Pesti Hírlap, 1903. április (25. évfolyam, 90-103. szám)

1903-04-01 / 90. szám

Tisztelettel kérjük azokat a vidéki elő­­fizetőinket, kiknek előfizetése március 31-én le­jár, hogy előfizetéseiket az illető postaitivater­­nál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne le­gyen. Széll obstruál. (Dr.) Az ellenzék obstruál a kormány el­len, a kormány obstruál az ország ellen. Más­nak Széll Kálmán álláspontját minősíteni nem lehet. Már kifejtettük: a kormány vagy bír az­­obstrukcióval, akkor fejtse ki erejét és győzze le, vagy nem bír vele, akkor vonja le gyönge­­sége konzekuenciáját. Amit az ex-lexről mon­dott, együgyűség vagy alkotmánysértés. Mind a két értelemben az obstrukciónak ellene fordí­tott élét az ország felé akarja irányítani, vérezzék ez tőle. Ez lelketlenség, ha komolyan­­ hiszi, hogy a többség mellette van, mert kiszol­gáltatja ez a többséget a maga tehetetlensége összes kárénak, vagy alacsony hoszú, ha érzi, hogy a nemzet az ellenzékkel tart, pártoljátok az obstrukcót? No hát, igyátok meg a tévét, nem az én károm, ha május elsején a tisztvi­selő, a tanító, az erdőkerülő nem kap fizetést, a katona nem kap profontot, a fölperes nem kap bírót, és az ítélet nem kap végrehajtót. Az ex-lexnek ilyen kényelmes és abszurdul betű szerinti felfogása a legnagyobb cinizmus. De hát nem veszszü­k komolyan, még azt se hiszszük el Széllnek, hogy huszonnégy óráig megmaradna ex-lex mellett az ügyek élén. Nem törvénytisz­­teletből, hanem hiúságból és önzésből. Ha meg­­jól kapja az indemnitást, akkor Széll Kálmán lemond, az bizonyos. De épen mert bizonyos, valóságos árulás a saját politikája és annak tá­mogatói ellen, ha mégis engedi a dolgot ex­­lexig fejlődni és azután megugrik. Neki akkor könnyű adni az alkotmányost és megtépett nép­szerűségének rongyait kicicomázni az ex-lextől való meneküléssel, de egyben lehetetlenné teszi bármely utódjának a kibontakozást. Mert arra kényszeríti, hogy ex-lexben vegye át a kor­mányt, azaz: akceptálja, szinte programmjába vegye föl a törvényen kívüli állapot elismerését. Hogy mit jelent ez, azt hamarosan el se tudjuk egészen gondolni. Az ellenzék mai ma­gatartása mellett azt teszi, hogy ő felsége nem kap magyar politikust, aki a kormányalakítást vállalja. Aki mégis megteszi, már ezzel a tény­nyel Széllnél is népszerűtlenebbnek és hazafiat­­lanabbnak tünteti föl magát s igy ab ovo lehe­tetlenné kell tenni. Ezt akarja Széli? Ha nem ezt akarja, akkor kettő között kell választania, vagy most, még április havában áll félre, hogy utódja tör­vényes viszonyok mellett kísérelhesse meg a kibontakozást, vagy nem mozdul a helyéről ad­dig, amig el nem kergetik s nyugalmába magá­val viszi az ex-lex ódiumát, nehogy ez az utód­ját érje és megbénítsa. Ha a harmadik módot választja, akkor hiúsága, mely nélkülözhetetlen­ségének a fitogtatására csábítja, a hazaárulás szomszédságába hozza. A lelépő, a lejárt kor­mányférfiúnak a lelépésével, a lejártságával is szolgálnia kell az országot, arra kell töreked­nie, hogy mögötte a rendnek és a rendbetérü­­lésnek minden előfeltétele meglegyen, arra pe­dig gondolnia sem szabad, hogy minél nagyobb zavar és nehézség maradjon utána. Ezt a szempontot a legnyomatékosabban figyelmébe ajánljuk Szélinek is, a pártjának is. Különösen a pártjának, melynek az exisztenci­­ájával játszik a Széll Kálmán hiúsága. Ez a párt ma körülbelől olyan, mint a kézdivásár­­helyi Tagányi programm­eszéde, híve a kor­mánynak, de a katonai javaslatot nem vállalja Nos, ennek a pártnak tudnia kell, hova jut, ha a kormánypártisága kedvéért, a meggyőződése ellen is fedezi a katonai javaslatokat. Legalább is arra van jussa, hogy az állásfoglalásáért ne jusson súlyosabb helyzetbe, mint maga a kor­mány, mely ezt megköveteli tőle. Mert a kor­mány megy, a párt marad. A kormány a ka­tonai javaslatok miatt magával vonszolja a pár­tot az ex-lex akceptálásába s mikor ez meg­történt, Széll Kálmán szépen mossa a kezét, adja az alkotmányost, aki ex-lexben nem akar kormányozni, félre vonul és ott hagyja párt­ját egy ijesztően cinikus programmteherrel, me­lyet épen csak a kormány kedvéért vállalt: ka­tonai követelésekkel, a népakarat fumigálásá­­val és ex-lex-szel, amelyhez ragaszkodnia kell. Rá kellett mutatnunk az éremnek erre az oldalára is. A dolog külső állása szerint az ellenzék az aktív fél, mely a döntést kezében tartja. Ám ez nem áll. Az ellenzék ma vagy tovább helyt áll, vagy megöli magát, a helyzet változtatására abszolúte képtelen. Ellenben a megoldás kulcsa Széll Kálmánnál van, a kifeje­lésnek, bukása után a későbbi alakulásnak­ jó vagy balsorsa rajta áll, a szabadelvű pártnak egészében és egészének politikai exisztenciáját és reputációját ő tartja a kezében. Minden jel arra vall, h­ogy fölismerve ebbeli hatalmát, el van szánva arra, hogy buká­sával magával rántson mindent. A köteles ön­megtagadásnak, az ország érdekei mindenek !Náday, 1863—1903. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Hát igaz, hogy Náday negyven éve tagja­­? Nemzeti színháznak ? Hiszen csak tegnapelőtt láttam a szin­­­­lapon : Kleon, hadvezér — Náday (Aesopus) Anfi­­dius alvezére (Coriilanus) — Náday, Olivér, Lehmann öcscse — Náday (II. Rákóczi). — És nem-e tegnapelőtt olvastuk a Fővárosi lapok­ban, hogy: „Náday folyvást halad“ . . .? Igen, igen, de az­a tegnapelőtt 1868-ban vala. És az ember gyermekeivel és emlékeivel úgy van, hogy mindig gyermekeknek, mindig most történőknek név. Az idő pedig halad anélkül, hogy észrevennők. De Nádayval mind úgy vagyunk, hogy nem tudjuk őt hatvanas em­bernek képzelni gavalléros alakjával, fiatalos­­hangjával, gyerekes szemöldökeivel, melyek a „Három egyszerre“ ál­emetéjében oly árulói voltak, mikor öszparókát, tett fejére, hosszú szakállt ragasztott képére. És hiába kapott Po­lonium szerepébe nagy örlemondással. Nem va­lók neki az öregek, neki, az örökifjúnak, épúgy nem, mint a híres Delamnaynak nem voltak valók. És mégis, ha oly ifjúi is Náday lénye, sa­ját jeles művészetén kívül (mert van-e most­­nála nagyobb férfiszínészünk?) negyven éves­­ jubileuma ünnepélyes érzéssel tölt el minket. Ő egyik lábával a jelenben, a másikkal a nagy múltban élt. Ő még egy színpadon ott állt a­­ _ . . . . ... _ _ nagy Egressy, Tóth József, Jókainé mellett. És Náday büszke is erre. Mint modern ember is igazat szolgáltat e nagyoknak. Olyan jellemszi­­­­nészt, mint Egressy Gábor, olyan intrikust, mint­­ Tóth József — mondta egyszer nekem — nem látok ma közöttünk. Világosan emlékszem 1868-ra, amikor Ná­­dayt először láttam. Az idősb színészek, kivált az öreg Réthy, nem sokba vették. Hogyne! Egy Szerdahelyi mellett átkozott nehéz helyzete volt még oly tehetségnek is, mint Náday. Hiszen Szerdahelyit ma sem pótolta senki. A nagy művészt senki sem pótolja, még a nagy művész sem. Ma Náday ilyen pótolhatatlan. Mikor 1872-ben Szerdahelyi meghalt, Nádayra szálltak szerepei. De Kerbriand Richárdja (Tündérujjak), Camioli lovagja (Delila) stb. nem sikerültek. Gyerek volt bennük Szerdahelyi meglett elegan­ciájához képest. Nem sikerült a Boissolis-ja sem (Az élet színfalai), melyben viszont Szerdehelyi nem pótolhatta a híres Lászlót. A színésznek saját repertorie kell, melyben egyénisége érvé­nyesül. Megjött ez­ is. Sardou, Dumas, Csiky — ezek tették nagygyá Nádayt. Rájöttünk, hogy Nádaynak szíve is van, ami Szerdahelyinek nem volt. Mert Szerdahelyi képtelen lett volna mély érzéssel eljátszani a Vasgyárost, Mortemeret (Agglegények), kiknek érzelmességében Náday excellált. Mikor megtalálta a maga mezejét, akkor már az a geniális vetélytárs, ki olykorán szállt a sírba, Halmi, sem ártott neki. Halmi a­­ könnyű gúny színésze volt hasonlóan Szerda­helyihez. Náday már eleinte feltűnt a léha, meg­gondolatlan, ostoba ficsurok ábrázolásában. Ahogy ő megrekedt helyzeteiben egy-egy döly­­fös „na“-t kiejtett, az már akkor páratlan volt. Arcán a megrökönyödöttség — ama bizonyos, az orr töve felé fölivett gyermekes szemöldö­kökkel— ott volt, de elkésve, mert az elkényez­­tetten fölbiggyesztett ajkak azt mutatták, hogy a helyzetet nem érti. Szép, magas, daliás alakja annál különlegesebbé tette az alakok szellemi korlátoltságát, melyeket ábrázolt. Hős és gyáva, esetleg ostoba, ebben kulminált Náday. És talán nem tévedünk, ha a „Váljunk el“, Sardou­e páratlan finom vígjátékának (mely a mai durva­ságok közt álomnak tűnik föl), Adhemárjában (1882.) találjuk kiindulóját Náday valódi tehet­ségének. A gúnyos, maró éleű Halmi Des Pru­­nelleje mellett az ő ostoba, öntelt Adhemárja felséges élvezettel kínálkozott. Azonban Náday nem olyan szegény, egy­oldalú tehetség, hogy az ilyen Adhemár-féle alakok véletlenül sikerültek volna neki. Mert hisz a közönséges színészt is találja egy-egy szerep. Ő mélyebb lelkületű és gazdagabb tehet­ség. Nemcsak a temperamentum komikumát adta ő, hanem az igazi szalonkomikumot, min­dig a szép, a kedves formájában, ha még úgy karrikírozott is (pedig ebben mester lett), lényé­ben mindig valami elegáns maradt. Igaz,, hogy magas, déli alakja, csinos, de nem markírozott arca is segítették ebben. Ő olyan alakokat ad, melyek félig-meddig imponálók, de nevetségesek. Ilyen klasszikus egyént teremtett meg Shakespeare Cymbelinejében, Glotén királyfiban. Ez alakja, tehetsége egy érdekes vonásit világítja meg. Az ő komikuma mintha időnként­ szünetelne. Vagy öltözéke nem túlzott, vagy tartása nemes, vagy : ■'­­ Budapest, 1903. ___________________ XXV. évf. 30. (8079.) szám.______________________Szerda, áprilisi. Előfizetési árak. .. .Szerkesztőség Egész évre.... 28 k. — .. mmm­mum I. emelet, Félévre..............U * — , ölj hová a lap szellemi részét Negyedévre . . . 7 , m ill­éte minden közlemény m­---- —22223 vaid hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intézendők. Budapest, váci­ körút 78. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.

Next