Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

_______________________________ PESTI HÍRLAP 1902. január 1., szerda. István és László. Szent asszonyaink: Erzsé­bet,­­Margit és Ágnes. Történetünk telve van nagy és eredeti politikai gondolatokkal. Nemzeti függetlenségünk harcai fölséges költé­szettel. Az Anjouk és Hunyadiak kora tudo­mánynyal és művészettel. Nemzeti irodalmunk­nak ősrégi emlékei vannak. És tudjuk, hogy a XVII. században a nemzeti nyelv és irodalom magasabb fokon állott és eredetibb volt, mint a német. Ezer csapás, ezer küzdelem között a magyar nemzeti lélek kultúr­munkája sohasem pihent s a XVII. század nagy elaléltságából ez volt az ismét, ami a nemzetet talpraállította. Irodal­munkban, művészetünkben, de még tudomá­nyosságunkban is óriási, még mindig földolgo­­zatlan régi anyaggal rendelkezünk. De még ru­házatunkban, szokásainkban, háztartásunkban, életmódunkban és erkölcseinkben is nagy az a régi kincs, amit veszni engedtünk az idegen miatt. A nemzetnek igazi prófétái azok, akik az önálló magyar műveltség szükségét hirdetik. Most inkább, mint akármikor, mivel most sok­kal nagyobb a magyar eredeti nemzeti művelt­ség elmosódásának veszedelme. A német világ roppant gazdasági javakkal s roppant szellemi és erkölcsi kincsekkel indul a Kelet meghódí­tására. Hatalmas, fenkolt gondolkozást! császár vezeti ezt az óriási népet. Pártfogásával erőt ad a német műveltségnek és szárnyat a német gondolatnak. Nyíltan hirdeti a gon­dolat hóditó erejét s a reális, pozi­tív gondolkozás fölé az ellenállhatatlan etnikai erőt helyezi. Nálunk pedig a nemzet be­fejezetlen. A félmagyarok száma még mindig igen nagy. Azoké, akik a német befolyás ha­tása alatt nőttek föl. Akik romlott, színtelen, magyar nyelven beszélnek. Akik a magyar nyelv kifejezési erejét és eredetiségeit nem ismerik. Akiknek a házában bútor, ékesség és műtárgy, minden idegen. De akik egyébiránt epednek az önálló magyar gondolkozás és műveltség után, csak legyen, aki kezükre jár és bevezeti őket annak misztériumaiba. Mert szerencsés kor ez a mostani. A nem­zeti önállóság gondolata talán az Árpádok kora óta sohasem volt olyan erős Magyarországon, mint most. Az új nemzedék telve van rajon­gással mindenért, ami a mienk és nem másé. A nagy nemzeti áradat politikában, gazdaságban és műveltségben mindent ellenállhatlan vihar gyanánt sodor magával. Hogy hova, az még kérdés. De hogy jó irányban sodorjon mindent, épen ez az államférfiak és a magyar közélet vezéreinek igazán nagy feladata. A műveltségben is az, mint minden más­ban. Nagy, igen nagy kár volt az, hogy annak idején a magyar közművelődési társaságokat nem lehetett egyetlen magyar nemzeti ligába, vagy legalább szoros szövetségbe egyesíteni. Pedig megkísértettük. A mi hagyományos parti­­kularizmusunk azonban ellene állott ennek a törekvésnek. Ma szétszórt csatarendben harcol­nak a magyar kultúrtársaságok a nemzeti egy­ségért, mindenféle elnevezés alatt. De legalább harcolnak. Egyetlen nagy és közös vezetőjük az irodalom, mely a régi tradíciók nemes mű­velésével iparkodik áthatni a magyar műveltségi életnek külföldről behozott kincseit. És nagy vigasztalás van abban, hogy Ma­gyarországon csak annak az irodalomnak van igazi tekintélye, mely a magyar élet ere­detiségeire támaszkodik. Ezt halmozzák el ba­bérokkal, koszorúkkal, hódolatokkal. A nemzet lelke érzi, hogy műveltségünknek nem szabad elvesztenie maga alól a múltak talaját s bár nem ellensége az idegen szellemi kincsekből való gazdagodásnak, szeretettel mégis csak azt veszi körül, csak azt vallja igazán magáénak, ami magyar földön, magyar gondolatból, ma­gyar érzelmekből termett. Apponyi alakját pe­­­­dig még nagyobbá teszi az, hogy ugyanezt hir-­­­deti Pozsonyban, mely a magyar műveltségnek már bevett, de még meg nem hódított vára. A többi kötelesség a magyar nemzeté. Az egyeseké, a családoké, a társaságoké, a testüle­teké, mindenkié. Azé a nagy és szabad társa-­­­dalmi életé, mely nincsen szervezetekhez, sza­bályokhoz, hivatalos formákhoz kötve, de amely nagyobb még az államnál is, mert hiszen min­den az övé, még az állam is, mely az ő részére van teremtve. Csak dolgozni kell. Előbbre vinni a nem­zeti nyelvet és gondolatot. Erőt szerezni a ma­gyar érzelmeknek, ízlésnek, nyelvnek, kifejezés­nek, tudásnak és a magyar szokásoknak. A házban is még az életnek legalsóbb nyilvánu­­lásaiban is. A nyugat-európai s kivált a német műveltség kincsei úgy is be fognak hozzánk tó­dulni, ám nem is biztatjuk őket. De itthon helyt kell állanunk magunkért. Meg kell óvnunk ma­gyar kultúránk eredetiségét és felsőbbségét az idegen fölött. Sőt nem szabad még a legkisebb idegen gondolatnak sem megtelepedni országunk földjén anélkül, hogy meg ne fizette volna a maga vámját nemzeti műveltségünknek azzal, hogy hozzá alkalmaztuk. Hogy úgy mondjam: már megmagyarosítva vettük át. Nemzeti egységre való törekvésünk, mű­veltségünk fejlettsége és eredetisége nélkül csak mechanikai erőkifejtés. Célt, tervet és lelket csak az lehel bele. Bent és kint való ellensé­geink sohasem fognak térdet hajtani politikai felsőbbségünk előtt, hacsak annak a fején ott nem ragyog a fejlett, a hódító magyar kultúra glóriája­ ostrománál, meg egy ügyefogyott gólyában is és megsúgta neki a város elégése előtti napon, hogy vigye ki csőrében a fiókjait. Nem, ezek a parlamentek és politikusok nem voltak viselősek semmivel, maradnak szé­pen a „folyó ügyeknél/­ házi viszályok el­intézésénél, holmi törvényfoltozgatásoknál, a mindennapi köménymagos leveseknél és a vé­gén annyira eltompul minden érzék, any­­nyira megfagy minden szárnyalás , hogy par­lamentek és politikusok immár a legfőbb cél­juknak tekintették az aktív minisztereket meg­buktatni vagy a pártálláshoz képest az aktív minisztereket tovább is uralmon tartani. A nemzet pedig szunyókált és ő se várt immár egyebet, csak új kegyelmes urakat. A magyar nép különben is türelm­es, szántani lehet rajta — csak az eke legyen nemzetiszínű. íme, végre az első parlament a mostani,­­ mely komoly feladatok suggesziója alatt­­ jött össze. Igaz, hogy egy kicsit tarka és heterogén elemekből áll, nem olyan, mint egy összevágó gép, de szinte olyan, mint egy gyűjtemény. Van ebben a világon minden, mint a párizsi „Bon Marche“ bazárban. Liberális függetlenségiek és nem liberális függetlenségiek, régi liberálisok, új liberá­lisok és reakcionárius liberáliusok, agrári­usok és merkantilisták, antiszemiták, nagy an­tiszemiták és még nagyobb antiszemiták, kon­­zervativok, tótok, rácok, szászok, horvátok, még demokrata is van. De a zöm liberális és erről az oldalról nincs mit tartani egyelőre. Kis adag­ban még az arzenikum sem árt a szervezet­nek. Sőt bizonyos esetekben adják a doktorok. A szimbólumok is sokfélék. Látszott az első öszszecsapásoknál. A kereszt, az olvasó, kuruc buzogány, rozsdás fringla, búzakalász, mérleg, lámpás és a liberalizmus zászlója, mely olyan hófehér a Széll kezében, mint ha most hozták volna haza egy vegyi tisztító intézetből. De a generális szimbólum, mely mintegy légy­esí­ti az összes elemeket a kréta. Ebben az uralkodó jegyben vagyunk. Krétával a kézben okos gazdasági kie­gyezést csinálna Ausztriával. Ettől a feladattól van az országgyűlés áthatva. Ez áll elől, nyug­talan várakozás fogja el a parlamentet, különös remények és ábrándos tervek rügyeznek a szívekben. Nos, hát ez az a bizonyos első jó jel. Ide hamar azzal a Vuillemot úr lajstromával, hadd töröljük ki magunkat. Magyarország mégis csak élni akar. Mert a nervus rerum gerendá­­rumot keresi az élete folytatásához. Jósolni nem szeretek, de mivel egy par­lamentről, mely még a pályákban van, csak jósolni lehet, minden jel arra mutat, hogy bé­kés hajlamú lesz, hogy L­i. az idehaza valók nem fognak egymással veszekedni. Egyszerű pszichológia, hogy akiknek az idegenekkel szem­ben harciasoknak, kérlelhetetleneknek kell lenniük, azok rendesen concileansok egymással A gond­viselés ebben is megfigyelendő. Miért maradt otthon Polonyn ? Mert a pók, aki a hálókat szövi, ezúttal fölösleges. Az osztrákokkal való számolás komoly munka s akik számolnak, nem érnek rá intrikát fonni, kanapé-processusokat csinálni, ami az unatkozó parlamentek termé­szete. Prognosztikon dolgában tehát pártokra és kormányra nézve csatlakozom a kassai kalendárium százesztendős jövendőmondójának nézetéhez : Aki nem lesz betegségben, az marad jó egészségben. Némely kombinátorok és szimatolók azon-­­­ban egész határozottan betegségeket jósolnak. Rebesgetik, hogy egy-két év alatt el nem ma­radhat a Ház-föloszlatás, mivel a szabadelvű párt nem egyöntetű. Lehetetlen, úgymond, hogy ezek az állapotok meg ne hozzák a bonyodal­makat. A szabadelvű párt végre is feloszlik al­katelemeire. — Ejd, majd megakadályozza Széli — mondám egy ilyen politikai Falbnak. — Széli addig egyszerűen lejárja magát — felelte. — Bolondság! — viszonzám — mintha azt állítaná ön, hogy Rothschild két év múlva lyukas nadrágban fog járni. Bolondság, bolondság! Széll nem járhatja le magát. — Megbukhat, mint ahogy megbuk­hat mindenki, hacsak Beöthy Ákos el nem árulja azt a rendszert, amely mellett sohasem buknak kormányok, — mert Beöthy Ákos, aki azért is perhorreskálta a régi rendszert, hogy minden eddigi kormányt megbuktatott, úgy :­ Belpolitikai hírek. Megcáfolt miniszter-változás. Változás a kabinetben cím alatt a Pesti Napló a következő­ket írja : Olyan körökből, amelyeknek a kormányzás­ban előforduló változásokról igen megbízható értesülésük szokott lenni, ma azt a határozott jelentést kapjuk, hogy Hegedűs Sándor keres­­kedelemügyi miniszter márciusban megválik a miniszteri tárcától. Utódjául egész bizonyosság­gal Széll Kálmán miniszterelnököt emlegetik, aki a belügyi tárcát a kereskedelmivel cserélné föl, úgy, hogy azután a belügyi tárcát ruházzák új emberre. Annak magyarázatát, hogy maga a mi­niszterelnök vállalja el a kereskedelmi tárcát, a kereskedelmi szerződések és az autonóm vám­tarifa szőnyegen levő előkészületeiben látják, mert az ügyeket nagy horderejű fontossságuk miatt a miniszterelnök személyesen akarja ve­zetni. Ez magyarázza meg azt a körülményt is­­amely annak ideje sokaknak föltűnt, hogy a ke­­reskedelmi tárca költségvetését a pénzügyi bi­zottság tárgyalása alkalmával — dacára annak.

Next