Pesti Hírlap, 1904. március (26. évfolyam, 76-91. szám)
1904-03-16 / 76. szám
Butjanest, 904. XXVI. évf. 76. (9083.) szára. Szerda, március 18. ... . ------- - ------------- --------------- --■ ---■ — ■ ■■■ ■-**- mm Baarksztönégi - ..... .. sak. — Budapest, V-os-körut 78. Megjelenik Kodra na*, feme* asétktüdésére vonatadó leite vasárnap alán is. * szólalások intézendők. —...............- ---------------------■ — ■■ ■..■.fl.i.T.jiniaai......, crav. ■. ................ ■...................................... Apponyi és az önálló Vámterület, A gazdasági önállóságunkért nyíltan küzdők és azt titokban óhajtók seregét az öröm érzése foghatta el arra a hírre , hogy az új életre kelt nemzeti párt is programmjába vette az önálló vámterület létesítését. Elgondolkozunk a felett, vajon mi lehet az oka a feltűnő változásnak, hogy az agrárius színezetű nemzeti párt ilyen elhatározásra jutott. Károssá vált a nemzetre az, ami eddig csak üdvösséget, csak boldogulást hozott ? Nem látjuk a közös vámterület eddigi üdvös és most károssá változott hatását. Nem történhetett tehát más, mint az, hogy tisztul a láthatár, erősbödik a fény, amely a közös vámterület káros és tarthatatlan voltát megvilágítja. Ez a fény kezd csalhatatlan, kétségbevonhatatlan lenni és áttör immár azon a sürüködfátyolon, amely gazdasági politikánkat, gyámoltalanságunkat borította. Az embereknek, az államnak, de különösen az ármádiának az igényei nőnek, megváltozik körülöttünk minden, csak az erőforrások nem növekednek, hanem mesterségesen kell azokból többet és többet kiszivattyúzni. Kezdjük belátni, hogy ha az errőforrásokból mesterségesen szivattyúzunk, az nem lehet állandó, a vacuum növekedő félben van, míg egyszer az oszlop megszakad és meddő marad a szivattyúzási kísérlet is. Nem marad más hátra, mint az erőforrások szaporítása, a régiek kímélése, a teher szétosztása. Erre aztán felette alkalmas lehet iparunk fellendítése, iparvállalatok létesítése, szaporítása, de amit sikeresen csak az önálló vámterülettel lehet elérni. Csak ilyen módon kerülhetett a nemzeti párt programmjába „az önálló vámterület létrehozása.“ De hogy az öröm mégse legyen üröm nélkül, az elhatározás ne legyen világos, hogy érthessenek belőle azok is, akik kívánják, támaszt nyerjenek azok is, akik nem óhajtják az önálló vámterületet, hozzá fűzte a programmponthoz gróf Apponyi azt a megjegyzést, hogy „mégsem kívánja azt azonnal, hanem jó lenne valami átmeneti formulát, néhány évre terjedőt találni, nehogy a nagy változás a mezőgazdaságot megrázkódtassa.“ Valamint mindazok, akik nem tartják az országot gazdaságilag elég erősnek arra, hogy az önálló vámterületet sikeresen megcsinálhassa, hanem várják türelemmel a gazdasági megerősödést, elfelejtik megjelölni azt az utat, amelyen haladnunk kell, elfelejtik megállapítani a haladás mértékét és elfelejtik matematikailag meghatározni azt az időpontot, amikor az önálló vámterület behozatala megrázkódtatás nélkül történhetik, pedig nem sok számtani tudással ilyen két ismeretesből, mint az út és a haladás gyorsasága, könnyű szerrel megállapíthatnák az ismeretlent is — az időt. Az önálló vámterület ellen egy végzetes tévedéssel argumentálnak, amelyre könnyen rá lehetne fogni a rosszhiszeműséget is — azzal tudniillik, hogy 67 óta a közös vámterület mellett is mennyit haladtunk. Gyáriparunk 67 óta tagadhatatlan hogy fejlődött, de el kell ismerni azt is, hogy kisiparunk hanyatlott. Nem lehet elvitatni, hogy 67 óta haladtunk, de az csak akkor volna ok a közös vámterület fentartása mellett, ha bebizonyítanák azt is, hogy ha már 67-ben az önállóság terére léptünk volna, nem ott volnánk, ahol ma vagyunk. De ki merné azt állítani, hogy egy olyan országban, amely bőviben van a nyersanyagoknak, ahol nem hiányzik a nyers erő, ahol a szükséglet az ipar terén oly nagy, hogy annak szállítása más országok iparát jelentékenyen foglalkoztatja, azoknak jelentékeny tényezőjéül szolgál, amely körül van véve iparilag fejletlen országokkal, hogy ott céltudatos önálló gazdasági politikával nem lehetett volna nagy eredményeket elérni. Hiszen ha az elég argumentum, hogy haladtunk, akkor mire szükségesek a száguldó vonatok, minek a gyors, az express vonat, mert azt csak nem lehet tagadni, hogy man kón is ne lehetne haladni. De nem volna-e nevetség tárgya az az ember, akinek sürgős elintézni valója van, akinek egy versenytárgyaláson kellene megjelennie — mondjuk Bécsben, — amitől a jövője, gyermekei existentiája függ, ha azt az elvet vallaná, hogy gyalog is lehet haladni, ő nem utazik vonaton. Nem érne-e ő el gyalog is Bécsbe? Bizonyára igen, de későn, így vagyunk mi a közös vámterülettel! Haladunk mi is mankón, gyalogszerrel, a többiek pedig gyorsvonaton is, mire mi egy bizonyos ponthoz érünk, akkor már azok, kik előbb vonaton jutottak oda, régen letarolták előlünk a mezőt. ..■—------------------------------------------------------------------------ A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal. 1 | A dicsőséges csaták napjaiból. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: EÖTVÖS KAROLT. XIV. Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide vezette Roth tábornok, a vezér. Egy darabig cél és irány nélkül bolyongott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálózd felől napközben nem látott ellenséget, aminthogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi útra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra. Itt a nemzetőrök századosa Császár Nepomuk János volt. Nitzky Kristóf grófnak uradalmi intézője. Ábrándos gondolkozású, szerepelni vágyó, bőkezű művelt úriember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségű leányai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere. Mikor Roth tábora jött, behívta és csatasorba állította nemzetőreit. Lehettek vagy háromszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszú vörös tollas kalappal s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának útját állani, azt megrohanni, csatára kényszeríteni s szétverni. Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nemzetőr egy hadsereg ellen, mely nyolc ezer jó katonából áll ágyúkkal és lovassággal s vitéz tisztikarral! Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket? Nem. Hanem csodálatos érzéssel voltak a szívek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivelhogy a hazát és a becsületet kötelességünk megoltalmazni. Hogy a harcnak mi lesz a vége , minden elme nem számítgatta komolyan. A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se fogadták el ezt a hadi tervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temető halmoknál már farkasszemet nézett az osztrák sereg élcsapataival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem húzták a lóról. Az én Laszly György megyei esküdt urambátyám szintén lóháton volt s apró vörös cserép makra pipáját ki se vette a szájából, csak úgy csörditett oda szóval. — Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki ? Még pajzánkodott vele, amit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délceg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó híve. — Mit akarsz? Elpusztítani a falut?Pandúrjaimat már a pincébe zártam, hogy zenebonát ne csináljanak, oda zárlak szedte-vette Mukija téged is. Mindenki nevetett. Utóbb maga a délceg nemzetőri százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei úgyse fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is. Mégis lett haszna ennek a látszó hősiségnek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrszemei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott seregét. Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nemzetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is vannak mögötte, így gondolkodott. Letért hát az egyenes és rövid simon-tornyai útról. Térképeiből úgy látta, hogy Ozoránál is van a Sión híd és átkelő, népes lakott hely pedig nincs útközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbe-görbe útú, nehéz járású, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusztáknak Ozora irányában. Október 6-án el is ért a Tóti puszta közelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbparton fekvő Ozorával szemben. Szelíd, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén akkor még szálas, ritkás véncser és tölgy erdő búslakodott. Hogy most minő, nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.