Pesti Hírlap, 1900. október (22. évfolyam, 270-300. szám)
1900-10-01 / 270. szám
& __--- ■ —-------— "— ----------------- ■ — Előfizetési árak. Szerkesztőség: Budapest, 1900. XXII. évf. 270. (7232.) szám. Hétfő, október I. • Egész évre. . 28 k. - f. I- emelet, Félévre. szellemi ■ -------- az Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel___szólalások intézendők. Budapest, váci körút 78. Belpolitikai hírek. A nagyváradi és jászberényi beszámolók. Szabadelvű párti képviselők között kiváncsi érdeklődés tárgya volt az utóbbi napokban, hogy vajon miként vélekedik maga a párt vezére, Széll Kálmán miniszterelnök, a Nagyváradon és Jászberényben elhangzott beszámolókról ? Ez iránt való kérdezősködésünkre a következő, fölötte érdekes választ nyertük a párt egyik kiváló tagjától, aki közel áll a miniszterelnökhöz. Eltekintve a mellékes körülményektől, a szűkszavú nagyváradi üdvözlő sürgönytől és Szentiványi bőbeszédű bankett-elszólásától, amelyek nem érinthették kellemesen a miniszterelnököt, magának a két beszámolónak egészben véve concilians hangja és közelebb hozó, nem pedig szétválasztó tendenciája a miniszterelnöknek elismerésével és kifejezett helyeslésével találkozott. Volt azonban mind a két beszámolóban egy-egy — és pedig sarkalatos — pont, amelyek kellemetlenül érintettél a miniszterelnököt. Tisza Kálmán beszédében az a pont, melyben a kormány iránt való bizalmát föltételesen, vagyis addig helyezi kilátásba, amíg az általa helyeseknek vallott elveket követi és magáénak ismeri a kormány is. A politikai bizalomnak ilyetén föltételes volt a természetes és önként értetődő dolog ugyan, de a Tisza beszédén átvonuló kihegyezése ennek a föltételességnek a miniszterelnök vélekedése szerint mégsem volt ezúttal helyén. Még kellemetlenebb!) hatással volt a miniszterelnökre a jászberényi beszámolónak az a passzusa, amelyben azt kívánja, hogy „a kormány tényleg vezessen“ és mintegy odakiáltja a kormánynak, hogy „tégy elszántan és határozottan.“ A miniszterelnök eme részéből a beszámolónak kritikát, nézete szerint nem igazságos kritikáját olvasta ki saját kormányzati politikájának. Épen Apponyi gróf az, akitől legkevésbbé várta volna eddigi miniszterelnöki és pártvezéri működésének ilyetén megítélését Széll és Apponyi. A szabadelvű pártkörben utóbbi időben erősen foglalkoznak Apponyi Albert gr. politikai szereplésével, illetőleg azzal a kérdéssel, hogy újabban a miniszteri kombinációkból miért marad ki Apponyi ? Erre vonatkozólag most a következő magyarázatot portálják: — Apponyi grófnak, a Wekerle első bukása idején, maga a felség fölajánlotta a miniszterelnökséget, sőt kérve-kérte, vállalja el a kabinetalakítást egyházpolitikája alapján és csináljon magának választást, amilyen tetszik. A nemzeti párt vezére ragaszkodott az ő magyar nemzeti követeléseihez. A felség ismételten kérte és kérette Apponyi grófot: mondjon le nemzeti követeléseiről. Lehet, hogy Apponyi grófnak a szivében egy nevezetes történelmi momentum emléke reszketett. 1861 ben ama válságos miniszteri tanácskozásban, amely a Burg egy termében folyt le s amelyen a miniszteri felelősségről döntöttek és a népfelség számára a jogok egész összegét kívánták, a magyar főkancellár elborultan hallgatta a tanácskozást s a zaklató kérdésekre végül ezt a választ adta : „. . . Azt akarom, hogy az osztrák császár legalább is oly hatalmas legyen, mint a magyar király.“ Ennek a mondásnak emléke reszkethetett a szivében s kialakult benne az ő politikai hitvallása, a Forgách kancellár mondatjának megforditottja . .. azt akarom, hogy a magyar király ép oly hatalmas legyen, mint az osztrák császár.“ Ezt a dogmát akkor nem fogadták el és Apponyi gróf a miniszterelnöki fölhatalmazás elfogadása elől kitért. A felség kérése teljesítésének ezt a megtagadását nem bocsátotta meg Apponyi grófnak idáiglan: innen van, hogy Széll Kálmán nélkülözni kénytelen Apponyi gróf elsőrangú közreműködését az ország sorsának intézésében. Ez az egyik magyarázat, amelylyel szemben áll az a tény például, hogy Széll egy olyan igen fontos dologban, amely a felséget érzelmeiben, családi állásában a legmélyebben érintette, t. i. a trónörökös házassága dolgában, legelőször Apponyi grófot kérdezte meg, és hogy Széll Kálmán keresi azt a bensőbb érintkezést Apponyi gróffal, ami a felség akaratának ellenére nem történhetik, amelyet Apponyi gróf jászberényi beszámolójában föltételül kívánt — a támogatásért. Csakhogy Apponyi gróf a klubban alig mutatkozik, Széll Kálmánnál pedig egyáltalán nem. •Sok zaj semmiért. Mint tudva van. Firrczák Gyula munkácsi gör.-kath. püspök ellen. „hazafiatlanság“ cimen bizonyos lapokban egy kis hézagpótló hecc folyik. Firczák püspök lelkes hazafiasságát mi magunk csak imént emeltük ki egy vezércikkben. Most a tény maga is mellette bizonyít. Ellenfelei t. i. azért támadták meg, mivel egy még eddig nyilvánossá nem lett pásztorlevelében egész egyházmegyéje gör.-kath. népességét (tehát a magyarokat is) ruténeknek nevezi. Most kitetszik, hogy még ez sem igaz. Firczák püspöknek itt aug. 26-án kelt pásztorleveléről van szó, melynek idevágó 6. pontja szó szerint a következő: „Hogy a hitoktatást úgy a rutén, mint a magyar vidéken egyöntetűvé tegyem, megbíztam dr Mikita Sándor kanonokot, hogy a Kutka-féle katekizmus anyagát, kis-, közép- és nagy kátéra fölosztva, dolgozza át és egyúttal magyar nyelvre is fordítsa le; ezen munkálatból ez ideig megjelent a kis káté rutén és magyar nyelven, melyet én ez évi február 21-én 1262. száma alatt jóváhagytam és egyházmegyém népiskoláira nézve kötelezővé tettem.“ A remekmű. Irta : Henri de Forge. I. — Szegény barátom, hát neked már sohasem lesz sikered ? Marthe Dubreuil e szavakat gúnyosan és megvetéssel vágta a férje szemébe. Pierre nem válaszolt, hanem csak lehajtotta fejét és idegesen összegyűrte azt a darab papírt, amelyet épen teleírt. A felesége már legalább is huszadszor fordult hozzá ezzel a szemrehányással, s ami a legrosszabb: Dubreuil érezte, hogy a feleségének alapjában véve igaza van. Igen, képtelen volt olyan művet írni, amelylyel feltűnést kelthetett volna; meg kellett elégednie azzal, hogy megrendelésre apró cikkeket írjon. Mikor a legelső regényét kinyomatta a saját költségén, se éjjel, se nappal nem volt nyugta, annyira izgatták a reménységei és a vágyai. A környezete azt hitte, hogy csakugyan van tehetsége. De ah, azok, akik csodálták a művét, a szülei voltak és a testvérei s elnézéssel és szeretettel olvasták. Csak akkor nyílt ki a szeme, mikor Marthe, a felesége, gúnyosan és megvetéssel beszélt róla. Százszor is munkához látott, hogy valami érzelmes regényt vagy érdekfeszítő drámát írjon, de százszor is széttépte a már teleírt papírlapokat abban a meggyőződésben, hogy hülyeség minden, amit ő ir. Marine szemrehányására tehát nem tudott felelni s végtelenül szenvedett, mikor arra gondolt, hogy milyen boldogok voltak jegyes korukban, mikor ketten sétálgattak az almafák alatt, minden lépésnél csókolóztak és örök szerelmet esküdtek egymásnak. És három év óta, mióta házasok, nem bírta megvalósítani az ábrándjait, nem birt feltűnést kelteni és vagyont szerezni. Dubreuilné ez idő alatt folyton csak arra gondolt, hogy neki ki kell ábrándulnia mindabból, amit neki a férje ígért s meg kell elégednie a közönséges, prózai emberek szerény életével. — Nos, kedvesem, — szólt Pierre — legalább a szerelmünk vigasztal bennünket. A szegény fiú azokra a pompás napokra gondolt, amelyek az egybekelésüket megelőzték s a mézeshetekre, amelyeknek ideje alatt a felesége olyan vidám volt, mint valami énekesmadár. Tulajdonképen mit törődik ő a közönség tetszésével s a hírnévvel, ha Marthe szerelme megmarad neki ... De a felesége csak mosolygott s szinte megdermedt, mikor ennek az asszonynak a gúnyos mosolyát látta. — Tudod, Pierre, csupán a szerelemből nem lehet megélni; a szerelem csak azokba a regényekbe jó, amelyeket írsz . . . vagyis inkább melyeket írni szeretnél.. Rendkívül fájt neki az asszonynak ez a gúnyolódása, de nem árulta el a szenvedését. — Szórakozni akarsz, Marthe . — szólt nyugodtan. — No jó, majd gondolkozom a szórakozásodról. II. Ez időtől kezdve véget ért a házaséletük kedélyessége; már nem beszélgettek órák hoszszáig a kályha előtt, s a szerelmesek apró játékaitól mind a ketten idegenkedtek. Marthe kedvéért, a férj minden meghívást elfogadott; színházakba, halakba, mindenhova elvitte, csakhogy szórakoztassa. Tavaszszal minden lóversenyen és tárlaton megjelentek, nyáron pedig tengeri fürdőbe mentek. Mivel azonban Pierre nem keresett eleget, titokban adósságokat csinált. Marthe néha rámosolygott és megdicsérte: •— Kedves férj vagy . . . S Pierrot ez a mosoly, amely olyan csekélység és oly ritka volt, mintha csak alamizsna gyanánt kapta volna, boldoggá tette. Mindenütt bámulták, ünnepelték és kényeztették, de értett is hozzá, hogy szép és büszke legyen s örült a diadalának. Ha a nevét kérdezték, azt mondották az emberek, hogy egy kis „Senki“-nek a felesége; valami jelentéktelen frócskáé, aki jól teszi, hogy félrehúzódik s közönyösen nézi a felesége sikereit. Csakhamar befolyásos emberek is érdeklődtek a szép aszszony iránt; a neve már az újságokban is szerepelt s egy elegáns sportsman, egy igazi gróf, forma szerint szerelmet is vallott neki. Marthe csak mosolygott. — Ugyan ne törődjél vele, — szólt az asszony Pierrenek. — Ez az ember mulattat engem az udvarlásával. Tudod, hogy tisztességes asszony vagyok, — nem kell tehát félned. Vagy nem szabad egy kissé szórakoznom? A Pesti Hírlap mai száma 8 oldal.