Pesti Hírlap, 1902. december (24. évfolyam, 330-358. szám)
1902-12-01 / 330. szám
Budapest, 1902, XXIV. évf. 380. (7971.) szám. Hétfő, december I. Előfizetési átrak: Szerkesztőség:: Egész évre.... 28 k. - f. Budapest, váci-körút 78. ,V * * ' *Z * * BPll ^ hová a lap szelemi^ részét -hová az előfizetések és a lap) • ) szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Hajnal a lápon. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. •— Itt vagyok a lápon, amely a maga fenséges némaságával, örök rejtelmeivel megvesztegeti a lelkemet és csalogat mindig beljebb az ingoványba, a zizegő nádas rengetegébe. Egyedül vagyok, csak az elszórtan fekvő nádszigetek, egy-egy sötét kákatömb, a sekély víz, amely maga fölött ringat és a természetnek más ezernyi csodája győz meg arról, hogy mégis van talán kívülem itt még valaki. Az isten, a teremtő őserő, a csodák édesapja! De ebben a nagy némaságban, amely mint valami eltitkolt bánat lebeg a táj fölött, ez a tudat is csak arra jó, hogy még jobban megremegtesse bennem a lelket. Csak azt érem el vele, hogy egy pillanatra parányivá zsugorodik az önbizalmam és egy belső hang ösztönöz, hogy ne engedjek a kisértésnek, ne hallgassak az ingovány hívó szavára, hanem forduljak vissza, mielőtt egészen körülölelne a veszedelmet rejtegető nádas. Siklik a csolnakom és szinte akaratlanul hajtom mindig előbbre. Az előbbi szorongás, amely egy percre rabbá ejtette a lelkemet, szétfosztott, hogy helyet adjon annak a vágynak, amely az ingovány szíve felé vonz. Most már nem ijeszt meg a lápi lidérc legendája, sem a hínár, sem a hullámzó szironták, amely talán azért rejti víz alá messzire elágazó szárát, hogy meglógja vele azt, aki odakerül. I Uj alakulások. (-ns.) A sok fától meg nem látni az erdőt: paradoxon. A politikától meg nem látni a társadalom alakulását, jelenségeit és mozgalmait, nem paradoxon. Pedig hát úgy volna, hogy a politika az ország ügyeit intézi, kormányzó, rendező és fejlesztő orgánuma a társadalomnak, alkotásai új képet adnak a társadalomnak, matériája pedig azok a kérdések, melyek a társadalmat mozgatják. Nem így van, tehát számoljunk a ténynyel és nézzük külön a társadalmat, függetlenül a politikai akcióktól. Egységes nemzeti állam a politikai hivatalos jelszó, osztályállam és nemzetiségi társadalom a helyzet a valóságban. Mégpedig nem oly értelemben, hogy a politika munkája készen találja az állapotot s lassan-lassan átalakítja a maga ideálja szerint, hanem a politikai működéssel párhuzamosan mind élesebben differenciálódik, a társadalmi osztályok és nemzetiségek szerint. Tessék csak jól odafigyelni: munkás-törvényhozásunk kategóriákra osztja a munkástársadalmat és mindegyik számára külön jogrendet statuál. Magánjogunk merev különbséget tesz ingó és ingatlan tulajdon között és az utóbbit felruházza praerogativákkal. Az ingatlan tulajdonhoz fűződnek a feudális magánjogrendszerek, ezernyi kautélákkal körülsáncolva, egyeseknek és jogi személyeknek külön kiváltságokat biztosítva. Az ingatlanhoz fűződnek a különböző teóriák törzsökös magyarságról, az arisztokrácia vezető szerepéről, a hitbizomány s az egész külön ingatlan hitelügy. A nemzeti megbízhatóság fogalmával ellentétben a megbízhatatlanság, a nemzetietlenség, a jött-mentség előítéletei fűződnek a mozgótőkéhez, amelynek megint külön jogrendszere van, külön biztosítékokkal, külön kategóriákkal. Adórendszerünk a legigazságtalanabb a föld kerekségén, de híven és minuciózusan simul a társadalom osztályberendezéseihez. Nem respektál méltányosságot, nem ismeri a teherviselési képességnek egyéni mérlegelését, de szentül elismeri a föld után élő nagy-, közép- és kisbirtokot, a tőke után élő vállalkozás különböző nemeit és a munka után élő vagyontalanság különböző társadalmi rangfokozatait. Az ember nem aszerint fizet, hogy mennyit fizethet, hanem aszerint, hogy mily módon jut a jövedelméhez. Menjünk tovább! Amerre szemünk tekint, mindenütt szövetkezést látunk. A viribus unitis jelszava az úgynevezett önsegélynek. A munkások összeállanak szakegyesületekben, a kereskedők megcsinálják a maguk külön szervezetét, a gyárosok a maguk szövetségét. A gazdákat külön említjük, mert ők csinálták az első szervezetét. A közös törekvéseknek egyesült erővel való szolgálása a társadalmi cél, az embereknek osztályokba való szervezettsége az eredmény. A kis tőke megcsinálja a maga kis szövetkezetét, a nagy tőke közös kézre gyűjti a nagybirtokokat s lehetőleg leköti, másrészt pedig részvénytársaságok egyesítik a kisebb tőkéket egy közös nagy tőkévé, a már meglevő nagy tőkék összeállanak kartellekbe, a kartellekből idővel kialakul a még magasabb egység: a trust. Az egyes munkások összeállanak szervezett céhekbe, hogy a nagyobb egységgel szolgálják az egység speciális érdekeit. Sőt a veszedelemnek ez a közeli érzése még izgatja is a vágyamat, a kíváncsiságomat. Neki is dőlök az evezőnek s amilyen gyorsan csak lehet, megyek előre, ha nem is látom meg többé a rónaság virágzó pompáját, amely ebben a nagy szürkeségben mint színes álom tűnik fel képzeletem előtt. Az utat nem mutatja más, csak a fejem fölött rezgő fénysátor, amelyből kékes-fehér sugarával erősen kitűnik a hajnal csillag, amely legutolsónak fog itt maradni, hogy fényét szétszórná az alvó vizeken. De nem is szeretném, ha a nap egyszerre csak kibukkanna a láp széléből és bearanyozná előttem , a nádas között pásztásan futó vizet. Ez a titokzatos homály, ez a derengő szürkeség kell most nekem, amibe belelehelhetem a sóhajomat úgy, hogy arról nem tud más, mint a gyöngén erre vetődő parti szél, amely pihenni megy a csusogó nádas közé. Amint a nap első egypár sugara végigvág a földön és nemcsak sejteni, hanem látni is enged mindent, akkor egyszerre eltűnik a láp titokzatos szépsége és nem marad vissza más, mint a messze elnyúló kietlenség. Sietek is, hogy helyben legyek, mielőtt pirkadni kezdene a hajnal. Már az is bánt, hogy egy árnyalattal világosabb az ég alja. Még csend van mindenütt. Az evező halk csobbanása messzire elhallatszik, amint némelykor erősebben merítem a víz alá. Magam is összerezzenek rá és azt hiszem, hogy a hátam mögött mozdult meg valami. Viszszanézek, de nem látok mást, mint az evező Mindenki tartozik valahova, aki magában áll, el van veszve. Hova lett az egyén ? Mi lett abból az individualismusból, melyet európaszerte a liberalizmus diadalául és oszlopául ünnepeltek ? Az egyén manapság épen csak a hatóság előtt egyén, ha bíró elé, ha sorozóbizottság, ha adóhivatal elé kerül. Minden más vonatkozásban egy olyan közösségbe tartozik, melyet a politikailag szervezett állam és az általa statuáltjogrend nem ismer. Mivel ez a belső szervezkedés külső intézkedések nélkül megy végbe, nem igen látjuk meg az óriási átalakulást, melyet magával hoz. Látszólag gazdasági érdekek külön szolgálata ez, valójában pedig olyan mélyre ható megmásulása az élet viszonyainak és feltételeinek, melyek az államnak és a társadalomnak eddigi viszonyát gyökeresen megbontják. Az állam egyéneket, polgárokat ismer, az emberek pedig szövetségeket, külön elhatárolt szűkebb közösséget, amelynek hatékonyságában jobban bíznak, mint az állami közösségben, melyet épen csak a terheinél fogva ismernek. Az állam fogalma ilyetén módon teljesen kikopik az emberek tudatából, nem a maguk tulajdonképeni legfőbb közösségüket látják benne, hanem egy idegen félt, akinek szolgáltatásokkal tartoznak s akitől viszont annyi ellenszolgálatot szorítanak ki, amennyit csak lehet. A tisztviselők tőle kérik a nagyobb fizetést s nem törődnek azzal, hogy ami nekik jut, az a többi polgárokra teherül nehezedik. Az iparosok tőle várnak munkát s nem gondolnak vele, hogy a haszon, mely rájuk néz, kinek a rovására megy. Akik produkálnak, nem törődnek a fogyasztókkal, a munkások szervei alól kiszabadult viz fodrát, amelynek hullámos gyűrűi lassan simulnak vissza a nyugalomba. A fejem fölött egyik csillag a másik után alszik ki. S amint egyre sötétebb lesz a mennyboltozat, úgy világosodik ki az ég pereme. Most már elég tisztán meg tudok különböztetni mindent. Igaz, hogy a tavirózsa sárga virágát, a szélesen elterülő zsombék zöld gyepét is feketének látom még, de amire a Venus is lehull, rózsaszínű lesz közöttem már a levegő. A víz egyszerre csak összébb szorul és én ott vagyok a vágyaim ígéretföldjén, benn a láp szívében, hajladozó nádas rengetege előtt. Még egy-két csapása az evezőnek és besurrantam a nád közé, amely áthajol a csónakom fölött és zizegve csapódik össze mögöttem. Itt már csak nagy nehezen lehetne előbbre jutni, hát inkább megpihenek egy kissé. Odateszem az evezőt magam mellé s azután fölnézek. A nád mint megannyi dárdahegy mered az ég felé. Alig-alig rezdül meg egynek is a teteje s oly magas, hogy még akkor is kényelmesen elfödne, ha fölállanék a csónakomban. Ide már be nem hatol a fejem fölött lebegő csillagnak fénye sem. A teljes, szomorú sötétség vesz körül. És én csalódva tapasztalom, hogy nem fogja el a lelkemet az a csöndes nyugalom, amit itt véltem föltalálni. Sőt vágyom ki innen, vissza a szabadba, mert itt nagyon is rabnak érzem magamat. Csak amikor már jó messzire elkerültem a nádast, nézek vissza újra. Azután mégis roszszul esik az a gondolat, hogy ennek a szép A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.