Pesti Hírlap, 1901. szeptember (23. évfolyam, 241-270. szám)

1901-09-01 / 241. szám

«* .7 £,-t' ill­ö l­i­M­1­Jtl L A ly JCUi. bZeptCUiJJCl' 1., Yustuuup. ideje, hogy rendet csináljon, ha ugyan rendet csinálni lehetséges. Ahol lehetetlen,­­ ott ki tudja, melyik szerencsétlen embertársunk vergő­dik olyan társadalmi tragédia szélén, amilyent minél ritkábban látnunk adassék az isteni gond­viseléstől. Széll Kálmán javaslata azonban nemcsak abban kíméletes, hogy bőségesen en­ged időt a csöndes lebonyolításokra (ami nem­csak humánus dolog, de az ország politikai reputációja szempontjából is helyes gondolat) hanem felette kíméletes, mondhatni konzervatív annyiban is, hogy nem vonja le a saját igaz­ságának utolsó konzekvenciáját. Kijelenti a javaslat, hogy „a vármegyei törvényhatósági bizottságokat a vármegyei költségvetések és zárszámadások, úgyszintén a gyámpénztári szám­adás, nemkülönben a tulajdonukat képező, vagy felügyeletük alatt álló alapok és alapít­ványok tekintetében megillető jogokat az államosítás nem érinti. Épségben marad to­vábbá a törvényhatósági bizottságoknak rendel­kezési joga és felelőssége az alapok és alapít­ványok vagyonának és a gyámpénztári tőkének gyümölcsöző elhelyezésére is.“ Úgy gondoljuk, hogy a közpénzek elhelye­zésének jogáról sok vármegye szívesen lemon­dana, ha ezen az áron a joggal járó felelősség­től is menekülne. Azért is, a törvénynek ezt az intézkedését csak ideiglenesen lehet elfogadni. Mert mihelyt életbe lépett az új törvény, az ed­digi állapot hosszabb időre tartható ,így sem lesz. Meg kell gondolni, miképen történik sok­szor a közpénzeknek (és az árvapénzeknek is) elhelyezése. A törvény rendeli, hogy a várme­gye közgyűlésén jelenlevők név szerint szavazza­nak. Szavazatukért vagyonilag felelősek. Csoda-e, hogy aki csak teheti, iparkodik nem lenni a „je­lenlevők“ sorában. Egynémely vagyonosabb ember gondosan vizsgálja, hogy a közgyűlés tárgysoroza­tán egyebek közt közpénzek elhelyezése is sze­­repel-e? Ilyenkor távolból tiszteli a vármegye házát. Mások még bemennek és tanúságot tesz­nek, melyik helyi intézet bír a törvénytől meg­követelt jó hírnevű pénzintézet kellékeivel ? Mivel pedig a szavazók közül talán minden öt­venedik ember ismeri a kérdéses pénzintézet helyzetét, hát jó hírnevűnek ismertetik el a velünk barátságos viszonyban levő bank, mely a váltó­inkat honorálja, vagy a barátaink váltóit, továbbá az az intézet, melynek vezetésében részesek pártfeleink, vagy rokonaink, nem is szólva a hiva­talos felebbvalókról! Egyik helyen dúló csaták folynak az elhelyezés körül, tapintatos kompro­misszumokkal intézik a dolgot másutt, teljes nem­­bánomság mellett darálják le végül a semleges területeken, de a felelősség érzése vajmi rit­kán jut szóhoz. Ez a képe a közpénzek elhe­lyezésének és hogy a javaslat ezt egyelőre meg­hagyja, az az Achilles-sarka az egyébként bátor és derék munkának. Hogy a vidék hiteléletének szüksége van a közpénzekre, mint sokan mondják, az lehet­séges. Bárha mai nap még ez is csak fentar­­tással fogadható el. De a közpénzek sorából az a res sacra, mit az árvák pénzeinek neveznek, nem tartozik szolgálni a vidék hiteléletét. Elég szégyen rajtunk, hogy eddig azért a silány ke­zelésért nem kevesebb mint tíz százalékát az évi jövedelemnek lehetett elszedni az árváktól. De hogy ők még a vidék hitelézetét is istápol­­ják, ami kormánynak, banknak, központi szö­vetkezetnek és egyéb tényezőknek a dolga, azt hirdetni lelketlenség volna. Árvapénzek­et voltaképen csak állami járadék­ban és záloglevelekben volna szabad elhelyezni, még jelzálogkölcsönre is csak kivételesen kellene adni, mivel elég intézetünk van erre a célra, amely az elsőrangú biztosítékot nyújtó objek­tumokra úgy is ráteszi a kezét. Hogy pedig az árvapénzekből a gyengébb biztosítékot nyújtó objektumokra adjanak kölcsönöket, az ismét súlyos megítélés alá eső eljárás. Azért hiszszük, hogy az állam az árvapénzeket nemsokára mindenestül átveszi. Amiből persze nem követ­kezik, hogy a vidék pénzeit is a fővárosban összegyűjtsék. Hát ezzel a hézagával együtt a legneveze­tesebb közjóléti törvények közül való az, mely a vármegyei pénzkezelés államosítását készül kimondani. Van benne oly tömérdek anyag, hogy könyvet lehetne róla írni. De legfontosabb, mit róla feljegyzünk, az, hogy megkezdi a közi­gazgatás reformját és helyes politikai számítás­sal ott kezdi meg, ahol az államnak becsülete parancsolja, hogy tovább ne halaszsza, úgy kez­di meg, hogy komolyan nem is ellenezheti senki. Mert aki valamely reformot ellenez, áll róla az a föltevés, hogy a régi állapotot szereti, jónak célszerűnek, kívánatosnak ítélni. Ha pedig a ja­­vaslat ellenzőitől kérdeznék, szeretik-e, teszem, az árvapénzek mostani kezelését ? tetszik-e ne­kik a vármegyei alapok elhelyezésének szokásos módja ? — a választ előre meg lehetne írni. Bizony, senkinek sem tetszik. A lelkiismeretes vármegyére valósággal megváltás lesz, ha ezt a rabláncot róla leoldják. A vármegyei önkor­­mányzat biztosításáról, a közigazgatás észszerű és korszerű átalakításáról csak azután lehet majd beszélni, ha ezzel a kényszerű munkával végeztünk. A közigazgatás reformja is kezdett már afele „hatvanéves árva“ lenni. Úgy látszik, ezu­tán mégis csak lesz gondozója. Neményi Ambrus: A tolvaj. A Pesti Hírlap eredeti tárcája — írta : Kóbor Tamás. I. Ábel János, egy hét óta cipészmester, a váci­ körúton jár, a kezében, gondosan bepa­kolva, viszi az első pár lakkos cipőt, melyet a saját műhelyében elkészített. Megelégedetten magába mosolyog, mert a munka szép, az úr, aki rendelte, nem alkuszik s készpénzzel fizet. Mosolyogva gondolja el, mint olvassa a me­nyecske kezébe a kilenc forintot, melyből öt pengő tiszta haszon, alig másfél napi munka béréül. Bezzeg, mint legény, sokszor egész hé­ten át sem keresett többet. Amint a bazilikához ér, a sarkon belül zsivajt, o­­ditást, kiáltozást hall. — Feltartani! Fogjátok el! Tolvaj! Épen a papirkereskedéshez ért, mikor egy ingujjas suhanc elébe kanyarodott. Verejték szakadt róla s úgy rohant, hogy a lába sem érte a földet. Tiz lépésnyire a nyomában egész falka ember rohant, ordítozva, hadonászva. Ábel körül egy csomó ember álldogált, köztük egy ficsúr is, aki egy kisasszony nyomában járt. Mind a kettő a nagy lármára megállott, Ábel azonban, aki vagy három lépésnyire kerülte a tolvajt, mindent felejtve, egy ugrással előtte termett és torkon ragadta. — Megvan! — kiáltotta vígan. — No, no, — mondotta a tolvaj és egyet lökött Ábelen. Olyat lökött rajta, hogy elejtette a lakkos cipőt s vastag sugárban köpte a vért. — Megszűrt! — kiáltotta mély felhábo­rodással és a földre zuhant. A tolvaj tovább rohant, de nem messzire. Az Ábellel való dulakodásban elmúlt néhány pillanat s ez alatt elérték, körülfogták, leteper­­ték és megkötözték. A gazember lihegve, min­den izében reszketve tántorgott s buta szemét rémülten jártatta körül a sokaságon. Nagy sivalkodással egy asszonyság törte magát keresztül rajta, egy termetes hölgy, akinek a kalapja a nagy sietségben félrecsúszott, lélegzete elfogyott s óriási keble úgy hullámzott, mint színházban a tengerszinti vászon, mikor alatta a gép dol­gozik. — A bugyellárisom,—kiáltotta szakgatottan, a­hogy lélegzethez jutott, — a szoknyámat is eltépte, az enyém, tőlem lopott, egy forint ötven krajcár van benne, meg egy nyugta, egy zálog­cédula és egy szerencse­pénz. Emlék a boldo­gult uramtól. — Jó, jó! Majd megkapja, — csitítja a rendőr. — Engem lopott meg! — kiált az asz­­szony diadalmasan körülnézve a sokaságra. — Ó, a gazember! Na de ilyet, tetszik tudni . . . Még egy csomó emberhez fordult s el­mondta nekik, amit tudni tetszettek. Ábel János a földön ült, félkönyökre támaszkodva s vért köpve beszélt a körülötte állókhoz. — Mentőkért! — kiáltotta az egyik, a másik rohant a telefonhoz. A tömeg körülfogta és szánakozott rajta, Ábel János büszke volt a nagy érdeklődésre és káromkodott. A ficsur, aki a kisasszonyt követte, a nagy izgalomban sze­rencsésen szóba is elegyedett vele és fejtegette, hogy milyen különös, ő is épen meg akarta ragadni a tolvajt s ebben az esetben őt szúrt volna meg. Mire a mentő­kocsi megérkezet­­már be is mutatkozott a kisasszonynak, aki örü­l szerencsének. Ábel János elvesztette eszméletét, úg emelték a kocsiba s vitték a Rókusba. Mindent dicsérte a szegény embert, akinek köszönheti, hogy a tolvajt elfogták. II. Mikor eszméletre tért, első kérdése a lak­kos cipőt illette. Az ápoló apáca biztatta, hog­­majd meglesz, de a lakkos cipőről nem tudót, senki. Bizony, a nagy tolongásban aligha el nem lopta valaki. Ábel kétségbeesetten kiáltott a felesége után, aztán ismét elájult. Az apáca­ föllocsolta és nyugalmat aj­árat neki. Épen csak a nevét diktáltatta be magának, meg hogy hol lakik, majd küld a felesége után. Két óra is beletelt, míg a fiatal menyecske berontott, hangos jajga­tással és az urára borult. — Leszúrtak! — sikoltotta. — És ellopták a cipőt, — fuldokolt sze­gény Ábel, amire a felesége összecsapta a ke­zét és kijelentette, hogy rögtön a rendőrségre megy és följelenti a dolgot. A rendőrség külön­ben maga jelentkezett, egy aranygalléros úr, meg még egy aranygalléros úr és egy fekete kabátos úr­ jött és kihallgatta Ábel Jánost, aki töviről-hegyire, meglehetős szóáradattal elmondta az esetet s elismerést várva nézett végig az uta­kon. A civilruhás orvos volt, az megvizsgálta és csóválta a fejét. — Mit elegyedik maga az ilyen dolgokba? Hát kellett ez magának? — mormogta boszú­san, aztán bediktálta, hogy a szúrás rövid kicsi Belpolitikai hírek. Az országgyűlés föloszlatása. Széll Kálmán miniszterelnöknek ma a ki­rály által történt fogadtatása után egészen bi­zonyos, hogy a magyar országgyűlést szeptem­ber 9-én föloszlatják és az új választásokat elrendelik. A miniszterelnök a képviselőház mostani megnyitása után azonnal tájékoztatni fogja erről a Házat. Bécsi tudósítónk a mai kihallgatásról és a bécsi tanácskozásokról a következőket távira­­tozza: Széll Kálmán miniszterelnököt a király ma délelőtt tíz órakor magánkihallgatáson fogadta. A kihallgatás több mint egy órai ideig tartott. A kihallgatás tárgyairól azt jelentik, hogy első­sorban megállapodás történt a magyar képviselő­­ház feloszlatásának idejére nézve, mely szerint az országgyűlést a király trónbeszéddel szeptem­ber 9-én oszlatja föl. A trónbeszéd szövege meg van állapítva. A képviselőház a szokott formá­ban pár nap múlva megkapja a budai váriakban való megjelenésre szóló meghívást. Ezenkívül a mai kihallgatáson több nagy­fontosságú politikai kérdésről volt szó, mely kormány jövő programmjába foglaltatik. Közéjü

Next