Pesti Hírlap, 1900. november (22. évfolyam, 301-330. szám)
1900-11-01 / 301. szám
2 1900. november 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP ORSZÁGGYŰLÉS • A trónörökös házassági nyilatkozatáról szóló törvényjavaslat vitája be van fejezve. Nem hivatalosan van bevégezve a vita, a függetlenségi pártiak még ma reggel azt mondták, hogy a legelején vannak és mutogatták Eötvös Károlyt, aki szintén részt kér a tanácskozásban és hivatkoztak a fölfegyverkezve levő szónokokra, kik még csak a jövő hét közepén következnek, meg hogy a távollevők is bejönnek, de reggeltől az ülés végéig nagyon megváltozott a helyzet. A függetlenségi oldalról fölhangzott beszédeket, melyeket mint a nemzeti érzés sugalta aggodalmak kifejezéseit tekintettek, most már, miután ma Széll Kálmán a kérdést minden oldalról tisztán, igazságosan megvilágította, ezután más mértékkel mérik és más szempontokból ítélik, semmiesetre sem vallják azonban már szükségeseknek. Rátkay László a mai ülés első szónoka még egyszer belenyúlt az érzelmi hurok közé és szilaj poétás kedvvel játszott rajtuk, Polczner Jenő komorabb hangon, de ugyanolyan célzattal, jogsérelmekről szólott. De ezekután Széll Kálmán beszéde következett s mindabból, ami e beszéd tartalmát képezte és a dokumentumokból, melyek ebbe befoglaltattak, úgy a fölvilágosításokból, magyarázatokból, a kifogásokat ledöntő érvekből, valamint az érzelmi tekintetek föltárásából meggyőződhetett az országgyűlés, hogy a trónörökös nyilatkozata fölött keletkezett vita be van fejezve. Ezt tovább folytatni az intézkedés támadásával, a javaslat jogosságának és helyességének kifogásolásával, a lejalitás és parlamenti tárgyilagosság megsértése nélkül nem lehet. Széll Kálmán majdnem másfél órás beszéde, melyet a mai ülésen mondott, a maga egészében három szempontból is olyannak ítélhető, mely a magyar parlamentben hallott legkiválóbb hatású beszédek között az elsők sorába sorakozik és Széll Kálmánnak legnagyobb parlamenti sikerét jelenti. Először a beszéd tárgyi része, melyben a trónörökös házassági nyilatkozatának becikkelyezése mellett és ennek tartalmában a közjogi és történelemjogi adatokat fölsorolta és magyarázta, másodszor a polémia hangjának nyugodtsága és az őszinteség, melylyel az aggodalmak eloszlatására a fölhasználható eszközöket fölhasználta és harmadszor az a meleg érzés, melylyel a kérdést összekapcsolva a jövő reményeivel tárgyalta, képezik ama szempontokat, miket a kormány politikai ellenfelei is kötelesek figyelembe venni és meg kell hajolniok igazságos voltuk előtt. A miniszterelnök beszéde olyan óriási érdeklődést keltett, mint amely méltó a nagyfontosságú kérdéshez, melyet az országgyűlés tárggyal. A képviselők úgyszólván teljes számmal jöttek el s az összes karzatok is zsúfolva voltak. Az ideges várakozás mély csendbe fulladt, amikor a minszterelnök beszélni kezdett. Mindjárt beszédje elején kedvező hatást keltett az érvelés, melylyel a javaslat becikkelyezését indokolta. Kimutatta, hogy alkotmányunk szellemében jár el és közjogunk integritását és a törvényes gyakorlatot és jogokat tartja fönn. Az 1723. évi I. és II. törvénycikkek magyarázásában e törvény I. cikke 3. §-nak idézésével még a legmesszebbmenő skrupulozitások megnyugtatására közbevetette, hogy a „secundum normum“ kitételből nem következtet semmit az uralkodóházi házirend- és házszabály-kérdésre nézve. Aztán a trónöröklési jogot világosan magyarázta meg a törvényből és hatalmasan megcáfolta Kossuth Ferencnek azt a magyarázatát, mintha az „Austriae Archiduces“ kitétel jelentése az volna, hogy főhercegtől származott jogosított a trónra, holott a legvilágosabb, hogy ausztriai főhercegekről s nem ezek leszármazottjairól, főhercegi utódokról van szó. Ennél a kérdésnél a miniszterelnök lovagiai gyöngédséggel bánt Kossuth Ferenccel, mert a törvény szövegéből magyarázott, holott nyilvánvalóvá lett, hogy elég lett volna a grammatikából magyarázni. De épen az a kiváló érdeme a Széll Kálmán vitatkozási módjának, hogy miden kérdéssel, mely zavart kelthet, komolyan foglalkozik még abban az esetben is, hogy ha a zavaró momentum fölvetése könnyen belátható tévedésen, de esetleg rosszakaratú félreértésen alapszik is. A trónöröklés kérdésének a törvényeken alapuló hű magyarázatai után Széll Kálmán sort kerített a morganatikus házasság definíciójára, oly kijelentéssel, hogy ez teljesen érvényes házasság, de amelynél szerződésszerű korlátozások állanak be a hitvestársra és a házasságból származható gyermekekre nézve. — Ez a fogalom — úgymond a miniszterelnök kifejlődött Németországban, kifejlődött századokon keresztül. Beismerem, hogy e fogalom és intézmény teljesen középkori fogalom, beismerem, hogy az egyenlőség elvével nem fér össze. A kérdésnek ily módon való tárgyalása a leghevesebb függetlenségi pártiakat is meggyőzte a miniszterelnök politikájának őszinteségéről s ezért a szélsőbaloldalon is többször hallatszottak helyeslések. De példákat is említett fel, hogy a morganatikus házasságra vonatkozó gyakorlatot átvették kifogások nélkül és hivatkozott János főherceg, Henrik főherceg, Salvator János főherceg, Merán gróf esetére. Hivatkozott olaszországi, németországi és oroszországi esetekre. Nagy hatást keltett a miniszterelnök az uralkodóház családi szabályai ama részeinek bemutatásával, melyek a házasságra vonatkoznak, de különösen annak kimutatásával, hogy a házi szabályzatban nem foglaltatik semmi olyan, ami az 1723-iki törvénynyel ellenkezik. Kiemelkedik továbbá beszédéből az a rész, melyben fejtegeti, szintén a tőle megszokott őszinteséggel, hogy e törvények miatt a trónörökös neje annak idején nem lehet királyné. De meghatottságot keltve tette hozzá: rr. Higyyék el a t. képviselő urak,, hogy egykoron, ha, amit az isteni gondviselés sok idő múlva adjon meg, Ferenc Ferdinánd főherceg ő fensége magyar trónra lép, higgyék meg nekem, hogy én is ép oly tisztelettel, ép oly érzelmekkel és azt hiszem, az egész magyar nemzet oly tisztelettel, oly érzelmekkel fogja ő fensége hitvesét oda kisérni. És mély tisztelettel veszszük ma is körül, mint ő fensége törvényes nejét A lelkesedés elementáris erővel tört ki a beszéd hatalmas erejű és lendületes befejezésekor, melyet kötelesség külön is ide igtatni: — Ne idézzünk föl — úgymond — érzelmi összeütközéseket, anélkül, hogy arra szükség volna. Ne érintsük azokat a húrokat, amelyek a léleknek és a szívnek legnemesebb érzelmeitől rezegnek, ne nyúljunk oda ilyen módon, mint ahogy történt ; hagyjuk azt a szentélyt érintetlenül, az érzelmeknek azt a benső szentélyét, azt a harmóniát, ami ezek közt az érzelmek és ezek közt a hurok közt kell, hogy meglegyen, biztosítsa azon boldogság, azon érzelemvilág, amely ottan honol és honolni fog. Az, aki önön elhatározásával magának ezt a boldogságot kiküzdötte és magának ezt a családi szentélyt felállította, hivatásának magasztos átérzésével és annak segélyével, akit ebbea családi szentélybe bevitt, gondoskodni fog erről a harmóniáról. Annak a boldogságnak ereje, amelyet keresett és megtalált, őrt fog állani e felett élete fogytáig. Én szivemből kívánom és Isten áldását kérem rá. Kötelesség idézni e szavakat, mert kötelezvényt képeznek, melyet pártkülönbségnélma is csak annyit mond róla: , ,Ez írta a Kaméliás hölgyet!“ S egyebet nem is említ. * * * A Pere Lachaise, mióta utoljára láttam, sokat vesztett régi hangulatából. A fákat majdnem mind kivágták, hogy a drága új sírok számára helyet nyerjenek. És „örök nyugodalmat”1 csak az olyan halottnak adnak ott már, akiért 1100 frankot lefizetnek. Nem tudom Budapest kezdte-e előbb ezt az üzleti élelmességet a sírok bolygatásával vagy Párizstól tanulta-e el ? De ha Párizstól tanulta, hát kövesse Párizst abban is, hogy Párizs az „áthelyezéseknél“ megkülönbözteti az ismeretlen nevüektől a történelmi neveket s ezeknek sírjait nem bántja. Az életben úgy is eleget hányódtak ezek, legalább a halálban maradjanak nyugton. Budapest pedig, úgy hallom, nem akar ezek közt különbséget tenni, hanem vinni akarja Czakó, Oberny de, Szentpéteri, Kisfaludy Károly, stb. csontjait a Kerepesi úti temetőből, mert ..idejük lejárdá, s vagy újra „megveszik“ pihenési jogukat vagy tovavándorolnak. Nem akarom hinni, hogy ez igaz. De ha igaz lenne, ez volna a legnagyobb szégyen, melyet kegyeleten valaha elkövettek. És oly különös, oly idegenszerü benyomást kelt a Pére Lachaiseben a nemrég elkészült hullahamvasztó épület is, melynek templomszerű alakját torony helyett egy óriási gyárkémény egészíti ki. Köröskörül magas ladik állnak s ezekben vannak az egy láb széles és ugyanoly hosszú üregek, a hamvedrek számára, minden üreg vasajtóval van elzárva, épen mint a Wertheimszekrények belső fiókjai, s a kulcsot a család viszi haza. Még csak az egyik falnak harmadrésze van benépesítve. A vasajtók legtöbbjén a név mellett ott van az elhunytnak arcképe is. Körülte miniatűr koszorú vagy virágcsokor. Az apró szekrények úgy állnak egymás mellett, mint a könyvtárban a könyvek. S íme, az emberből, aki köztünk járt, velünk élt, velünk örült, néhány negyedóra múlva csak enynyi marad ! Mert a teljes elhamvasztáshoz alig kell több, mint három negyed óra. A koporsót a temetés napján fölállítják a hullaépető ház csarnokában; a pap (ha ugyan a család kívánja) még egyszer beszenteli, aztán a család még egyszer megnézi a halottat s elbúcsúzik tőle; ekkor a koporsó egy sínen tovagördül s megy a hamvasztó kemencébe. A család együtt marad s háromnegyed óra múlva átadnak neki két maroknyi hamut, melyet a hamuvederbe helyezve, a fali üregbe zárnak. S amit a földnek nedvessége csak századok múlva végez el, azt a tűz heve elvégzi az emberrel háromnegyed óra alatt. Azok közt, akik a tűznek adatták magukat, nagy nevű csak egy van eddig. Sarcés, a nem rég elhalt szellemes kritikus. Ellenben az a szegény fiatal színésznő, aki elevenen égett el a Comédie Francaise füzében, az a mont-martre-i temető nedves földjében fekszik. Beleillik-e vajon ez a régi pogány szokásokat felújító crematórium a keresztény temetőbe ? S nem fogja-e teljesen eltörölni a halál poézisét, ha minden temető csak a crematórium falaiból áll majd? Hova lesz a művészet? A kegyeletnek és az emlékezésnek az a magasba vivő szárnya? Hova lesz minden, amit a vallás és a költészet együtt alkottak meg az „átváltozásról“ ? El fog tűnni örökre a csontváz, a lámpával és a kaszával ! — És csodálatos ! A crematórium a tüzet képviseli s mégis oly hideg benyomást tesz! De csak addig, mig a lélek a „szokatlant“ legyőzi s befogadja ! Hisz hova tűnt már eddig is a régi kereszténység? Mi az élet egyéb ma már, mint lázas sietés? s van-e, ami ezzel inkább megegyez, mint a lázas sietés a teljes elmúlásban ! A crematórium hideg, egyhangú falaival, úgy áll mint a megtestesült Nirvána. S a szegény lélek, mely hozzászokott a maga testi alakjához, megadja magát a kegyetlen igazságnak, hogy „porból lettünk s porrá kell lennünk“. S a poézis és a művészet, fel fog ocsúdni a percnyi kábulásból és követni fogja a „tüzet“, mint az örök élet symbolumát. S tisztábban fel fogja benne találni a lélek halhatatlanságának mythosát, mint a századokig porladó csontoknak rémes rútságában. Csak az átmenet nehéz. De az is bizonyos, hogy abban a tűzben, mely a sírásók kenyerét elveszi, sok minden el fog égni, ami már régóta „rothad Dániában.“ És még valamit találtam a Pere Lachaiseban, ami meglepett. Találtam egy teljesen fölszerelt sírhelyet, melyet virágokkal szokott díszíteni az, akit majd csak ezután fognak abba beletenni. A nagy Bernhard Sarah sírhelye ez, fölépítve s befejezve görög stylben a Sarah Bernhard óhajtása és ízlése szerint; s márvány lapjára csak ennyi van még felírva : Bernhard. A Pére Lachaise közönsége sokszor látja a „nagy tragikát“, amint a saját sírját meglátogatja, virágokat tesz arra s odadőlve órákig andalog vagy monológot suttog, mint Hamlet. S emellett sokkal jobban ápolja egészségét, mint eddig ; most már nemcsak arca, hanem tagjai is telni kezdenek. * * * Kimenőben a Pére Lachaiseből, az első sorba helyezett nagyságok mögött, a második sorba szerényen meghúzódva, feltűnik egy sír, melyen ma is egész koszorú halom hever. Nem költő alszik alatta, hanem csak egy „polgár“.