Pesti Hírlap, 1904. március (26. évfolyam, 76-91. szám)

1904-03-16 / 76. szám

Butjanest, 904. XXVI. évf. 76. (9083.) szára. Szerda, március 18. ... . ------- - ------------- --------------- --­­■ ---­­■ — ■ ■■■ ■-**- mm Baarksztönégi - ..... .. sa­k. —­­ Budapest, V-os-körut 78. Megjelenik K­odra na*, feme* asétktüdésére vonatadó lei­te vasárnap alán is. * szólal­ások intézendők. —......­.........- ---------------------■ — ■■ ■..■.fl.i­.T.jiniaai.­.....­, cr­av. ■. ................ ■­...................................... Apponyi és az önálló Vámterület, A gazdasági önállóságunkért nyíltan küz­dők és azt titokban óhajtók seregét az öröm ér­zése foghatta el arra a hírre , hogy az új életre kelt nemzeti párt is programmjába vette az ön­álló vámterület létesítését. Elgondolkozunk a felett, vajon mi lehet az oka a feltűnő változásnak, hogy az agrá­rius színezetű nemzeti párt ilyen elhatározásra jutott. Károssá vált a nemzetre az, ami eddig csak üdvösséget, csak boldogulást hozott ? Nem látjuk a közös vámterület eddigi üdvös és most károssá változott hatását. Nem történhetett tehát más, mint az, hogy tisztul a láthatár, erősbödik a fény, amely a közös vámterület káros és tarthatatlan voltát megvilágítja. Ez a fény kezd csalhatatlan, kétségbevon­hatatlan lenni és áttör immár azon a sürüköd­­fátyolon, amely gazdasági politikánkat, gyámol­talanságunkat borította. Az embereknek, az ál­lamnak, de különösen az ármádiának az igé­nyei nőnek, megváltozik körülöttünk minden, csak az erőforrások nem növekednek, hanem mesterségesen kell azokból többet és többet ki­szivattyúzni. Kezdjük belátni, hogy ha az errőforrá­­sokból mesterségesen szivattyúzunk, az nem le­het állandó, a vacuum növekedő félben van, míg egyszer az oszlop megszakad és meddő marad a szivattyúzási kísérlet is. Nem marad más hátra, mint az erőforrá­sok szaporítása, a régiek kímélése, a teher szét­osztása. Erre aztán felette alkalmas lehet iparunk fellendítése, iparvállalatok létesítése, szaporítása, de amit sikeresen csak az önálló vámterülettel lehet elérni. Csak ilyen módon kerülhetett a nemzeti párt programmjába „az önálló vámterület létre­hozása.“ De hogy az öröm még­se legyen üröm nélkül, az elhatározás ne legyen világos, hogy érthessenek belőle azok is, akik kívánják, tá­maszt nyerjenek azok is, akik nem óhajtják az önálló vámterületet, hozzá fűzte a programm­­ponthoz gróf Apponyi azt a megjegyzést, hogy „mégsem kívánja azt azonnal, hanem jó lenne valami átmeneti formulát, néhány évre terjedőt találni, nehogy a nagy változás a mezőgazda­ságot megrázkódtassa.“ Valamint mindazok, akik nem tartják az országot gazdaságilag elég erősnek arra, hogy az önálló vámterületet sikeresen megcsinálhassa, hanem várják türelemmel a gazdasági meg­erősödést, elfelejtik megjelölni azt az utat, ame­lyen haladnunk kell, elfelejtik megállapítani a haladás mértékét és elfelejtik matematikailag meghatározni azt az időpontot, amikor az ön­álló vámterület behozatala megrázkódtatás nél­kül történhetik, pedig nem sok számtani tudás­sal ilyen két ismeretesből, mint az út és a ha­ladás gyorsasága, könnyű szerrel megállapíthat­nák az ismeretlent is — az időt. Az önálló vámterület ellen egy végzetes tévedéssel argumentálnak, amelyre könnyen rá lehetne fogni a rosszhiszeműséget is — azzal tudniillik, hogy­ 67 óta a közös vámterület mel­lett is mennyit haladtunk. Gyáriparunk 67 óta tagadhatatlan hogy fejlődött, de el kell ismerni azt is, hogy kis­iparunk hanyatlott. Nem lehet elvitatni, hogy 67 óta halad­tunk, de az csak akkor volna ok a közös vám­terület fentartása mellett, ha bebizonyítanák azt is, hogy ha már 67-ben az önállóság terére léptünk volna, nem ott volnánk, ahol ma va­gyunk. De ki merné azt állítani, hogy egy olyan országban, amely bőviben van a nyersanya­goknak, ahol nem hiányzik a nyers erő, ahol a szükséglet az ipar terén oly nagy, hogy an­nak szállítása más országok iparát jelentéke­nyen foglalkoztatja, azoknak jelentékeny ténye­zőjéül szolgál, amely körül van véve iparilag fejletlen országokkal, hogy ott céltudatos ön­álló gazdasági politikával nem lehetett volna nagy eredményeket elérni. Hiszen ha az elég argumentum, hogy haladtunk, akkor mire szükségesek a száguldó vonatok, minek a gyors, az express vonat, mert azt csak nem lehet tagadni, hogy man­­ kón is ne lehetne haladni. De nem volna-e nevetség tárgya az az ember, akinek sürgős elintézni valója van, aki­nek egy versenytárgyaláson kellene megjelennie — mondjuk Bécsben, — amitől a jövője, gyer­mekei existentiája függ, ha azt az elvet vallaná, hogy gyalog is lehet haladni, ő nem utazik vonaton. Nem érne-e ő el gyalog is Bécsbe? Bizonyára igen, de későn, így vagyunk mi a közös vámterülettel! Haladunk mi is mankón, gyalogszerrel, a töb­biek pedig gyorsvonaton is, mire mi egy bizo­nyos ponthoz érünk, akkor már azok, kik előbb vonaton jutottak oda, régen letarolták előlünk a mezőt. ..■—------------------------------------------------------------------------­ A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal. 1 | A dicsőséges csaták napjaiból. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: EÖTVÖS KAROLT. XIV. Mégis ide jött az osztrák hadsereg. Ide ve­zette Roth tábornok, a vezér. Egy darabig cél és irány nélkül bolyon­gott ez a hadsereg a pusztákon. De minthogy Kálózd felől napközben nem látott ellenséget, aminthogy ott nem is volt, a Zichy grófok Ödön pusztája körül rábukkant a déghi útra s ezen vonult Dégh felé. Innen Szilas-Balhásra. Itt a nemzetőrök századosa Császár Ne­pomuk János volt. Nitzky Kristóf grófnak ura­­dalmi intézője. Ábrándos gondolkozású, szere­pelni vágyó, bőkezű művelt úri­ember. Nagy háztartása, derék gyerekei, hires szépségű leá­­nyai. A szilas-balhási nagy nemesi társaságnak vezető embere. Mikor Roth tábora jött, behívta és csata­sorba állította nemzetőreit. Lehettek vagy há­romszázan. Jó lovas volt, maga lóháton ült, nemzeti vállszalaggal, hosszú vörös tollas ka­lappal s egyáltalán nem akart kevesebbet, mint Roth táborának útját állani, azt megrohanni, csatára kényszeríteni s szétverni. Háromszáz fegyvertelen és tanulatlan nem­­zetőr egy hadsereg ellen, mely nyolc ezer jó katonából áll ágyúkkal és lovassággal s vitéz tisztikarral! Valami őrültség ejtette hatalmába akkor az embereket? Nem. Hanem csodálatos érzéssel voltak a szí­vek tele. Azt hittük: akár sok, akár kevés az ellenség, nekünk azt meg kell támadni, mivel­hogy a hazát és a becsületet kötelességünk meg­oltalmazni. Hogy a harcnak mi lesz a vége , minden elme nem számítgatta komolyan. A szilas-balhási nemes urak, atyafiak azonban számitgatták. Sehogy se fogadták el ezt a hadi tervet. Pedig a nemzetőrség az északi faluvégen a temető halmoknál már farkas­szemet nézett az osztrák sereg élcsapa­taival. De bizony Császár Nepomuk János százados uramat majd le nem húzták a lóról. Az én Laszly György megyei esküdt uram­­bátyám szintén lóháton volt s apró vörös cserép makra pipáját ki se vette a szájából, csak úgy csörditett oda szóval. — Mit akarsz Muki-Muki-Nepomuki ? Még pajzánkodott vele, amit a kálvinista nemesség megszokott már a Nepomuki névvel, lévén a délceg nemzetőri százados a katholikus egyház buzgó híve. — Mit akarsz? Elpusztítani a falut?Pan­dúrjaimat már a pincébe zártam, hogy zene­bonát ne csináljanak, oda zárlak szedte-vette Mukija téged is. Mindenki nevetett. Utóbb maga a délceg nemzetőri százados is. De azután, mikor látta, hogy nemzetőrei úgy­se fogadnának neki szót, elejtette merész haditervét maga is. Mégis lett haszna ennek a látszó hősiség­­nek. Az ángyádi halmokról az ellenség őrsze­mei jól látták a szilas-balhásiak sorakozott sere­gét. Katonaészszel lehetetlen volt elgondolniok, hogy az a sereg csak háromszáz tanulatlan nem­zetőr. Bizonyára komoly hadi csapatok is van­nak mögötte, így gondolkodott. Letért hát az egyenes és rövid simon-tornyai útról. Térképeiből úgy látta, hogy Ozoránál is van a Sión híd és átkelő, népes lakott hely pe­dig nincs útközben, oldalra fordult, nyugatra fordult tehát a girbe-görbe útú, nehéz járású, a mélyen és magasan hullámzó dombos pusz­táknak Ozora irányában. Október 6-án el is ért a Tóti puszta kö­zelébe. Ez a Sió balpartján fekszik, a jobbpar­ton fekvő Ozorával szemben. Szelíd, hullámos, dombos terület buja legelőkkel. Egy részén ak­kor még szálas, ritkás vén­cser és tölgy erdő búslakodott. Hogy most minő, nem tudom. Gyerekkorom óta nem jártam arra.

Next