Pesti Hírlap, 1903. március (25. évfolyam, 74-89. szám)

1903-03-16 / 74. szám

Budapest, 1903. XXV. évf. 74. (8073.) száll­. Hétfő, március 16. —■ ........... ........................­.1. .1. ....................................................... — .1— .mmwmmm. ■ ■■ ■■■'­—■ ■' ■ ■■■■»■■—«■———— 1 .................................—­­­Előfizetési árak: Szerkesztőség s Egész évre____28 sI. - £ Budapest, váci­ körút 78. Félévre 1 í — m _ I. emelet, N­edévre" * * " 7 * ° gU Kpj hová a lap szellemi részéi 9 91^9 í® ^ 9^^: Megjelenik minden nap, ünnep A. - .J szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intézendők. ------------T----------------------—- ---T—-j---------re - 'ix.-—t---------------------------------------------------------------------n —1------------- Beteg parlament, A kormány támogatói azt mondják: az obstrukció életműködésében támadja meg a parlamentarizmust, tehát az állami organizmus­nak veszélyes betegsége , mert megakasztja an­nak vérkeringését és így fejlődési képességét. Nem szabad tehát — így fejezik be —, azzal könnyelműen visszaélni. Nos hát — így elvontan állítva fel a tételt — van benne igazság. Igen ám! de épen ezek az erkölcsprédi­ká­lók nem különböztetnek meg okot és okozatot, nem tesznek különbséget szeszélyek és életkér­dések között. Épen ők éltek leginkább vissza akárhányszor és a nemrég múltban is az általuk most veszélyesnek hirdetett obstrukcióval. És­pedig visszaéltek személyes indokokból. Ha parlamenti életünkben az obstrukciók okait keressük, rövid időköz alatt a véderő kér­dése miatt most már a második obstrukció fo­lyik. Az első az ország­ egy sarkalatos jogának — az újonc­ megajánlásnak — védelmében és a mostani, a magyar nyelv jogának a magyar had­sereg soraiban érvényesítése végett. Két ízben a hadikormányzat ténykedése ellen, amelylyel a hadseregre vonatkozólag hazánkat megillető ren­delkezési jogokban korlátozni akar bennünket. Tehát mindkét esetben nagyon fontos és nagy horderejű kérdések idézték föl a parla­menti szélső fegyver, az obstrukció igénybevé­telét ; oly okok, melyek a magyar nemzet fenn­állásával, mert véderejének magyarságával kap­csolatosak. Ne éljünk tévedésben: Magyaror­szág csak addig marad önálló és szabad, amed­dig megmarad a magyarnak. Már­pedig a „közös“ hadsereg nyelvére: német, érzelmeiben : osztrák. Egy kisebb számú népfajnak, mint a ma­gyar, jövőjét csak az ifjú nemzedéknek fajához és nemzetéhez való lelkesült ragaszkodása biz­tosítja. Ezen nemes érzést az ifjúságban kulti­­válni kötelesség. Az általános védkötelezettség alapján pedig egész férfi ifjúságunkat a „közös“ hadsereg magába olvasztja; ott pedig ezek sem magyar hazaszeretetet, sem magyar szel­lemet nem tanulnak. Ott őket német nyelv és osztrák érzület veszi körül. Az 1867. XII. t.-c. megalkotói nem ilye­nül tervezték e törvényt. E törvényben „ma­gyar hadsereg“ létesítését kívánták, amely vé­delmi célból az osztrák hasonló sereggel kö­zösen működjék. És íme, ezen „magyar had­sereg“ nem létezik, hanem létezik egy ,,közös“ hadsereg, amely tulajdonkép­p osztrák. Épen vezető kormányférvaink rontották meg az idé­zett törvény értelmét és most Széll Kálmán arcpirulás nélkül fogta e törvényre minap, hogy az szó szerint „közös hadsereg“-et állított föl. Nos hát Kecskeméthy képviselő a tör­vénykönyvvel kezében mutatta ki, hogy a mi­niszterelnök hamisat állít osztrák túlbuzgósá­gában. Valószínű, hogy a mai, már 85 évi ta­pasztalatokkal bírva, Deákék sem így kodifikál­ták volna e törvényt, melyre ma Bécsben is­ és a budapesti osztrákok is oly fennen hivat­­­koznak. Ezen törvényt annak megalkotói egy­általán nem akarták a magyarság ellenségei számára fegyverül szolgáltatni. Széll Kálmánnak nincs bátorsága magyar érdekekért síkra szállani, pedig az osztrákokkal való összeköttetésünk sajátszerű természeténél fogva a miniszterelnöki székben nem hajlongó udvaroncra, hanem erős gerincű államférfira van az országnak szüksége. Nem folytonosan meg­hátráló, hanem helyét ugyancsak megálló ma­gyar politikussal kell a kormányelnökséget be­tölteni­ . A hadsereg elnémetesítéséhez való csökönyös ragaszkodás még a régi germanizálási törek­vések egyik megmaradt hatalmas eszköze. Széli­nek az az állítása pedig, hogy a „nem egységes nyelv miatt a hadsereg védképességben és harc­képességben szenvedne“: merő humbug. Hisz miért szövetkezik az orosz a franciával, mi pedig az olaszszal, ha seregeink az egységes nyelv hiányában harcképességben vesztenének? A krími háborúban az angol, francia és olasz szövetkeztek, kiknek csapatait három nyelven vezényelték és ezek mégis megverték az egysé­ges nyelvű orosz sereget.­­ Mire valók hát ezek a Széll-féle üres frá­zisok, melyeket mameluk többsége mégis lelke­sen megtapsol és bértollak mint nagy érveket hirdetnek világgá, holott komoly emberek azo­kat egyszerűen megmosolyogják. H Ha beteg a parlament, akkor e beteg­séget egyedül Széll Kálmán gyámoltalansága és ti- Krieghammerek és Pi­reichok előtti aláza­tos meghunyászkodása­ idézte elő. Csak ez a tapasztalt mindenkori meghunyászkodás növelte nag­gyá a Lajthán­ túliak szarvait, hogy Magyar­­országról ma már oly fitymáló, vérig sértő hangon mernek, beszélni, mint­­eddig még más kormányok alatt soha! És ez ellen obstruál most az ellenzék. Bánn­ytól féltek, mert ő nemcsak befelé volt erélyes, hanem az osztrákokkal szemben is. A nagy vívmányokkal Magyarország részére kötötte meg az egyezséget az osztrák kormány­nyal és Bánffynak ezen hagyatékából élőskö­dőtt Széll —­,közgazdasági téren — kormány­zatának egész ideje alatt. Bánffy megbuktatta Tavaszszal. —­ A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Mikor a mezőről eltakarodik a hó és a napsugár aranyszálával újra behálózza a vilá­got, akkor az őszi kikirics hirtelen levelet ereszt, a barackfa pedig megtelik szép, fehérszélű pi­ros virággal. Ekkor azután igazán itt van a tavasz. A rónaságot, amely télen olyan fehér volt, mint a liliom virága, lassanként belepi a zöldelő fű, amit a természet évről-évre maga ültet oda, hogy puha gyep­ágyuk legyen a virágoknak, ha a napsugár majd előcsalogatja őket a föld kebléből. A téli komor napok zajtalan csendjét az ébredező szerelem sóhajtozása töri meg, amely nem halt meg a téllel, csak álomba merült, hogy a tavaszi napsugár csókjától újra föléled­jen. A szellő is játszi pajzánsággal siklik át a rónán és magával ragadja a pacsirta dalát, aki csengő énekével üdvözli a tavaszt, a természet­e bűbájos, serdülő leányát. A hajnal, amelyre eddig az irigy reggeli köd mindig fátyolt borított, ott áll most újra ragyogó pompájában előttünk. A napsugár, amely a holdat majdnem ott találta még az égen, amikor első egypár suga­rával rózsapirba borította az eget, olyan va­­kító fénynyel omlik le a földre, mintha nem is érezte volna sohasem a tél dermesztő fagyát, amely még az ő tüzének is elvette az erejét. Most már azt is elfelejtette, hogy alig egy pár héttel ezelőtt még a csillámló havon is megtörött a sugara. Csak azt látta, hogy a föld kebele egyre jobban átmelegszik az ő lángjától, amelynek a csókja alatt születik a sok pompázó, illatos virága a rónaságnak. És ez elég volt neki arra, hogy még na­gyobb szerelemmel boruljon a mezőre, amely­nek most még semmi dísze sincs. A gyepesedő fa is csak messziről gyönyörködteti a szemet, mert szép zöld lepellé borul össze. Közelről meglátszik, hogy csak apró foltokban borítja be a rónaságot, amelynek csak a nyár fogja meghozni a maga igazi gyönyörűségét. A millió virágot, az illataiban rezgő, erre­­arra hajladozó erdejét a tűnek. A komor felhőket, amelyek eddig sokszor hetekig is beborították az eget, a tavaszi nap hol eltűnő, hol újra előbukkanó kísérői, az át­tetsző fehér bárányfelhők váltják föl. Az ég kéksége, amely a tiszta levegőn át szelíden integet felénk, szinte vakítóvá lesz a napsugártól, amely végigomlik rajta és elker­geti az amúgy is foszladozó felhőket oda, ahol a menyboltozat egybeolvad a földdel és határt szab a látásomnak. Ott azután megmaradhatnak addig, amíg egy vihar össze nem gyúrja őket és le nem hajítja a földre, hol a tikkadó természetet kell felfrissíteniük. A meleg napsugár visszacsalogatja a ván­dor madarakat, akik már a lombhullató ősz idején lettek hűtelenek hozzánk. Egy reggel azután ott kergetődzik a sok villásfarkú fecske kinn a mező fölött. Hangjuk messzire betölti a levegőt, amint pajkosan, egyre csicseregve mon­dogatják egymásnak : csivik-csivik. Magasan a levegőben gólyapár lebeg el a róna fölött. Ezek mennek a régi fészekhez, amely készen várja őket a családalapításra. Nemsokára látni lehet már az öreg gólyát, a férj uramat, amint fél­lábon állva kelepelget a fészek mellett. Ha pe­dig a „feleség“ a tojás kiköltésével van elfog­lalva, akkor hűségesen hordja neki az eledelt. Mert jó férj ám őkelme, akinek csak egy gyengéje van. Nem tűri, hogy a felesége csa­­podár legyen. Jaj neki, ha hűtlenségen kapja. Ilyenkor nincs irgalom, kegyelem. Akkor meg­hal a szegény szerelmes asszony ! Künn a szántóföldeken is benépesül a tájék. Elkezdődik a tavaszi munka. Megjelen­nek a két ökrös, négy ökrös ekék, amelyek végighasogatják a föld kebelét. Némelyből látni három rossz, girhes lovat az eke elé fogva. Valami szegény gazda szántogatja ott kölcsön lovakkal az ő darabka földjét. Csendben megy minden. Egész nap alig hallani egy-egy szót. Csak amikor valamelyik ökör nagy lomhán megáll, kiált oda egyet az eketartó: „gyi Bimbó, Burkus!“ Erre azután­­ nagy csöndesen újra megindul a jámbor. Az árpát is vetik mindenfelé. Milyen pa­­­rányi mag és mennyi áldást hozhat, ha rajta lesz a gazdán az Isten szeme. Már vetés köz­ben is azt számítja, hogy mennyi idő kell, míg A Pesti Hírlap mai száma 12 oldal.

Next