Pesti Hírlap, 1901. november (23. évfolyam, 302-331. szám)

1901-11-01 / 302. szám

Budapest, 1901. +1 11 évf. 302. (7583.) szám­ Péntek, november 1.­­1 Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. —­­, Félévre ...... I. „ — „ Negyedévre ... 7 . — , Egy hóra..... 2 „ 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség:: Budapest, váci­ körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. A megtámadások. A mandátumok túlnyomó többségére nézve holnap és holnapután jár le az a fatális 30 nap, amelynek leforgása alatt a kir. Curiánál a mandátumokat meg lehet támadni. És igen sok honatya van, aki aznap délután 5 órakor nehéz lidérc­nyomástól fog megszabadulni, ha a kir. Curia igtató könyvét megtekinti. Mert azt, a mindennapi közbeszéd és a tömérdek választási anekdota után indulván, jó lélekkel mondhatjuk, hogy a mandátumoknak úgy a fele az 1899. XV. t.-c. 3. szakaszába ütköző kisebb-nagyobb belső hibával jött a vi­lágra. Erre az állításunkra egyébiránt az olvasó is megbólintja a fejét, mert hiszen in camera caritatis majdnem minden ember hallott vagy tud valamit az etetési-itatási, fuvarköltségbeli és napdíjbeli dolgokról, avagy erőszakoskodásokról ígéretekről, fenyegetésekről, stb., amelyek a régi választási rítusból átjöttek az újba. Hogy a megtámadó kérvények száma még­sem lesz valami túlságosan nagy (a kir. Curia örömére), annak igen egyszerű az oka. A rö­vidséget hozott jelölt és pártja ismeri ugyan győztes ellenfele választási bűnlajstromát, azon­ban ha megtekinti a törvényt, abból azt látja, hogy a 27 megsemmisítési eset közt igen cse­kély az u. n. föltétlen megsemmisítési esetek száma, amikor t. i. a biró behányja a szemét és kasszát. Ellenben sok amaz esetek száma, ami­kor a szavazatokat a Curiának meg kell vizs­gálnia, az érvényteleneket félretenni, a megvá­sárolt vagy kényszerített szavazatokat a másik oldalra tenni s az abszolút többséget utólago­san megállapítani. Azok tehát, akik magára az ellenjelöltre nem képesek rábizonyítani a vesz­tegetést vagy más abszolút megsemmisítési okot, jobbára lemondanak a megtámadás plátói elég­tételéről, mivel az összeszámolás útján való megsemmisítés vajmi problematikus dolog. Ismét vannak olyanok is, akik egy újabb kétes választás költségeit veszik számba és e mi­att nem kérvényeznek. A Dárius kincsét utó­végre sem találta meg még senki. Végül pedig a politikai küzdelmek szenvedélyessége a döntés után 2-3 hétre már annyira le szokott csilla­podni, hogy a pártok az egymás közt és a vá­lasztók közt való békesség kedvéért nem nyúl­nak a törvényes biztosítékokhoz. Sőt még a vesztegetések és erőszakosságok rendes bírósági megtorlását sem veszik kezükbe, amit egyéb­iránt a jövendőre való nézve sem cselekszenek okosan. Mert bizonyos az, hogy ott, ahol a né­pet a bűnvádi üldözés nem tanítja meg arra, hogy mi szabad és mi nem szabad, az elköve­tett választási korrupció fészket ver magának és a legközelebbi alkalommal megint raga­dozni fog. A megtámadásoknak száma tehát még épenséggel nem mutatja azt, hogy a választási harcban valami nagy tisztaság dühöngött Csak az 1899. XV. t.-c. eseteinek komplikációiból és az eljárás nehéz, valamint költséges voltá­ból lehet reálisabb ítéletet vonni arra, hogy hány olyan fertőzött mandátum van, (bizony az ellenzéki pártokon is), amelyet célszerűségi okok­ból nem támadnak meg ? Egyébiránt a kérvények száma így is több, mint amennyire a vázolt nehézségek közt szá­mítani lehetett. Máig 31 kérvény érkezett a Curiához, eddig, a totális napok leforgásáig pe­dig legalább 40 oly mandátum lesz, amelyet a kir. Curia előtt kérvénynyel támadnak meg, nem számítván azokat, amelyek a képviselőház bírói hatalma alá tartoznak. A szám tehát, minden mástól eltekintve nem csekély és abszolúte véve az 1899. XV. t.-c. hasznát mutatja. A régi parlamenti bírás­kodás mellett harmadrész annyi sem lenne. De mennyivel több lenne akkor, ha a törvény sze­rencsétlen 7, 8. és 9. szakaszai nem törtek volna rést az elvi állásponton és nem volná­nak kibúvói a rejtett vesztegetések mindenféle formájának. Valamint akkor, ha a törvényhozás a kortesek avitikus és — valljuk be — utálatos ■szokásjogi intézményére is rátette volna a ke­zét és végét vetette volna azoknak az infámis zsarolásoknak, amelyeknek ezen a réren a je­löltek ki vannak téve. De ezzel egyben végét vetette volna a vesztegetések azon rejtett mód­jának is, ami a kortesek kezén át megy végbe, mindenesetre úgy, hogy a szájas hazafiak a jelölttől kivasalt pénz legnagyobb részét zsebre rakják. Hiszen a választások alatt olyan kortest is mutogatnak az embernek, aki korábban egy választáson 10 ezer forintot szerzett, tehát többet, mint amennyit becsületes munkával más polgár­ember 20 esztendő alatt szerezhet. Szerencsétlenségre, caeteris paribus, a rendi vi­lág vármegyei restaurációnak ez a maradványa is keresztül hullott a tisztaság rostáján, hacsak a kir. Curiának nem tűnik föl a hazafias szol­gálatok, szájak és tüdők kibérlésének ez a régi formája és be nem vonja azt — ami pedig Esti kép. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája — A pusztai úton egy ökrösszekér halad. Ballagnak a címeres, szép jószágok, nincs okuk sietésre. A béres, aki nógatni szokta őket, ha­son fekszik a hosszú, deszkaoldalas szekérben, úgy szunyókál. A durva kötélostort a szekérfe­nék deszkája közé szúrta, lóbálja a szél, meg a szekérrázás az ostort; a girbe-görbe paszuly­­karó-nyél nagyokat hajladozik egy-egy zökke­néstől. A négy címeres mérsékelten erőlteti ma­gát, minthogy üres a szekér. Csöndesen lépe­getnek ; néha a pároknak összeér a szarvuk; olyankor halk csattanás hallik. Ahol sár van, ott megfeszíti a lábát a két hátulsó; kimereszti a szemét, úgy húz, úgy igyekszik. A két első fiatalabb, jóformán tinó mind a kettő; azok in­kább csak parádéznak; nekik csak séta ez most. Még arra is ráér az egyik, hogy megpróbálja, hogyan esnék egy kis kérődzés, egy kis fagom­­bóc-majszolgatás. Messze földön egy lelket se látni. Az út meglehetősen járatlan, friss kerékvágás nyoma nincsen rajta. Mind a két oldalán mezőség terül, amely valahol a laposban rétté mélyed. Ott zsombikos van, meg egy karéjbafutó nádas­terület. Alkonyodik s az őszi nap már csak egy kis futamodásnyira van az ég szélétől. Ha odáig ér, lebukik majd a felhők közé, amelyek mintha szürke márványból volnának kifaragva, oly moz­dulatlanok. S mégis kiérezni belőlük, hogy iga­zában alig van testök; ha szél támadna, annak K -------- ----- *i ... " I .... 1 ..... mindjárt engednének; márványkeblök egyszerre megpuhulna, mostani gót-templom alakjuk laza tengergőzzé válnék. Minél lejebb csúszik a nap, annál széle­sebbé lapul az arca. Fényes délben, az ég ze­nitjén, szinte csak félannyinak látszott, mint most, amikor pedig vesztett már lángoló ragyo­gásából s megengedi, hogy szembe nézzünk vele. Ez a nagyobbodás érzéki csalódás, majd mindig látni, amikor felhőágyba ereszkedik a nap. Amint megcsókolja a felhőt, mintha elmosolyod­nék örömében s attól szélesednék ki még job­ban amúgy is kerek ábrázata. Az ökrös szekér fölött egy csapat fekete varjú vált át. Nagy kavargással, rendetlenül szállnak. Némelyik lihegve ereszkedik, mintha le akarna szállni a mezőre; a másik nekifuta­­modik a magasságnak s h­ogva kergeti meg valamelyik társát. Úgy hányódnak-vetődnek, mintha szél hajszolná őket, pedig nincs erős mozdulása a levegőnek. De az ég alját már kezdi kiszínezni az a pirosság, amiből másnapra szelet jósol a gazdaember. A varjak előre ér­zik s máris úgy tesznek, mintha nehéz volna a nagy szélben röpülniük. Imbolyogva úsznak tovább, valamerre, ahol éjjeli szállásnak való nagy fák vannak. Amikor a zsombikos földbe kerülnek, na­gyot rikkant köztük a tenorista. Éles, riasztó „csau“-t hallat s azt kétszer-háromszor megis­métli. A varjúsereget izgatottság fogja el s nagy károgásban tör ki egytől-egyig. A légi utazás az eddiginél is szabálytalanabbá válik, sőt hir­telen megakad; a vezérvarjú visszakanyarodik s kiterjesztett szárnynyal libeg egy pont fölött, miközben kíváncsian görbíti lefelé a nyakát. Kár ! Kár! kiabálja meghökkenve, panaszkodva, talán egyszersmind káromkodva. — Kár! Kár! — riadozik utána mind­annyi. A recsegő lármába egy-egy „csau!“ ke­veredik, ami a varjúindulat legmagasabb hangja. Olyan hangverseny támad, hogy megriad tőle az egyik játékoskedvű tinó s nagyot ránt a kat­togó szekeren. A szunyókáló béres fölérez s mialatt neki kezd, hogy fektéből föltápászkodjék, vontatva kurjant egyet: — Hajsz, te, hajsz! . . . Sár­kány ! tán el akarsz ragadni! — Lomhán­y he­lyezkedik el maga alá gyűrt gubáján s a hosszú­­nyelű ostor után nyúl, hogy csörtitsen egyet­­kettőt, de csak abban hagyja. Észrevett vala­mit, amire ellenzőt csinál a tenyeréből, úgy néz a lemenő nap irányába, amerre a varjú-riada­lom még most is szól! A zsombikos szélén, kint a’mezőn, egy állat üget a nádas irányában. Sietne is, nem is, hol megáll, hol elindul, meglapul az útjába eső gazosban, de ott sincs maradása, újra föl­kerekedik s arrább lohol. Minduntalan fölpislog a lármás varjú-országgyűlés felé, amely nyilván őmiatta háborodott igy föl. A szidás, káromko­dás, a „kár-kár“: mind neki szól. Róka lopódzik végig a mezőn. Az imént bújhatott ki nappali tanyájáról, az elhagyatott nádas sűrűjéből s most a vándorló varjak föl­fedezték. „Ihol a vörös hóhér, csau-csaul!! — rik­kant az egyik. „Ihol a rabló, a kötélrevaló, a csirke­fogó !“ — riadozik utána a tömeg, egy szájjal, egy érzéssel. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.

Next