Pesti Hírlap, 1904. március (26. évfolyam, 61-75. szám)

1904-03-01 / 61. szám

2­­ . , _ FESTI HÍRLAP 1904. március 1., kedd. Képkorban is mindig megboszulta magát, an­nál inkább manapság, mikor az érdekszálak átfogják az egész világot s bizonyos közösség van a legtávolabb népek között is. A lekötött fél megrohanását a népek csak maguknak bo­csátják meg, másoknak soha. S valóban szüksé­günk van arra, hogy néhány év múlva Ma­cedónia miatt háborúba keveredjünk Orosz­országgal ? Minden dicsőséggel öveznék dinasztiánkat, de azzal nem, hogy az elveszett olasz tartomá­nyokért kárpótoljuk most új hódításokkal. Kirá­lyunk pályafutása teljes, ha egy hosszú, általa megőrzött béke fűződik emlékéhez, nem pedig egy könnyelmű, haszontalan és perfid szatócs­háború, amelynek még az üzleti része sem ke­csegtető. Nekünk sem nagyobb haza,­ sem gyár­­mat nem kell. A hadseregünkre sok milliót köl­­tünk, hogy óvja meg a békét, valamint tűzoltó­ságot is azért tartunk, hogy ne legyen tűz. De amely percben a tűzoltóink minden áron oltani akarnának s hogy munkájuk legyen, gyújtogat­nak, bizony cseppel és hadaróval nekimennénk és elvennék a kedvüket hivatásuk e különös teljesítésétől. A képviselőim megnyitása előtt. A magyar képviselőházat egy hónapi szü­net után, mely idő alatt a delegációk tanács­koztak, holnap, kedden, nyitják meg újra. A legutóbbi ülésen, január 30-ikán, nem állapították meg pontosan sem az első ülés idejét, sem a tárgyát, hanem azt állapították meg, hogy az első ülést a delegacionális tanács­kozások befejezése után tartják s ennek tárgya­­a következő ülés napirendjének megállapítása lesz. Már akkor számítottak arra, hogy február havában befejezik a delegacionális tanácskozá­sokat. Azt is gondolták, hogy február huszadi­kára elintézik a teendőket s még február havá­ban összeülhet az országgyűlés. De hogy leg­rosszabb esetben is február utolsó napjára ok­vetlen be kellett fejezni a delegacionális tárgya­lásokat, amellett legerősebb argumentum az volt, hogy a közös költségvetési indemnitás csak már­cius elsejéig terjedt, tehát erre az időre rendes költségvetést kellett megszavazni, miután újabb indemnitást nem kértek. kjQBÍDHÍBÍraBÍÍÖDÍÍÍHÍBÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍlRÍÍ«ÍÍÍÍM A kormány egyébként szívesebben foly­tatta volna a képviselőházi tanácskozásokat, hogy az újoncmegajánlásról szóló törvényjavas­lat feletti vitát ne kelljen megszakítani, mert azt remélhette, hogy épen ez alatt a hónap alatt az obstrukció kimerül. Másfelől viszont az a körül­mény, hogy Bécsben hajlandóság mutatkozott, hogy a póttartalékosok behívása után, az újon­­cozásra még tovább is várjanak, a kormány helyzetének a megerősödését jelentette. Tisza hívei előbb azt hangoztatták, hogy a kormány győzi a passzív rezisztenciával addig, amíg az önmagától kimúlik s a delegációkkal addig vár­nak, amig az újoncokat meg nem szavazzák. Mikor aztán az az utasítás érkezett, hogy a delegációkat rendes ülésezésre hívják össze, akkor meg azt mondták, hogy a kormánynak az erősségét jelenti az, hogy Bécsben nem sür­getik már az újoncokat, nem állapítanak meg terminust, hanem várhatnak és a delegációval az egész évre elintéztetik a közös ügyeket. Viszont azonban a delegacionális tanács­kozások befejezése utánra a képviselőházi ülé­sekre vonatkozólag a tervek másféleképen alakul­tak. Ezekről a következőkben számolhatunk be: Most már nem szerepel határozottan a taktikai eszközök között a „passzív rezisztencia“, mely abból áll, hogy a kormánypárt és a vele egyetértő pártok tétlenül tűrik az obstrukciót, a vita elnyújtását, a napirenden levő tárgytól való eltéréseket s hogy ezenkívül a parlament kormánypártja gondoskodik a Ház tanácskozási képességéről, amihez negyven képviselő jelenléte szükséges, és határozatképességéről, amihez az szükséges, hogy száz képviselő legyen jelen. Különösen a határozatképességről való gondosko­dás terhes, mert minden ülés elején, ha a jegyző­könyvvel szemben indítványt adnak be és min­den ülés végén, amikor a következő ülés napi­rendjét kell megállapítani, a száz képviselő jelenlétét kívánhatták s legtöbbször az obstruk­ció időt nyert amiatt, hogy az üléseket fel kel­lett függeszteni. Az ilyen passzív rezisztenciát tehát a most következő ülésekre nem kívánja a kormány. Ellenben kilátásba van helyezve s azzal biztatják egymást a szabadelvű párton, hogy az obstrukciót ne tűrjék­. Mindjárt az első napo­kon nem lehet szó erőszakos rendszabályról. De arról szó van, hogy mindjárt a vita folyta­tásának első napjain a házszabályok alapján az elnökség arra szorítsa a szónokokat, hogy a tárgy­hoz ragaszkodjanak s amennyiben ez nem tör­ténik meg, szükség esetén megvonja tőlük a szót . Hasonlóképen a tárgyalásra szánt idő teljes fel­­használásáról, még­pedig a napirenden lévő javaslat tárgyalására való felhasználásáról akar­nak gondoskodni. Jelenleg az ülések egy órai idővel meg vannak hosszabbítva, azaz délelőtt tíz órától délután három óráig tartanak. Az el­nökség gondoskodik róla, hogy az üléseket pont­ban tíz órakor nyissa meg és délután három óráig az időt a javaslat tárgyalására fordítsák. Három­negyed három óra előtt nem enge­dik meg, hogy valamely szónok beszédét más­napra halas­­sza és ha ily eset miatt zavart okoznak, hát a már kipróbált módszerrel fognak élni. A kipróbált módszer az, amit Lengyel Zol­tán ellen alkalmaztak, hogy végső fokozatban a megrovást a választókerületben is kihirdették. Ez ellen akkor a Kossuth-párt nem tiltakozott, tehát felteszik, hogy más alkalommal sem fog tiltakozni. Súlyosabb módja ugyanezen rendsza­bálynak az, hogy a renitens képviselőt bizonyos időre a Ház tanácskozásaiból kitiltják. Sokat nem remélnek tőle, mert odáig mégsem me­hetnek, hogy az összes obstruálókat kizárják a Házból. Ilyen módon arra számítanak, hogy ha az obstrukció segítséget nem kap, az újonc­megajánlásról szóló törvényjavaslat tárgya­lását két hét alatt befejezhetik, anél­kül, hogy a házszabályok bármely rendel­kezésének a megváltoztatását kelljen megkísérlem és anélkül, hogy a képviselőház ama tagjai, akik az obsrukció ellen állást foglaltak, argu­mentumot találnának ez állásfoglalásuk megvál­toztatására. Azonban ha valamely zavaró körülmény az obstrukciót megerősítené, akkor a passzív rezisztencia abbahagyását aképpen is magya­rázzák, hogy a kormány összeszedi erejét és megkezdi az élethalálharcot — az obstrukció ellen. Hogy ez az elhatározás mikor lesz aktuá­lis, az a helyzettől f­gg. Amennyiben az ob­strukció megerősödése már" néhány nap múlva" konstatálható volna, akkor nem várják be a két hetet, hanem a döntő mérkőzés azonnal megkezdődik. Különösen pedig megkezdődik abban az esetben, ha a képviselőházban a tech­­nikai obstrukció mutatkozik. Azt beszélik, hogy a legutóbbi miniszter­­tanácson megállapodások történtek ily irányban is és hogy gróf Tisza István miniszterelnök előterjesztést tett a királynak tegnapi kihallga­tása alkalmával. De azt is mondják, hogy a megállapodás nem teljes és hogy Széll Kálmán és gróf Szapáry Gyula, akiket a király szintén az árát. Bizonyosan megjön az ellenség. Rác, horvát, bécsi német bizonyosan ránk tör. Vissza kell azt verni véresen. Fegyvere csak a nemességnek volt. Annak is csak puskája, kardja, fokosa. A fokos csak követválasztásra való. Sőt az új törvény onnan is eltiltotta. A kard csak díszkard, csak arra való, hogy az ember, ha a főispánhoz megy deputációba, az oldalára kösse cifraságnak. Kü­lönben pedig a fogason függ, rozsda marja, nem ragyog s nincs is kiköszörülve. A régi jó fringiák a nemesi fölkelés korszakából mind disznóölő késekké váltak át a francia futás óta. A puska ugyan puska, de az is csak vadász­fegyver, nyulászni való, szúronya sincs. S még az se több az én falumban húsz-huszonöt darab­nál. Hiszen a fegyverfogható nemesség csak tizenkilenc főből áll s még az se mind vadász ember. Hát aztán a nemzetőrnek mi legyen a fegyvere ? Bizonyos, hogy az ország nem ad fegyvert, mivelhogy magának sincs. No nem is kell. Majd csinálunk magunk. Dárda lesz a fegyverünk. Körösztös Ferenc volt a falu kovácsa. Fe­­kete arcú, zömök, vaskos termetű erős ember. Volt műhelyében alkalmas legénye, egy vadrác fiú, vándorlása közben akadt meg az én falum­­ban. Erre a vadrácra még nagy szerep vár. Körösztös Ferenc ivadékai ma is élnek. Tanácskozott legényével s megállapodtak abban, hogy naponként meg tudnak csinálni atz hatalmas dárda­pengét. Lábnyi hosszút, he­gyeset, két élűt, két hüvelyk széleset, hosszú két szakállal, hogy a nyélre rá is lehessen sze­gezni. Csak legyen nyélnek való fa. Félszázad nemzetőinél többet úgy se ad ki a falu, tíz nap alatt készen lesznek a fegyvertárral. Jelentik apámnak, gondoskodjék a nyélnek való fáról. Az én falum határában akkor egyetlen szálfa se volt. Tiszta és egyenes róna volt az egész határ, mint a felhőtlen ég. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. Ebből állott a határ egész erdősége. Nosza föl a Bakonyba hat gyertyánfáért dárdanyélnek. Négy kocsi in­duljon. Szent­ Gálra hajnalban, viszi a levelet apámtól nemes, nemzetes és vitézlő Zsebők Já­nos uramnak, három nap alatt legyen dárda­nyél elegendő. Zsebők János volt a szent-gáli közbirtokosság valami választott főembere, Szent- Gálnak pedig volt akkor még jó huszonötezer hold Bakony-erdesége egy darabban. Az egész országot el tudta volna látni dárdanyéllel. Házunk, udvarunk akkor még nem volt megépítve. Mező­ szent-györgyi birtokunk 1775 óta zálogban volt, apám csak 1838-ban ülhetett bele. Még nem építhetett. A Turgonyi-házat bírta zálogban. Ott születtem én is. Annak vé­gében volt a másik utcán a kovácsműhely. A­mint a dárda­készítés megkezdődött, a műhely­ben töltöttük az időt. A nemes gyerekek mind. Az Eötvös, Fésa, Véghelyi, Szalay, Katona, Új­helyi, Keserű, Nagy, Bárdossy, Fodor, Harmatti, Baditz, Virágh. fiuk ott segítettek a fekete arcú kovácsnak és vadrác legényének. Fujtatni, sze­net, fogót, kalapácsot, ráspolyt kézhez adni, hű­tőbe vizet hordani, a kész dárdapengét simí­tani, fényesíteni, ebben buzgólkodtunk. A tüzes vas szikrája majd ki nem­­ verte a szemünket. Estére kelve olyanok lettünk, mint a kémény­seprő. Az arc­unk ragyás lett a tüzes vasszikra­­esőtől. Tíz nap alatt készen lett százhúsz dárda. Két tenyérnyi piros lobogó a nyakán. Az uráli kozák dárdája hozzá képest kontár munka. Most már szervezhetjük a nemzetőrséget. Apám lett a mező­ szent-györgyi nemzet­őrség hadnagya, a jó erős félszázad parancs­noka. A vármegye nevezte-e ki vagy maguk a nemzetőrök választották , erre bizony már nem emlékezem. Csakhogy ezentúl ő lett a mi törpe hadműveleteink intézője. Ez ugyan nem lett volna nagy mesterség. Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék tisztújító, követválasztó csatáiban elég része volt; a me­­zőföldi nemességnek ő volt a tiszttartója; a mező-szent-györgyi közbirtokosságnak ő volt az inspektora; a családi közösügyeknek, a regá­léknak, vadászatoknak, kirándulásoknak, határ­járásoknak ő volt a vezetője; holmi hadvezéri ösztönnel, furfanggal és ügyeskedéssel tehát tel volt az ő tapasztalása. De hát ez mind semmi se ahoz a mér­hetetlen tudományhoz, amely nélkül nemzetőrből katonát csinálni sehogy se lehet. Ez a tudomá­nya pedig nem volt meg apámnak. (Folytatjuk.)

Next