Pesti Hírlap, 1900. október (22. évfolyam, 270-300. szám)

1900-10-01 / 270. szám

& __--- ■ —-------— "— ----------------- ■ — Előfizetési árak. Szerkesztőség: Budapest, 1900. XXII. évf. 270. (7232.) szám. Hétfő, október I. • Egész évre. . 28 k. - f. I- emelet, Félévre. szellemi ■ -------- az Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel­___szólalások intézendők.­ Budapest, váci­ körút 78. Belpolitikai hírek. A nagyváradi és jászberényi beszámolók. Szabadelvű párti képviselők között kiváncsi ér­deklődés tárgya volt az utóbbi napokban, hogy vajon miként vélekedik maga a párt vezére, Széll Kálmán miniszterelnök, a Nagyváradon és Jászberényben elhangzott beszámolókról ? Ez iránt való kérdezősködésünkre a következő, fö­lötte érdekes választ nyertük a párt egyik ki­váló tagjától, aki közel áll a miniszterelnökhöz. Eltekintve a mellékes körülményektől, a szűkszavú nagyváradi üdvözlő sürgöny­től és Szentiványi bőbeszédű bankett-elszólá­sától, amelyek nem érinthették kellemesen a miniszterelnököt, magának a két beszámoló­nak egészben véve concilians hangja és köze­lebb hozó, nem pedig szétválasztó tenden­ciája a miniszterelnöknek elismerésével és kifejezett helyeslésével találkozott. Volt azon­ban mind a két beszámolóban egy-egy — és pedig sarkalatos — pont, amelyek kellemet­lenül érintettél a miniszterelnököt. Tisza Kál­mán beszédében az a pont, melyben a kor­mány iránt való bizalmát föltételesen, vagyis addig helyezi kilátásba, amíg az általa he­lyeseknek vallott elveket követi és magáénak ismeri a kormány is. A politikai bizalomnak ilyetén föltételes volt a természetes és önként értetődő dolog ugyan, de a Tisza beszédén átvonuló kihegyezése ennek a föltételes­ségnek a miniszterelnök vélekedése szerint még­sem volt ezúttal helyén. Még kellemetlenebb!) hatással volt a mi­niszterelnökre a jászberényi beszámolónak az a passzusa, amelyben azt kívánja, hogy „a kor­mány tényleg vezessen“ és mintegy odakiáltja a kormánynak, hogy „tégy elszántan és hatá­rozottan.“ A miniszterelnök eme részéből a beszámolónak kritikát, nézete szerint nem igazságos kritikáját olvasta ki saját kormány­zati politikájának. Épen Apponyi gróf az, akitől legkevésbbé várta volna eddigi miniszter­­elnöki és pártvezéri működésének ilyetén meg­ítélését­­ Széll és Apponyi. A szabadelvű­ pártkörben utóbbi időben erősen foglalkoznak Apponyi Albert gr. politikai szereplésével,­ illetőleg azzal a kérdéssel, hogy újabban a miniszteri kombinációkból miért ma­rad ki Apponyi ? Erre vonatkozólag most a következő magyarázatot portálják: — Apponyi grófnak, a Wekerle első bukása idején, maga a felség fölajánlotta a miniszterelnök­séget, sőt kérve-kérte, vállalja el a kabinetalakítást egyházpolitikája alap­ján és csináljon magának válasz­tást, amilyen tetszik. A nemzeti párt vezére ragasz­kodott az ő magyar nemzeti követeléseihez. A fel­ség ismételten kérte és kérette Apponyi grófot: mondjon le nemzeti követeléseiről. Lehet, hogy Apponyi grófnak a szivében egy nevezetes törté­nelmi momentum emléke reszketett. 1861 ben ama válságos miniszteri tanácskozásban, amely a Burg egy termében folyt le s amelyen a miniszteri fe­lelősségről döntöttek és a népfelség számára a jo­gok egész összegét kívánták, a magyar főkancellár elborultan hallgatta a tanácskozást s a zaklató kér­désekre végül ezt a választ adta : „. . . Azt akarom, hogy az osztrák császár legalább is oly hatalmas legyen, mint a magyar király.“ Ennek a mondás­nak emléke reszkethetett a szivében s kialakult benne az ő politikai hitvallása, a Forgách kancel­lár mondatjának megforditottja . .. azt akarom, hogy a magyar király ép oly hatalmas legyen, mint az osztrák császár.“ Ezt a dogmát akkor nem fogadták el és Apponyi gróf a miniszterelnöki föl­hatalmazás elfogadása elől kitért. A felség kérése teljesítésének ezt a megtagadását nem bocsátotta meg Apponyi grófnak idáiglan: innen van, hogy Széll Kálmán nélkülözni kénytelen Apponyi gróf elsőrangú közreműködését az ország sorsának in­tézésében. Ez az egyik magyarázat, amelylyel szemben áll az a tény például, hogy Széll egy olyan igen fontos dologban, amely a felséget érzel­meiben, családi állásában a legmélyebben érintette, t. i. a trónörökös házassága dolgában, legelőször Apponyi grófot kérdezte meg, és hogy Széll Kál­­mán keresi azt a bensőbb érintkezést Apponyi gróffal, ami a felség akaratának ellenére nem tör­ténhetik, amelyet Apponyi gróf jászberényi beszá­molójában föltételül kívánt — a támogatásért. Csak­hogy Apponyi gróf a klubban alig mutatkozik, Széll Kálmánnál pedig egyáltalán nem. •Sok zaj semmiért. Mint tudva van. Firr­czák Gyula munkácsi gör.-kath. püspök ellen. „hazafiatlanság“ cimen bizonyos lapokban egy kis hézagpótló hecc folyik. Firczák püspök lel­kes hazafiasságát mi magunk csak imént emel­tük ki egy vezércikkben. Most a tény maga is mellette bizonyít. Ellenfelei t. i. azért támadták meg, mivel egy még eddig nyilvánossá nem lett pásztorlevelében egész egyházmegyéje gör.-kath. népességét (tehát a magyarokat is) ruténeknek nevezi. Most kitetszik, hogy még ez sem igaz. Firczák püspöknek itt aug. 26-án kelt pásztor­leveléről van szó, melynek idevágó 6. pontja szó szerint a következő: „Hogy a hitoktatást úgy a rutén, mint a magyar vidéken egyöntetűvé tegyem, megbíztam dr Mikita Sándor kanonokot, hogy a Kutka-féle katekizmus anyagát, kis-, közép- és nagy kátéra fölosztva, dolgozza át és egyúttal magyar nyelvre is fordítsa le; ezen munkálatból ez ideig meg­jelent a kis káté rutén és magyar nyelven, me­lyet én ez évi február 21-én 1262. száma alatt jóváhagytam és egyházmegyém népiskoláira nézve kötelezővé tettem.“ A remekmű. Irta : Henri de Forge. I. — Szegény barátom, hát neked már so­hasem lesz sikered ? Marthe Dubreuil e szavakat gúnyosan és megvetéssel vágta a férje szemébe. Pierre nem válaszolt, hanem csak lehajtotta fejét és idege­sen összegyűrte azt a darab papírt, amelyet épen teleírt. A felesége már legalább is huszad­szor fordult hozzá ezzel a szemrehányással, s ami a legrosszabb: Dubreuil érezte, hogy a feleségének alapjában véve igaza van. Igen, képtelen volt olyan művet írni, amelylyel feltűnést kelthetett volna; meg kel­lett elégednie azzal, hogy megrendelésre apró cikkeket írjon. Mikor a legelső regényét kinyomatta a saját költségén, se éjjel, s­e nappal nem volt nyugta, annyira izgatták a reménységei és a vágyai. A környezete azt hitte, hogy csakugyan van tehetsége. De ah, azok, akik csodálták a művét, a szülei voltak és a testvérei s elnézés­sel és szeretettel olvasták. Csak akkor nyílt ki a szeme, mikor Marthe, a felesége, gúnyosan és megvetéssel beszélt róla. Százszor is munkához látott, hogy valami érzelmes regényt vagy érdekfes­zítő drá­mát írjon, de százszor is széttépte a már tele­­írt papírlapokat abban a meggyőződésben, hogy hülyeség minden, amit ő ir. Marine szemrehányására tehát nem tudott felelni s végtelenül szenvedett, mikor arra gondolt, hogy milyen boldogok voltak jegyes ko­rukban, mikor ketten sétálgattak az almafák alatt, minden lépésnél csókolóztak és örök szerelmet esküdtek egymásnak. És három év óta, mióta házasok, nem bírta megvalósítani az ábrándjait, nem birt feltűnést kelteni és va­gyont szerezni. Dubreuilné ez idő alatt folyton csak arra gondolt, hogy neki ki kell ábrándulnia mindab­ból, amit neki a férje ígért s meg kell eléged­nie a közönséges, prózai emberek szerény éle­tével. — Nos, kedvesem, — szólt Pierre — leg­alább a szerelmünk vigasztal bennünket. A szegény fiú azokra a pompás napokra gondolt, amelyek az egybekelésüket megelőzték s a mézeshetekre, amelyeknek ideje alatt a fe­lesége olyan vidám volt, mint valami énekes­madár. Tulajdonképen mit törődik ő a közön­ség tetszésével s a hírnévvel, ha Marthe sze­relme megmarad neki ... De a felesége csak mosolygott s szinte megdermedt, mikor ennek az asszonynak a gúnyos mosolyát látta. — Tudod, Pierre, csupán a szerelemből nem lehet megélni; a szerelem csak azokba a regényekbe jó, amelyeket írsz . . . vagyis inkább melyeket írni szeretnél.. Rendkívül fájt neki az asszonynak ez a gúnyolódása, de nem árulta el a szenvedését. — Szórakozni akarsz, Marthe . — szólt nyugodtan. — No jó, majd gondolkozom a szórakozásodról. II. Ez időtől kezdve véget ért a házaséletük kedélyessége; már nem beszélgettek órák hosz­­száig a kályha előtt, s a szerelmesek apró já­tékaitól mind a ketten idegenkedtek. Marthe kedvéért, a férj minden meghívást elfogadott; színházakba, halakba, mindenhova elvitte, csakhogy szórakoztassa. Tavaszszal min­den lóversenyen és tárlaton megjelentek, nyá­ron pedig tengeri fürdőbe mentek. Mivel azon­ban Pierre nem keresett eleget, titokban adós­ságokat csinált. Marthe néha rámosolygott és megdicsérte: •— Kedves férj vagy . . . S Pierrot ez a mosoly, amely olyan cse­kélység és oly ritka volt, mintha csak alamizsna gyanánt kapta volna, boldoggá tette. Mindenütt bámulták, ünnepelték és kényez­tették, de értett is hozzá, hogy szép és büszke legyen s örült a diadalának. Ha a nevét kér­dezték, azt mondották az emberek, hogy egy kis „Senki“-nek a felesége; valami jelentékte­len frócskáé, aki jól teszi, hogy félrehúzódik s közönyösen nézi a felesége sikereit. Csakhamar befolyásos emberek is érdeklődtek a szép asz­­szony iránt; a neve már az újságokban is sze­repelt s egy elegáns sportsman, egy igazi gróf, forma szerint szerelmet is vallott neki. Marthe csak mosolygott. — Ugyan ne törődjél vele, — szólt az asszony Pierrenek. — Ez az ember mulattat en­gem az udvarlásával. Tudod, hogy tisztességes asszony vagyok, — nem kell tehát félned. Vagy nem szabad egy kissé szórakoznom? A Pesti Hírlap mai száma 8 oldal.

Next