Pesti Hírlap, 1902. október (24. évfolyam, 269-299. szám)

1902-10-01 / 269. szám

▼ Budapest, 1902. XXIV. évf. 269. (7910.) szám; Előfizetési árak: Egész évre .... 28 k. — , Félévre ...... 14 , — , Negyedévre . . * 7 » — , Egy hóra...........2 , 10 , Egyes szám ara 8 l. Vidéken 10 t. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.­ ­ Szerda, október 1. Sj Szerkesztőség.­ Budapest, váci-körut­ 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78^ hová az előfizetések és­­ lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők, pStH“’ Az új évnegyed küszöbén előfizetőinket tisztelettel kérjük az elő­fizetés mielőbb való megújí­tására, hogy a faj megszakítás nélkül küldhető legyen. Újkori próféták. (V. F.) Nincs „utolsó próféta“. A prófé­ták faja nem kell ki soha, mert örökkévaló az isten. Amint megjelent az isteni láng a szürke csipkebokorban, az ihlet, a küldetés kigyújtja az igazság lángját az igénytelen halandóban, aki kezdetben olyan szürke és jelentéktelen volt, mint a csipkebokor. Kiemelkedik szűk kö­réből, nem csoportokhoz szól többé, hanem nemzetéhez, az emberiséghez. Szeme meglátja, ami rejtve volt előttünk. Agya átérti, amin hiába töprengtünk. Szívében sajog az egész emberiség fájdalma, sóvárgása az egész emberi nem homályos vágya, melynek ő ad határozott­ságot, irányt, útmutatást. Akarata többé nem a törékeny, gyönge emberé, mert küldetése, az eszme parancsa kényszeríti előre, az igazság szolgálatára, habár össze is kelljen roskadnia. Célja: az ígéret földje. Sorsa, hogy csak szegé­lyét láthatja meg, mert a diadal előtt újra por lesz, megsemmisül. Nincs utolsó próféta. Az újkor prófétái az alkotó erő óriásai, akik korszakokat terem­tenek, megmutatják a jövendő szegélyét és a rajongás alkut nem ismerő fanatizmusával hir­detik az igazságokat. Az igazságokat, amik csak atomjai a nagy, örök igazságnak, mely felé szakadatlanul törünk, ha térdeink meg is csuk­janak, ha néha fáradtan meg is állunk vagy csüggedten visszafordulunk. A szabadsághős, a tudós, az író az újkor prófétái. A szellem és az erkölcs új világait tárják föl előttünk. Szét­tört bilincsek jelzik diadalmas útjukat. És fegy­verük nincs más, csak az ihlet, az igazság, az isteni szikra. Zola Emil ravatalánál nem pihen a harc. A hullaférgek már vígan mozognak, övék lesz a test, mely amíg élt, a haladást, a világossá­got hirdette. Most megőrölhetik a kolosszust, kit legyőzni nem tudtak. Kicsinyes kritikával illetik a szellem kidőlt óriását. Érdekes regényeket írt, használt a könyves­boltok forgalmának, de nem volt illedelmes és nem szalutált a hadse­regnek és egyéb földi hatalmaknak. Nincs tehát helye az emberiség Pantheonjában. Hullaférgek, hiába a vidám hemzsegés! Az isteni szikra kialudt, de alkotásai élnek. Gyűlölködő, törpe kritikusok, Zola tolla ott van már az emberiség szárnyaiban, melyek ma­gasba ragadnak minket, a tisztább szférák felé. Onnan ki nem téphetitek. Értsétek meg, nem regényíró halt meg, nem dilettáns politikus, aki kellemetlen volt gazdáitoknak. Az újkor egyik prófétája dőlt ki, a boldogabb jövendő, a sza­bad emberiség hirdetője, a hazugság ellensége, az igazság törhetetlen hőse. Zola nem volt illedelmes. Milyen kedve­sek voltak a régi írások, a szeretkező vicom­teok és hölgyeik. Az ember megtanulta belőlük, hogyan kell előkelően öltözködni, lakást beren­dezni és finoman társalogni. Arany-zománccal padt s a menyecske szemében a kétségbeesés könyye csillog . . . Ezt akkor látja az ember, mikor hátra tekint az asszony és nézi a terhet, amit visznek a városba, honnan a szeretet s a reménység biztató fénye ragyog az útjukra. Pe­dig jóságos nagy Isten, hányszor visszafordul, hányszor megigazgatja a fehér pöhölypárnát, hogy szél se jusson a nagybeteg ember tes­téhez. A kocsiderékban derekalj, párna, toll kö­zött fekszik Vér András. Ennek az asszonynak a törvényes ura, a leánygyereknek meg az életkarója. Az édes­apja, aki esténkint, ha kibukott kérges tenyeréből a szerszám, sose volt fáradt, térdére szedte valamennyi gyerme­két s úgy érezte, hogy őneki most már nem kell semmi. A pipa vidáman pöfékelt a szájá­ban s az ő csodálatosan szűk világát, ime, itt a füstfelhők mögött kerítette be a boldogság ara­nyos felhője. Azontúl semmit se látott, nem is akart tudni semmiről . . . Nem is volt szava se. Lefogta a d­ajkát a nagy, csöndes szeretet s ha szólni kellett volna, legfölebb mosolygott vagy a tekintetével beszélt . . . Most se beszél. Nincs se panasza, se sehaja. Csak nézi az eget, melyet apró bárányfelhők fehérítenek be itt­­amott s a lelke boldogság helyett fájdalommal telik meg. Olyan gyönge, hogy a karját emelni is nehéz és sűrű egymásutánban ül ki az ajkára, mint valami nagy piros rózsa a meteg vér, mely később fekete lesz, akárcsak a fekete pamut, melyből halotti fátyolt fonnak apró, fehér kezek, de azért nem arra gondol, hogy ez a fátyol im, lassan ereszkedik, leborul az ő­­vérét vesztett, halovány homlokára, hanem arra, hogy uram­vonták be a léha társadalmat és hízelgő képét adva, mulattatták, megnyugtatták, emelték önér­zetét, megerősítették tekintélyét. Az irodalom udvari bolond volt, rázta csörgő sipkáját és mulattatta a lakmározókat, hogy emésztésük jobb legyen. Zola nem volt illedelmes. Bevezette az irodalomba a népet. Az irodalom puha szőnye­gekkel átvont szalonjába sáros, vad, közönsé­ges alakokat vitt be. Munkásokat, vásárcsarnoki kofákat is! Majd a félvilági fosztogató hölgye­ket és a lábaiknál heverő silány alakokat. Az igazság fényével bevilágított a kalandorok, spe­kulánsok birodalmába, a politikai szédelgők és kapaszkodók lelkébe. A képmutatásról lerán­gatta az álarcot és a mennydörgés erejével hir­dette a görög bölcs igéjét: Ember, ismerd meg ten­magadat ! Milyen elvakultak, akik nem értik meg Zola működésének első korszakát. Le kellett festenie a társadalom képmutatását, romlottsá­gát, igazságtalan rendjét, elejbenk kellett állí­tania az élet sok apró vértanúságának szörnyű sebeit, hogy azután hirdethesse a megváltás evangéliumát, tollával megjelölhesse a boldo­­­gabb jövendő ösvényét. A három város ciklusában már kibonta­­­kozik Zola irodalmi próféciája. Az egyház és a politika korrupciójának megrázó és hatal­mas képe tárul fel előttünk. „Párist“ Zola a nagy „affaire“ előtt írta. És aki igazán meg­ akarja érteni rövid politikai szereplését, mely az ő életében csak epizód, ezt a regényt kell ismernie. A történetíró, a bölcsész, az agitátor­ és a költő mutatja be itt azt a parlamenti cső­cseléket, mely a szabadság nevében a maga istenem, mi lesz a földdel, szántani kellene, a nádat is le kellene vágni, a kukoricát is le kel­lene törni, hát mi lesz most, ki végzi mindeze­ket el, ha ő itt fekszik a fehér párnák közt s a fejét az asszonynak kell arrább tenni, ha mozdí­tani akarja. Később mintha magában beszélne, szinte suttogón mondja: — Vasárnap begyeztek értem, törni kell hétfőn a kukoricát. — Begyülünk — mondja az asszony és ősz- ö­szeszorítja az ajkát, hogy ne hallatszon a zokogá­sa .. . Egy hang se jön ki belőle, mert ő maga­­ is megijedne tőle. Kietlen pusztaságban való jajszó, kiáltás lenne ez, melytől meghűl az erek­ben a vér. Elég, ha látja a nagy ürességet,­ mely gyorsan közeledik és hűvösségével kiűz minden bátorságot a szívéből. S a pusztaságban mint valami fekete borulat sötétlik előtte a jövő kérdése : mi lesz belőlük ? Mi lesz a hat apró árvával, ha lehunyja szemét ez az ember? Mert lehúnyja okvetlenül, a város csöndes, nagy épü­letébe már csak halni­­küldik be az embereket. Úgy félt, valahányszor a kórház sárga fala­ mellett ment el, mintha valaki be akarná rántani a homályos falak közé, ahonnan a haldoklók sóhajtásait hallotta mindig és ime,­ most az ő urát, az ő kenyérkeresőjét, az ő gyermekeinek az édes­apját kell bevinni és rá­fektetni az idegen ágyra, mely fölött fekete­­szárnyaival terpeszkedik a halál angyala. Úgy összeszorította valami a szívét, azt hitte, lebukik a kocsiról. Hát miért ? . . . Miért­­ kell épen az ő urát bevinni abba a szagos, sö­tét házba, ahonnan érzi, tudja, hogy nem fog. Kocsi a csínált­ úton. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A régi időből való döcögős országot mi­kor jó pár ezer forint segítségével átvedlik mű­­úttá, az idelent való nép ajkán egyszerre meg­születik az elnevezés: — No, kész a csináltút. És attól fogvást nincs is más neve csak csináltút. Úgy hogy igen könnyen megesik, ha azt kérdezi az ember a Gergely vagy a Meny­hárt szomszédjától, hogy a műúton jár-e be a városba, a szomszéd némi gondolkozás után igen nagy meggyőződéssel vágja ki a feleletet: — Dehogy azon ... A csináltúton, az most a jó út. Mindezekből kitetszik, hogy a csinált­ út voltaképen országút. Csak módosítva van a magyar paraszt által, aki a maga eszejárása és nyelve szerint szeret mindent elnevezni és ezért sokszor nem értünk vele egyet. Noha együtt la­kunk, egy a tájkiejtésünk, csak az a jó, hogy ő makacsabb, nem vesz be minden idegenből eredt rosszat. Hát ez­en az újültetéses csinált úton megy valamelyik nap délelőttjén egy festett kocsi. Jó két ló van elébe fogva, az ülésen fiatal me­nyecske, meg olyan tíz-tizenkét éves forma lánygye­rek ül. Ha semmit nem tudna az ember, akkor is megérezné, hogy baj van, olyan lassan men­nek a lovak. Csak épen, hogy mozognak, mintha halottat kisérnének. A felhőt is csak látjuk s ez elég, hogy megsejtsük benne a veszedelmet. Az asszony is meg a lány is szomorú, az­­ arcuk sá- A Pesti Hirlap mai szám­a 24 oldal.

Next