Pesti Hírlap, 1902. szeptember (24. évfolyam, 240-268. szám)

1902-09-01 / 240. szám

Budapest, 1902. XXIV. évf. 240. (7881.) szám. Hétfő, szeptember I. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. —­­ Félévre . . .... 14 „­­ , Negyedévre• • • 7 „ — „ Egy hóra. .• • • 2 , 40 , Egyes szám ára 8 t. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőségi: Budapest, váci­ körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal, Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Belpolitikai hírek. A kiegyezési tanácskozások folytatása. Hétfőn Körber osztrák miniszterelnök a szak­miniszterekkel együtt Budapestre érkezik, hogy a magyar kormánynyal a kiegyezési ta­nácskozásokat folytassa. Magyar részről a ta­nácskozáson Széll Kálmán miniszterelnökön kí­vül Lukács László pénzügyi, Láng Lajos kereske­delemügyi és Darányi Ignác földmivelésügyi mi­niszter vesz részt. A két miniszterelnök való­színűleg még e hét végén a királyhoz utazik, hogy az eredményről jelentést tegyen. Az első minisztertanács. A politikai szü­net közben az első miniszteri tanácsra szerdán gyűl­nek össze a kabinet tagjai Budapestre. E tanácsko­záson az összes miniszterek részt vesznek, mert a parlament őszi munkaprogrammját fogják most meg­állapítani több vonalaiban, azonkívül, hogy a jövő évi költségvetési tervezetet is megvitatják. Ez alka­lommal a tisztviselők fizetésrendezéséről szóló ja­vaslatot is bemutatja a pénzügyminiszter a miniszter­­tanácsnak. Az igazságügyminiszter beszámolója, Plősz Sándor igazságügyminiszter szeptember hó 20- ikán választókerületébe utazik s Rigyicán beszámoló beszédet tart. A minisztert a polgárság ünnepélyesen készül fogadni. A függetlenségi párt értekezlete. A füg­getlenségi Kossuth-párt hétfőn, szeptember 1-én dél­után 5 órakor, értekezletet tart. Ez alkalommal a Kossuth-ünnep rendezésére kiküldött bizottság jelen­tést tesz a pártnak s a párt a további teendők iránt intézkedni fog. A tengerszem-kérdésben kiküldött válasz­tott bíróság vasárnapi ülésén Bacher tanár, az osztrák álláspont védője, befejezte perbeszédét, amelynek vé­gén arra kérte a választott bíróságot, hogy a vitás öt parcellát Galíciának ítélje oda. Az elnök szavai után befejezettnek nyilvánította a tárgyalás második részét, a perbeszédeket és indítványokat. A bizonyí­tás, minthogy a bíróság a tanúkkal való bizonyítás mellőzését határozta el, csakis okiratokra szorítko­zott. Az alapszabályok értelmében csak a helyszíni szemle foganatosítására van még szükség. A bíróság­ elhatározta, hogy a helyszíni szemlét Reiter Ferdi­­nánd, zürichi mérnök és műegyetemi tanárnak szak­értőként való közbejöttével foganatosítja. A hely­színi szemle után a választott bíróság összeül a tár­gyalások befejezése végett. A záróüléseken a peres felek képviselői előadják csakis a helyszíni szemlére vonatkozó záróbeszédeiket. Ezek a tárgyalások nyil­vánosak lesznek, ellenben a bíróság tanácskozása és ítélethozatala a nyilvánosság kizárásával fog megtör­ténni. Az elnök végül kihirdette, hogy a záróülések idejét, amelyek valószínűleg Grácban lesznek, a lapok útján fogja tudomására hozni az érdekelteknek és ezzel a tárgyalást berekesztette. Hétfőn a bíróság a Tátrába megy, a vitás területre. A záróülések való­színűleg szeptember 9-én vagy 10-én lesznek. A fösvény. Minden emberi tulajdonságnak megvan­nak a maga túlzásai,—mondta Henri Vérande. — Enélkül nem is volna haladás. Ami a fösvény­séget előttem visszataszítóvá teszi, az a rideg előrelátás, amelylyel számításait végzi. És mégis sok hálával tartozom a fösvénységnek és ez mindenkor az eszembe jut, valahányszor egyi­két azoknak a szerencsétleneknek látom, akik számára az egész világ páncélszekrény. Ifjú koromban a nyár néhány hónapját a Cissey-les-Rouvres kastélyban töltöttem. Érdekes karaktere van annak a vidéknek. Van ott hév­forrás Septimus Severus korából és már­ványpalota, amelyet Fülöp Ágost idejében építettek. Hatalmas erdők a határon és kövér legelők smaragdszinti síkja terül el a sziklákkal övezett fensíkon. A vidék barmai híresek messzi körben; talán sehol sem látni olyan birkákat, juhokat, olyan hatalmasra termett sertéseket, mint ott. Nem is szegény a lakosság: értenek az üzérkedéshez és megta­karított pénzük van Montbard bankjaiban. Ami engem­em illet:­­én árva voltam és nem a legki­tűnőbb viszonyok közt. Néhány holdnyi termé­ketlen, kopár föld, meg egy kis tölgy­­faerdő volt minden vagyonom. A bér­let, amelyet azért kaptam, néhány ezer frankot tett ki, amiből csakhogy épen fönn tud­tam magam tartani. Ha követem a józan ész a távolból néha.* * * Volt egy jóbarátom, Cissey-les-Rouvresben. Egy öreg agglegény, aki a Fülöp Ágost-korabeli kastély egyik szárnyában lakott. Teljesen magá­ban élt ott, de nem kellett semmitől sem tarta­nia, mert az egész környéken nem voltak ban­diták. Ez az öreg barátom a fösvénységéről volt nevezetes Cisseyben. Nem foglalkozott ugyan uzsorával, sem azzal, hogy a kereszté­nyek vérét vegye kapzsiságból — csak földek­kel spekulált, még pedig annyi ügyességgel, hogy n­a&^v^~"~m­zr]___.... a haszna mérhetetlen volt. Hat-hét milliónyi vagyont harácsolt eként össze. Ez az ember egyetlen garast sem költött fölöslegesekre. Sőt egyáltalán nem adott ki pénzt. Ami az asztalára kellett, az mind megtermett a földem­ s igy is csaknem ingyen kapta. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy kihúz­tam a folyóból, amelybe bele­bukott és elme­rült. Ő azt mondta, hogy az életét mentettem meg, igy aztán hálás szeretetébe jutottam. Gyakran látogattam meg ezt a barátomat és mondhatom, sohasem töltöttem kellemetlen órát a társaságában. Bizarr szelleme volt és kiváló emberismerete. Hamar megértette tehát azt, hogy mi dúlt akkor az én bensőmben és mi a magyarázata a melancholiámnak. De egyet­len szóval sem kérdezett, csak megfigyelt s a­mikor egy délután önkénytelenül nagyot sóhaj­tottam, rám kiáltott: — Szerencsétlen fiú! mi bántja ? . . . Olyan, mintha a legboldogtalanabb ember lenne a világon! A bánat közlékeny. Ez az alkalom kapóra jött: feltártam előtte a titkomat. Figyelmesen meghallgatta nagy bajomat, aztán ég felé emelte a tekintetét és felkiáltott: — Ezen nem lehet segíteni! . . . Azok az emberek sohsem adják oda a lányukat jön­nek, akinek a leányhoz képest úgy­szólván sem­mije sincs. Aztán hozzá­tette: Külpolitikai hírek A berlini találkozás örömnapjai véget ér­tek. A kis olasz király magához sem tudott jönni a szünetlen ünnepeltetéstől. Vilmos császár leleményes­sége kifogyhatatlan volt szórakoztatásában. Szívé­­lyesség tekintetében pedig fölülmúlta önmagát. Az olasz minisztereket s a király kíséretét olyan magas érdemjelekkel aggatta körül, hogy a derék latin uraknak csak úgy szédült bele a fejük. Természetes dolog, hogy a figyelem és előzékenység ily foka a már különben is elfogultságban szenvedő franciákat rémségesen fölizgatta. Hát ezért fogadták csak az imént újra keblükre Olaszországot, azért engedjék meg, hogy Tripoliszról álmodozzék, hogy most a német császár elhódítsa s még szorosabban belekap­csolja a hármas­ szövetségbe? A derék franciák ilye­tén dühöngése érthető, csak az nem egészen érthető, hogy miért agyabagyálják emiatt saját kü­lügyminisz­sugallatát, feleségül vettem volna az öreg Ca­ron doktor leányát, akinek harmincezer holdnyi birtoka van a legdúsabban termő vidéken. Ca­ron maga is ezt kívánta; a leány sem ellen­kezett. Én azonban nem voltam eléggé bölcs. Nem szerettem ezt a kitűnő hölgyet, akinek szépséget is adott a jószerencse a vagyona mellé. Én Claire Preslet szerettem, egy ragyogó szépségű leányt, akinek aranyszőke haja és édes, lágy tekintete kiolthatatlan szenvedélyre lángolta a lelkemet. Csakhogy ezt a bájos gyer­meket, mint a mesék királykisasszonyait, sárká­nyok őrizték a lovag szerelmétől. Százezer frank évi jövedelme volt és még sokkal több, ami majdan szintén reá marad. Szülei józan, okos emberek módjára féltve őrizték tőlem, mint aki nem felelek meg az ő várakozásaiknak és én csak lopva, a bokrok közt járkálva láthattam öt terüket, Delcassét ? Miért vádolják a történtekért „rossz külügyi politikáját“? Mert ugyan miféle varázseszközzel tudta volna keresztülvinni, hogy a hármas­ szövetség darabokra törjön ? Oroszország bajbakapjon Németországgal ? A diplomáciai furfang ma már nem oly hatalmas, hogy nagy világbirodalmakat léha intrikákkal kizökkent­hessen érdekeik kerékvágásából. Még egy Prinettit sem bírhatott volna rá Del­­casso, hogy Olaszországot kihüvelyezze abból a biztos szövetségből, amely oly hosszú ideig óvta minden erőszaktól. És Oroszországnak vajon miféle érdeke igé­nyelné a Németországgal való összetűzést s azzal egy nagy európai háború provokálását, mikor világra szóló koloniális érdekei minden erejének készletben tartását követelik? Revanche­­ kiáltja persze André, a francia had­ügyminiszter. Csakhogy nem bolond bizony sem­ Bülow, sem Lambsdorf, de még Prinetti sem, hogy a franciák utópiákon szárnyaló csatakiáltásának ked­véért összemarakodjanak. Szegény Delcasse olyan ártatlan a berlini po­litikai kéjelgés előidézésében, mint a ma született gyermek. Kár ütni érte. Hogy a nagyfényességű berlini fogadtatásnak politikai jelentősége mennyire nem szolgált a Pri­­nettiádok dajkálására, bizonyítja, amit a B. Local­­anzeigerben Prinetti nyilatkozatáról olvasunk. A Ber­linben élő olasz publicistának, Gagliardinak, alkalma volt Prinettivel az Olaszország és Ausztria-Magyaror­­szág közti viszonyról beszélni. Erre vonatkozólag Bagliardi a B. Lopalanzeigerben a következőket írja: „Nyilván azon óhajtól vezérelve, hogy a ki­rályi utazásnál Bécs­­kikerülése szükségéről szárnyaló téves magyarázatoknak élét vehesse, Prinetti egé­szen spontán hangoztatta az itteni „osztrák" nagy­követ (tehát sem Prinetti, sem Gagliardi nem ismer osztrák-magyar nagykövetet) szives üdvözlé­sét, amiben őt részesítette s mennyire örvendett, hogy alkalma volt vele kezet szorítani. Prinetti sza­vaiból— írja Gagliardi—­­kihangzott az olasz dőn. A Pesti Hírlap mai száma 8 oldal.

Next