Pesti Hírlap, 1902. november (24. évfolyam, 300-329. szám)

1902-11-01 / 300. szám

A Pesti Hírlap következő száma vasárnap nvember 2-án­­ reggel jelenik meg. Görbe sugár-út. (F. F.) Széll nem haragszik a fővárosra.­­ a­­ törvényhatóság küldöttsége járt nála, hogy­rzsébetvárosi új sugár-út ügyét sürgesse. A­­miniszterelnök nem volt zord és ha nem is­ztott sugár-utat, kegyének és szónoklatának sugaraiban megfürösztötte az egész küldöttsé­ge" A kormány német nyelvű félhivatalosa­­i­­s, hogy ő kegyelmessége szavaiból a fővá­ ’­­ iránt érzett meleg rokonszenv csendült ki és il­yenkit meglepett atyai föllépése. Görbe su­­nt tervezéséről lévén szó, a polgárság atyja gy kissé eltért a küldöttség céljától és görbe tévékben szórta nézeteit a fővárosi törvény­­ víziójáról. Nincs erősebb érzelem a késői szerelem­nél. A miniszterelnök nagyon szereti tehát Bu­­dapestet, mert szerelme meglehetősen későn je­­entkezik. Eddig a fővárost észre sem vette. Átvette az előző kormányok leltárából és azt hitte, hogy föltétlenül rendelkezik vele. De egy­szerre csak a főváros állást foglalt a Kossuth­­Szoj­or felállítása mellett. Majd most élére állott a póttartalékosok behívása ellen megindult dia­dalmas mozgalomnak. Erre egy csapásra meg­változott a miniszterelnök kedélye. Nini, a mak­rancos, hogy ellentáll, hogy dacoskodik. Meg­hódítom csak azért is. Enyém lessz, szeretlek! Egy-két ellenzéki határozat elég volt ahoz, hogy lángra lobbantsa a miniszterelnök szívét. Mert neki csak az ellenzék imponál, őt csak az ellentállás ingerli és igazi bibliai jámbor­sággal nagyobb az ő öröme egyetlen megtért makrancoson, mint száz szolgálatkész hajlon­­gón. Micsoda, Budapest ellenzéki pozícióra is képes ? Bocsánat, ezer bocsánat, ezt nem tud­tam. Akkor szeressük egymást, béküljünk ki, paktáljunk. Mit kívánnak az urak ? Méltóz­­tassék parancsolni. És a jókedvű padisah nagylelkűségével ki­tárja keblét a küldöttség előtt, mely csak görbe sugár-utat kér és többet, szerelmi vallomást és a fővárosi törvény revíziójáról szóló szen­zációs nyilatkozatot kap. Mily bámulatos átalakulás rövid egy esz­tendő alatt. A múlt évi belügyi vitában a fő­város két országgyűlési képviselője nyílt színen kérdezte meg a miniszterelnököt, hogy mi is lesz hát a fő­várossal. A miniszterelnök előke­lően hallgatott. Minek feleljen ? Az a két kép­viselő csak huszonhétezer fővárosi választót és háromszázezer fővárosi lakost képvisel. Tizenöt rotten­borough és hivatalos kerület bőven ki­telik ebből. De a főváros nem számít, annak nem felel. Később, kényszeredetten, mégis nyilatko­zott, mert a legnagyobb ellenzék egyik tagja megismételte a főváros képviselőinek kérdését. Most már megijesztette a kórus. Űzte, hajszolta a vágy, hogy kellemetes és hódító legyen. Nyilatkozott. Kijelentette, hogy a fővárosi törvényt még abban az esztendőben reformálni fogja. Nagy meglepetés másnap reggelig. A kor­mány nagy félhivatalosában este megjelent a miniszterelnök beszéde, benne a határozott ígé­ret, hogy még az év leforgása előtt meglesz a revízió. Másnap reggel megjelenik a hivatalos közlöny és abban már ott van a mentő­csónak, egy kis sokat jelentő szó: „lehetőleg.“ Tehát „csak lehetőleg ebben az évben.“ Az esztendő lepergett, de nem jött a re­form. Az új munkaprogrammban sincs nyoma a javaslatnak. A miniszterelnök most a küldött­ségnek, mely nem kérdezte tőle, megmondotta miért, Ő előbb érintkezni akar Budapest mér­tékadó köreivel, meg akarja ismerni a főváros óhajait. A miniszterelnök a magyar közélet régi bajára, a feledékenységre számít. A múlt év­ben kiadta híres leiratát, mely nyíltan kimon­dotta, hogy a közgyűlési teremben „váltakozó érdekcsoportok“ döntenek és vezetnek. Tehát reformot akart csinálni a főváros „mértékadó körei“ ellen. Most egyszerre sarkon fordul és azt mondja, hogy csak úgy lesz reform, ha akarjátok és olyan lesz, amilyennek paran­csoljátok. Micsoda görbe sugárút ez ! Ki ne venné észre, hogy a miniszterelnök, midőn a fővárosi törvény reformjáról beszél, tulajdonképen azt ígéri, hogy nem lesz reform. Ki ne venné észre, hogy meg akarja nyugtatni, kérlelni a városi csoportokat: ne féljetek tőlem, nem lesz bántódástok, de aztán jól viselkedjetek. Emlékezünk, mint toporzékoltak a minisz­terelnök közvetlen környezetében, midőn a főváros kimondotta, hogy haladék nélkül föl kell állítani a Kossuth-szobrot. Azt mondották, ez a „panamisták“ boszúja a leiratért, a „vál­takozó érdekcsoportok“ válasza a dorgálásra. Sajnálták az indítvány kezdeményezőit, hogy az „érdekcsoportok“ eszközéül szegődtek, puszta taktikát láttak a hazafias felbuzdulásban. Hát, milyen csúf véget jósoltak a „mértékadó kő* Temetőkapuiban­. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Régebben szokás volt erre mifelénk, hogy a külsőrészi ember, ha betelt a rovásfája, való­ságos körutazást tett, m­íg belekerült az anya­­földbe. Hozták őt, hat órajárásról is, a tanyák­­közül a város szélére, ahol fűzfák között meg­­tiisztult lelkiismeretek gyanánt fénylenek a fe­hér márványkerösztök. Ma nem így van. • Vagy­­ tíz esztendő előtt pontokat rajzolt a városi­­ rendszabály kint a tanyavilágban és azt mondta: hó! ... Itt meg kell állni. Hát meg is állnak az emberek. Azóta ide temetkeznek, ide járnak ,az orvoshoz, paphoz, kántorhoz, ide hozzák az eladnivalójukat és itt iszszák meg sokszor az­­ eszüket is. Ezek az úgynevezett központok. Mikor létesültek, a város csak paplakot,­­oskolát, továbbá az orvosnak, a kántornak és a­­­rasszonynak, no meg a rendőrségnek (ez itt­honképen a fődolog) építtetett egy-egy csi-­­ hajlékot. Az évek folyamán azonban ezek meg­zaporodtak, úgy tudniillik, hogy egy napon megjelent a mészáros, az széket nyitott és korcs­­mát rendezett be. Bort minden nap lehetett nála kapni húst azonban csak vasárnap, mert ki­róanó lenne az a könnyelmű ember, aki hét­közben is hússal terheli a­ gyomrát. A mészáros után elkövetkezett a bognár, meg ennek az ikertestvére a kovács. Utánuk jött a boltos. Egy himlőhelyes ember, aki azelőtt a városban lisz­tet mért. A lisztmérés idekint nem érne semmit, r/.... t kellett „vegyes“ üzletre fordítani a sort. Hogy legyen dohány, a gyerekeknek pedig krumpli­cukor. Az erre járó tanyai nép később úgy gondolkozott, hogy miért vegye meg a pet­róleumot a városban, mikor az ki- kilöt­tyen az úton és idekint is megkapja, talán valamivel kevesebb vízzel, mint odabent a „vadember“ boltban. Mert hej, régen letűnt ám a mécses kora. Nem mécs, nem faggyúgyertya járja már idekint a tanyán, hanem petróleumlámpa. Ezért pusztul ki a gyertyamártónak még a magja is. Hát bement petróleumot venni. Az ügyes boltos később rászoktatta, hogy ott vegye a gyu­fát is, a fehércukrot is, meg a lencsét, rizst, szóval mindent, amit itt kaphat. A híre termé­szetesen nem maradhatott idekint ennek a dolog­nak. A „vadember“ gazdája megütközött először a petróleumon, hogy miért nem viszi a Péter gazda vagy a Rúzsa néni most ő tőle. Talán nem jó, talán másutt olcsóbb. Nem a’ . . . Ha­nem most már a szomszédban is lehet kapni, tudatták széles ábrázattal s a beszéd folyamán nyilvánvalóvá lett, hogy a központi boltosnak va­lóságos aranybányája van odakint. Házat építtetett. Lovat, kocsit vett. (Eddig más kocsiján járt be a városba) Mi sem természetesebb, a gyönge, kapzsi emberekben föléledt az irigység, ami tud­valevőleg olyan, mint a parázs, nem kell, csak egy szélfúvás, egyszeribe fölgyúl­t és ime, egy ház­zal ismét több lett kint a központon, így van most két szatócsbolt, két korcsma, két bognár, két kovács és egy borbély­mester. Tíz év múlva nem mernék rá hitet tenni, hogy meg nem vál­tozik ez az állapot, ugyan arra sem, hogy vala­mikor esztendők múlásával nem-e lesz valóságos falu belőle. Az lesz, bizonyosan az ... A házak is sűrűbben fehérlenek majd a tanyaközökön s amit még ma mivel idekint az ember a távol­ság okáért, lassan kint eltűnik és csak emlékek gyanánt fog élni az emberek között. így múlik ki a bűbájos magyar puszta is összes költésze­tével és virágaival együtt. Hát mondom, a temetkezésnek ezt a régebbi rendszerét ma tökéletesen megváltoztatta a vá­­­­rosi szabályrendelet. És hogy az idő halad, az onnan is kitetszik, hogy évről-évre kevesebben jönnek be a tanyáról, így halottak napján, a temetők látogatására. Nem a kegyelet vesz ki a szivekből, hanem azok pusztulnak el lassan kint, akiket ide köt a szivek érzése. Már nem sokáig hordják be kívülről a ház előtt termő őszi­rózsa virágaiból font koszorúkat és a temetők előtt se sokáig állanak meg a tanyai kocsik. A sírok lassan kint besüppednek idebenn, nem lesz, aki föligazgassa őket: uj nemzedék támad, mely az uj sírokat keresi föl bánatával. A régi időnek ezen elmúlását kétségkívül a koldusok sajnálják majd legjobban, mert vele együtt eltűnik a magyar parasztnak az a hagyo­mányos szokása is, amelylyel ma, a halottakra való emlékezés napján, megajándékozza az el­esett embereket a temető kapujában kalác­csal és borral. A városi paraszt ezt nem igen teszi, de a külterületen élő földmíves nép is nem mon­dana semennyiért erről az ősi szokásról. Nem a koldussal való jólét készteti erre, hanem a kegyelet, amelylyel esztendőben egyszer vissza­emlékszik eltávozottaira, a lelkükért egy-egy viaszgyertyát éget el a fejfájukon s az egy napi étel és italban való részét pedig odaadja a kol­dusnak, úgy veszi, mintha visszatérne hozzájuk •' v i C / )st, 1902. XXIV. évf. 300. (7941.) szám.) Szombat, november I. Előfizetési árak: Szerkesztőség : 15­0 évre____28 k. - t Budapest, váci­ körut 78. 1 r mn msrm I« emelet, n­edévré" * * ' 7 * * |§I fű hová a lap szellemi részét ^­lenik minden nap, ünnep ''f ) szétküldésére vonatkozó fél­ig vasárnap után is. _________________________ szólalások intézendők. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next