az ódiumtól, hogy ma­gát megalázza vagy programmjából valamit el- Kender Jancsi özvegye. A Pesti Hírlap eredeti tárcája, Kender Jancsi, mikor megismerkedtünk, tiszteletbeli aljegyző volt s Kenderesen lakott. Annak, hogy összebarátkoztunk, egy hosz­­szú és ölelkező rima vers volt az oka, amit én írtam s amit egy jótékonycélú hang­versenyen zenekiséret mellett elszavaltak. A vers, amint azóta meggyőződtem, igen rossz volt, s a közönségnek azon az estélyen csakis azért tetszett, mert a zongora­kiséret még rosz­­szabb volt. Elég az hozzá, hogy ez a vers Ken­der Jancsival összehozott. A tiszteletbeli al­jegyző ugyanis, aki a tánccal összekötött jóté­konycélú hangverseny egyik rendezője volt, hosszabb levelet intézett hozzám, amelyben „hazánk egyik nagy költőjé“-nek nevezett. A nem várt elismerés akkor rendkívül jól esett s a verseimet sem olvastam többször és nagyobb gyönyörűséggel, mint Kender Jancsi sorait, amelyekből a dicséret nagy arányokban áradt. A levél írója fájdalmának adott kifejezést, hogy személyesen nincs szerencséje ismerni, de bízott a reményben, hogy lesz idő, amikor ha­zánk egyik nagy költőjével szemtől-szembe fog állani. Végül pedig azt kérdezte, hogy szere­­tem-e a valódi harcost ? A megtisztelő levélre, amely akkori kedve­sem csókjaival szinte versenyre kelt s amely ta­lán ezeknél a csókoknál is jobban esett, azt válaszoltam, hogy a nemes szívből fakadt s nagy ízlésű férfira valló elismerés igen boldoggá tett és pedig azért is, mert valami súgja ben­nem, hogy rászolgáltam és megérdemeltem, amit minden szerénytelenség nélkül bevallhatok. A karcosra vonatkozó kérdésre pedig megjegyez­tem, hogy egyszerűen imádom. Néhány héttel később egy hordó bort kap­tam, amelynek föladója Kender Jancsi volt. Azután nem sokára sonkát küldött, amit sok minden más követett. A tiszteletbeli aljegyző minden küldeményhez levelet csatolt s e levelek­ben arról volt szó, hogy rendkívül boldognak érzi magát. Boldognak érzi magát pedig azért, mert hazánk egyik legnagyobb költőjét megtisz­telheti s múzsájának sarkantyút adhat. Azt persze nem magyarázta meg, hogy a pácolt sonka s a vaddisznócomb mily formában sar­kantyúja a múzsának. Valószínű azonban, hogy arra gondolt, hogy a jóllakott poéta költése jóval szárnyalóbb, mint az éhes poétáé. Kender Jancsinak ez az elismerése, lán­goló tisztelete és mindinkább szaporodó külde­ménye azt a hitet keltette bennem, hogy a mű­­pártolók kiveszőlésben levő fajtájának egyik tiszteletreméltó alakjával van dolgom. Hogy pe­dig ezt gondoltam, az kétségtelenné­­teszi, hogy akkoriban még igen naiv és tapasztalatlan poéta voltam, aki a tisztelők és műpártolók legve­szélyesebb példányairól nem alkothattam még képet. Egyszer, egy szép délután, csinos, mosoly­gós arcú fiú kopogtatott be hozzám s azt mondta, hogy ő Kender Jancsi, az én legnagyobb tiszte­lőm, aki immár nem tudott ellenállani annak az égő vágynak, hogy a legnagyobb élő költőt szemtől szembe láthassa s hogy hódolatát annak lábai elé rakja. Ekkor már egy kissé belenőt­tem a szerénytelenségbe s igy mindjárt tisztába jöttem azzal, hogy ezt a fiút, ezt a rajongó vi­déki alakot, úgy teszem boldoggá, ha homlokon csókolom. Belekapaszkodtam hát a hajába s az egyik fülébe, s mielőtt védekezhetett volna, ha­zánk legnagyobb élő költője már homlokon csókolta. Kender Jancsi nagyot nézett, a homlokát megtörülte s kissé távolabb húzódott, talán azért, mert attól félt, hogy még egy másik csók is kijár neki. Azután leült és beszélgetni kezdtünk. Először természetesen az én remekműveimről volt szó s csak azután tértünk rá az ő külde­ményeire, hogy végül a látogatás tulajdonképeni s ma már épen nem ismeretlen oka is fölszinre kerüljön. Tisztelem és bámulom ugyanis kijelen­tette, hogy a múzsa őt is homlokon csókolta, aminek következményei is lettek, még pedig versek alakjában. Ezeket a költeményeket most elhozta hozzám, hogy elolvassam s azokról be­cses véleményemet megmondjam. Az átnyújtott s szépen letisztázott versek kissé lehűtöttek, mindazonáltal mint aféle tapasz­talatlan palóta, némi szeretettel olvastam át a csomót. Kender Jancsi költeményei meglehetősen gyöngék voltak, de azért mindegyiket nagy di­cséretekkel halmoztam el, már merő hálából is. Az elismerés a poétának igen jól esett. A leg­kisebb meglepetést sem árulta azonban el, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy mindenféle­ dicséretre megedzette magát s hogy az eredményt föltétle­nül természetesnek találta, amin akkor igen el­csodálkoztam. Mikor az olvasáson és a bírálaton keresz­tül estünk, akkor a poéta ama kéréssel haza- A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal.

Next