Pesti Hírlap, 1901. június (23. évfolyam, 148-177. szám)

1901-06-01 / 148. szám

Budapest, 1901. ____________XXIII. évt. 148. (7470.) szám.­­_________________________Szombat, junius 1.­­ Előfiletett arak. Szerkesztőség: 1­00 . , Budapest, váci-körut 78. Egész évre. . 28 k. — f. emelet, Félévre... ^. 14 » hovi a lap szellemi^ részét ' tv' . • " hovi az elöfizetis­ek és alap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó jel-és vasárnap után is. _ -----" szólalások intézendők. A katonaruh­a. A katonaruha színes, aranyos, zsinóros, hajtókás és mindenekfelett cifra és drága. Kér­dés, célszerű-e és megéri-e azt a rengeteg pénzt, amit reá fordítanak — hogy közkeletű szó­lammal éljünk — a nép verejtékes adójából? A delegacionális mostani tanácskozások folyamán Ugron Gábor fölvetette a gondolatot, hogy az úgynevezett hajtókákat, melyekről már például Franciországban is lemondtak, nem kell tovább divatban tartani a katonai ruházaton, mert e hajtókákra nincs szükség és igen sokba kerülnek. Horánszky Nándor támogatta az eszrpét. Báró Krieghammer, a közös hadügy­miniszter, nem felelt e kívánalomra, úgy lehet, azért nem, mert igen aprólékosnak ta­lálta, de ismerve a megrögzött katonai szelle­met, mely a cifraságokhoz ragaszkodik, az is megtörténhetik, hogy a hadügyminiszter inkább lemondana fél Európa meghódításáról, semhogy beleegyezzék, hogy a hajtókákat, a piros, kék, zöld, citromsárga, narancssárga, fekete, lila, stb. hajtókákat ne varrják ezután a katonaruhákra. Mi is lenne az ármádiából, ha a katonának nem volna hajtókája, ki igyekeznék főtiszti rangra, ha még hajtóka se lenne, ki menne csatába hajtóka nélkül és hogyan imponálna a katona egyáltalán a civilnek, ha nem volna a kabátján hajtóka? Mit ér a rang dísz nélkül, a katonaruha hajtóka nélkül, holott még az ope­­rettebeli vitézlő csapatot is ellátják megkülön­böztető ruházattal, melyről fel lehet ismerni, ha „a parókája szőke és a kabátja kék.“ A hajtóka-kérdés valóban nem volna nagy dolog, ha e mögött nem rejtőzködnék az egész hadsereg ruházatának a visszássága ügye s nem keltené fel a gondolkozást, hogy mennyi fölösleges és haszontalan költekezés történik a katonai ruházatok ama részére, mely csak pom­­pázkodás miatt van s amellett rendkívüli mó­don alkalmatlan, ámbátor az asszonyoknak és hajadonoknak igen kedves. Mindenesetre, ha az államok a hadseregeket csak azért tartanák, hogy az asszonyok és leányok gyönyörködjenek a szép, daliás termeteket fedő díszes ruhákban, ha ily luxuskiadás-számba menne csak a kato­naság, minden udvarias kormánynak arra kel­lene törekednie, hogy valamennyi állami szük­séglet kielégítése után egy nagy sereg embert minél pompásabb, minél csillogóbb ruhába öltöz­tessen. De amíg hadi szempontok az irányadók, a védelem tökéletessége, a támadás erőssége, a taktika ügyessége, addig ezekkel a szempontok­kal harmonikus kell hogy legyen a katonai ru­házat is. Ez a színes, tarka-barka katonai egyen­ruha tulajdonképen még középkori maradvány. Amikor a lovagok felemás ruhába öltözködtek, az egyik lába­ száruk fehér, a másik kék volt, hogy megkülönböztessék magukat más ember­től. A sisak, a csákó, mind oda való az ember­ember ellen küzdő lovagkorba, a kiváltságokat oly nagyon őrző és megbecsülő időkbe. De a hadászat modern fejlődésének és tö­kéletesítésének iránya homlokegyenest ellenkezik a katonai ruházat szembeötlő cifrálkodásával. Tudunk arról a kiváló találmányról, mely tükrös készülékkel lehetővé teszi, hogy a golyó ne té­veszthessen célt. Ez a fölfedezés a polgári tudo­mányos műveltség eredménye s a hadsereg kék, zöld, sárga hajtókás színes ruháskodásával nem klappol. A cél világos pontjául szolgálni, ami­kor a cél elérése bizonyos, nem valami bölcs dolog. De hisz a katonapuska csövét is bevonják sötét emblémákkal, hogy ne csillogjon s ezzel szem­ben meghagyják az egyenruhát csillogónak, a célra alkalmatosnak. Mily erősen kifejezi ez a két példa is az ellentétet, mely a modern fejlődés és tökéletesedés s az elavult hagyományok kö­zött van. Az egyik felfedezi, hogy miképpen le­hessen a célt pontosan eltalálni, hogyan rejtsék el még a fegyverek csillogását is, a másik meg kiáll a maga fényes hiú ruhájával, hogy ha ke­resi a golyó, megtalálja s azt talán még bátor­ságnak nevezi, mert az egyenruhának csillognia kell. A füstnélküli lőport azért fedezték fel, hogy na látszódjék, honnan, jön a tüzelés, de ragyog ám: a ruha s megmutatja, hol vannak a füstnélkü­liek. Bezzeg a búroknál nincs a nagyszerű kö­zépkorból semmi cifraság, se zsinór, se hajtóka, se arany, se színes ruha. Az ő öltözetük egy­j­szerű, polgári, a színe nem rikit, nem válik ki a környezetből, de megvan a bátorságuk,­ hazaszeretetük, s ha jön az angol fényes ra­­ gyogással, egyszerre közbefogja a földtől alig látszó főúrcsapat és rongygyá lövöldözi a drága készültségű angliusokat, pedig az angolok ru­hája egyszerűbb, mint a mi katonáinké. (Amel­lett, hogy a ruha anyaga feltétlenül jó.) A színes és célszerűben egyenruha leg­inkább nálunk grasszál. Egész Európa szenved különben a parádés katonai egyenruha betegsé­gében, de olyan esztelen túlzásig sehol se mentek vele, mint ebben a szegény, tévelygő és Már meg még veréb sincsen. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — írta: Tömörkény István. Ez irgalmatlan rossz időjárások után sok kíváncsisággal várta az ember a híreket, amelyek odakivülről jönnek. Fagyos április és fázós má­jus , nem sok jó szokott ebből lenni sohasem. Áprilisban oly hideg volt a tanyákon, a szabad­ban, hogy nem lehetett állni. A szőlőben dol­gozó edzett kintvaló nép abbanhagyta délután a munkát, mert nem bírta használni az elgém­beredett kezét, nem bírta vele a szerszámot fogni, a szőlővesszőt metszeni. Hát abban kel­lett hagyni a dolgot, inkább lemondtak a nap­számnak arra az időre eső részér­l. Azt mond­ják, hogy ilyesmi még nem volt.N nyáron meg­történik, hogy szélcsöndes délutánokon a szőlő­ben megáll a munka, mert a falombok alatt olyan rekkenő a meleg, hogy nem állja ki senki. De nem áprilisban szokott ez lenni s nem is a hideg miatt. Bsz ez szomorú idő. Utána pedig nagy eső, nagy szél, néha mind a kettő. Még az is megsajnálja a lesodrott, sárba hordott fa­virágot, aki közkertekben látja, hát még meny­nyivel szomorúbb látnivaló ez ott, ahol minden apró kis virághoz a jövendő gyümölcs reménye­­ fűződött. Ahol a faj fajtájához képest minden lehullott darab virággal két, négy, öt krajcárok, sőt rendes hatások sodródnak a nedves, hi­deg homokra, hogy soha többé vissza ne jöj­jenek. Egyetlen szerencse, hogy mind nem pusz­tul el s ami megmarad, abban marad meg a reménység s az azután annál kedvesebb. Most már attól várnak mindent. Hogy kihozza-e a munkát, az adót, általán az élhetést. És minden egyesnek a pusztulása újabb fájdalom. Van vá­rosi ember, aki künn birtokos, hogy addig ki sem megy a homokra, míg az ilyen nehéz idők tartanak, mert azt mondja, minek szakgassa vele a szívét. Van más, aki mégis kimegy, de alig tölt ott egy kis időt, már visszafordul, mert nem bírja a romlást nézni: — Nem vágyakozok ki többet. Mert ezek olyan sorsok, hogy ellenük nem lehet tenni semmit. Csak várni a jobbulást, a reménységet. S aki úgy állandóbban künn tar­tózkodik, rossz napokat él. Egyre látja, folyton csak látja különféle ellenségeinek támadását, amik ellen már harcolni sem tud. A héten is hozzák be a hírt: — Ami kis virág maradt, az sem ér sem­mit. Megverte az isten. Ahányat csak megnéz az ember, mindnyájának a belsejében ott van már is a hernyó. A hernyó! Ez a Timur Lenk, aminek a nyomán ele­ven nem marad. Ez a kótyonfitty apró állat, amelyet valaha már csak azért sem bántottak, mert utálatosnak tartották. Amelyet ma már százával, ezrével szednek, még­sem bírják el­pusztítani. A leszedettek ezreit már nem is dobják a szemétre, hogy ott pusztuljon, hanem forró vízbe vetik. Ennyire vigyáznak rá, hogy föl ne támadjon s mégis föltámad. És mily sok van! úgy tetszik, minden esztendőben több. Irtásuk már egész külön kenyérkereset. Folyton szaporodó létezésük, irtásuk külön eszközök csi­­nálására késztette a tanyai embert, az új esz­közök új neveket, elnevezéseket kaptak. Tör­vényerővel bíró szabályzatok vannak a hernyó-­ ról, bírságok vannak a hernyóról, to­vábbá gyárak élnek belőle, amelyek az ellene való fecskendező gépet s a folyadékot csinálják. Küzdenek ellene egy helyen géppel, más helyen lány-munkaerővel, ismét más he­lyen úgy, hogy a déli órákban a tüzes homokot lapáttal fölszórják a fára s a forró homoksze­mek lesöprik a levélről a hernyót. Ám azért mégis van, mindegyre több van. Hogyan van ez ? Mikor mindezen isten­­csapásról azelőtt nem tudtak. Készen volt, volt, szórványosan, egy-kettő, de nem ebben az iszo­nyatos tömegben, mikor csak egy-egy hernyózó napjában több kosárra valót szed össze belőlük. A kérdésre a feleletet a panasz adja meg. Mert a hírhozó folytatja a panaszt: — És nincsen madár — mondja. — Még csak veréb sincsen. Itt van a hernyó szaporodásának eredendő oka, a madárpusztulásban. Ahogy ez fogy, úgy hatalmasodik el amaz. A madár pedig bizony fogy. Minden pusztítja, még az a fegyveradó is, amelynél fogva jórészt nem tart puskát a tanyai ember és így elszaporodik az apró bogárból élő madár gyilkolója, a régi ragadozó. Föl is van bátorodva a kányaféle annyira, hogy még a né­pes tanyaudvarba is becsap egy-egy csirkéért. Azonfelül a nép is tizedeli a számukat. Nem­csak a gyerekek, akiknek fészekpusztitó és tojás­szedő kedve ismeretes, de bizony a gyerekek apjai is csak leverték a ház oldaláról a fészket s kiütötték azt a fa ágai közül is. Eresz alá rakott madárfészek nincs minden szemét nélkül, az bizonyos, hát elúnták és leütötték. A falon a A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal.

Next