Pesti Hírlap, 1904. június (26. évfolyam, 151-180. szám)
1904-06-11 / 161. szám
________________________ is valósul. A körlevél intézkedő részének ez ártartalma . Felkéri a tanácsnok a székesfőváros összes elemi iskoláinak vezetőit, hogy amint a nemrég kibocsátott elemi iskolai tanítástervezet előszavában is kiemeli, a földrajzoktatás eredményességének fokozása érdekében végzendő iskolai séták és kirándulások tervezetét (ha eddig meg nem történt volna) kivétel nélkül mindegyik iskola tanítótestülete osztályról-osztályra (a párhuzamos osztályok együttesen) a Tervezetben közölt minta szerint állítsa össze és a testületi ülésen való tárgyalás után véleményével együtt kinyomatás végét terjeszsze be. Minden egyes alkalomra megjelölendők: a cél, az útirány és a szemléltetendők sorozata. A mintában felsorolt séták és kirándulások száma nem kötelező, a fő az, hogy mindegyik tanító végeztessen annyi sétát, ahányat a földrajzi alapfogalmaknak lehetőleg közvetlen szemléltetés alapján való megszerzéséhez szükségesnek tart. Amint a mintából látható, a III. osztály sétáinak egyik csoportja és egy kirándulás, hogy a földrajzi alapfogalmak megalkotásához szükséges képzeteket a tanulók mielőbb és a természetben szerezhessék meg — mindjárt őszszel az iskolaév kezdetén (szeptember és október hónapokban), a második csoportja pedig főleg természetrajzi megfigyelések szempontjából a tavaszi hónapokban (áprilistól júniusig) végzendő el. Jókai Mór utolsó évei. — Egy röpirat. — Jókai Mór utolsó évei cím alatt szenzációs röpirat jelent meg pénteken délután Budapesten Fényes László tollából. A kis füzet „tanúvallomások“ nyomán olyan leleplezéseket foglal magában az elhunyt költőkirály második házaséletéből, amelyekről mindenki suttogott, de senki sem hitt bennük. A röpirat érthető feltűnést keltett a városban. A leragasztott könyveket a trafikokban árulták 40 fillérért. A közönség szétkapkodta. Utcán, kávéházakban élénken tárgyalták az ügyet. Majdnem minden második ember kezében ott volt a hamuszin boritékú füzet s az ismerősöket azzal köszöntötték : — Olvasta ? Nem ? Menjen a legközelebbi trafikba s vegyen egyet! Hallatlan, óriási, borzasztó, disznóság, ha ez igaz! Mint már mondottuk, régóta suttogtak a dologról s hogy most mégis oly nagy felfordulást csinált, az a nyomtatott betű erejének tudható be. A szenzációs röpirat tanúvallomásaiból minden megjegyzés nélkül a következőket közöljük: Tanult a közvetlen környezetből. Csendes József inas még 1901. márciusában állt Jókaiéi szolgálatába. Mintegy fél esztendeig volt ott. Most postai alkalmazott. — Tudom, a saját tapasztalatomból — úgymond Csendes — hogy felháborítóan bántak Jókai Mórral. Mikor már nagyon megszerettem s ő is engem, szóltam neki, hogy: méltóságos uram, nem mehet ez így tovább. Elmondtam neki sok mindent, azt is mondtam, hogy nem ilyen életre érdemes ő, amire kényezve felelte: — Tudom fiam, mindent tudok, érzek, de nem tudok segíteni rajta. A leányomat kitagadtam, most tölüik is elmenjek? . . . Máskor megint csak azt felelte : — Ne menj el Józsi, szenvedek én is. — Alig hogy náluk voltam — beszélte azután Csendes József — nagyon összevesztek. Azaz: a méltóságos asszony rontott neki a méltóságos urnak. A botot verdesték előtte a térdre, azt is tudom. Dacára, hogy úgy volt: együtt megyünk ki a Svábhegyre lakni, a vihar után csak a Grosz família ment ki, az öreg méltóságos urat pedig ott hagyták a lakás egyik szobájában, amely szintén egészen be volt nartalínozva. Iszonyú nehéz szag volt a szobában, ahol együtt aludtunk is. A többi szoba le volt csukva. Szegény jó méltóságos úr, még ő adta nekem az egyik takaróját, hogy nekem is legyen. Nyolc napig éltünk igy. Végre a méltóságos nr nem bírta tovább s a nyolcadik nap kocsin kimentünk a Svábhegyre. Mikor megérkeztünk, a gyerekek szaladtak elbe s a nyelvüket öjtögették reá. Bizony, ha el nem szaladnak, megbuboltam volna őket. A méltóságos nr azután egy levéllel küldött Eötvös Károly úr önagyságához, aki csakugyan egy hétig mindennap ki is járt s valahogy rendbe hozta a dolgot. Emlékezem, amint egyszer a kocsin azt mondta a méltóságos úr Eötvös nagyságos urnak: „ Már megöregedtem, most löjtem agyon magamat ? — Azt is tudom bizonyítani, — jelentette ki a Jókai Mór iránt szinte rajongó kegyelettel levő Csöndes — hogy a méltóságos ur napokig beteg volt s hiába szóltam— nem hívtak orvost. Staar Alice mint francia társalkodónő a múlt esztendőben, 1903 február havától június hó elejéig volt Jókaiéknál. Elbeszélését szintén csak epizódokban adni érzem magamat jogosítva. — Napról-napra rettenetes dolgokat tapasztaltam, — felelt ama kérdésemre, hogy igazak-e a Jókaival való bánásmódról szóló hírek. — Amiket elmondok önnek, abban bizonyos vagyok. Egy részét közvetlen megtörténésük idejében hozzám tartozóimnak is elmondtam. —- Igaz, hogy nem adtak neki rendesen enni ? — kérdeztem Staar Allóétól. --T- igaz. Meg kell jegyeznem, hogy Jókai szeretett jól enni, de mindenből csak azt kapta, ami maradt. Hiszen legutoljára szolgáltak fel neki s bizony sokszor kevés maradt. Különösen a reggelijével volt baj. Korán kelt, rendesen már 6 órakor fenn volt, a bázbeliek pedig csak 9—10 óra tájban , addig nem volt szabad neki sem ennie. Pedig ő úgyis csak kávét kapott, abból a kávéból, amit a cselédek kaptak. Nagyon szerette a teát. Egyszer a méltóságos asszony megengedte, hogy adjanak neki, vajas kenyérrel. Három vagy négy napig kapta is, de a következő napon már megint csak a kávét hozták a részére. Holott az asztalon tea és villásreggeli volt. Szegény nagy ember, olyan szépen kérte feleségét, hogy adjon neki is egy csésze beát s egy sandvichet. Az volt reá a felelet: — Nem muszáj neked mindent azt zabálni, amit nekünk. Egyszer kevés hús maradt s éhes volt. Kérte a méltóságos asszonyt, adatna neki egy kis ementáli sajtot. — Mit gondolsz, — szólt reá, — a te kedvedért most sajtot fogok hozni? Máskor megint uyorkasaláta volt a pecsenyéhez, amit Jókai nagyon szeretett. De újdonság volt s csak az öreg- és fiatalasszony részére volt feltálalva. Ezt nem tudta Jókai s szólt az inasnak, hozza oda a salátás tányért. — Hallgass, — szólt Jókainé, — zabálj, amit kapsz. Majd a fejedhez vágom . . . — Talán, ha durva módon tették is, de az egészsége kedvéért nem adtak neki, — vetettem ellene a társalkodónőnek. — Hiszen később, — felelt Staar Alice, — mikor Inkább a szezonja volt, akkor ő is kapott uyorkát is, mást is. És dehogy törődtek az egészségével. Amikor barhurátban napokon át szobájában feküdt Jókai, feléje se néztek. Ő maga magát kúrálgatta. Egyszer erősen köhögött. Kínzó rohamai voltak. A negyedik nap, amikor már magam sürgettem, hogy orvost hívjanak, a patikába küldtek el frakkerporért. Ennyire gondoskodtak az egészségérői. Történt egyszer, hogy az inas előbb hozzá vitte a tálat. Nem tudom már, új inas volt-e épen, hiszen anynyit változtak vagy tévedésből történt. Elég az hozzá, hogy Jókai venni akart. Mit gondolsz — förmedtek reá az egész asztalról — te disznó, a te piszkos kezeid után fogunk venni ? — Mondja kérem, őszintén mondja meg, fordultam a kisasszonyhoz, csakugyan kevéssé gondozta magát a mi nagy poétánk ? Hiszen elvégre öreg ember volt s ilyes apró emberi gyöngék nem egy nagy embernek voltak már sajátosságai. — Dehogy uram, — válaszolt tiltakozva a társalkodónő. Egyszerű viseletű, de a legtisztább, a legsomkrozottabb ember volt, akit csak képzelni lehet. Inkább föltűnő szép, tiszta kezei voltak. Kérdezzen meg bárkit, aki ismerte őt. Egy István revü inasa beszélte nekem, — ezt nem magam hallottam, — hogy midőn egy ízben bement a méltóságos ur szobájába , igen erős gázszag volt s Jókai ott sírt karosszékében. Az inas így szólt hozzá: „Az istenért méltóságos uram, beteg lesz, ki kell nyitni az ablakokat*. Jókai azt felelte szolgájának: „Nem baj, fiam, én értem nem kár.* — Ismét a saját tapasztalatom — folytatta Staar kisasszony — hogy midőn egyszer Jókai Mór nem evett az ebédnél, mert Grosz Bella szerint: estére egy grófhoz volt híva s ott akarja „telezabálni magát“, igy dörmedt reá a fiatal méltóságos asszony: Ott telezabálod magad s azt fogod mondani, hogy itthon nem kapsz enni. Ismerlek.— Egy pillanatra — beszélte tovább a jelenetet Staar Alice — csönd volt, aztán minden külső indok nélkül, még jobban Ingerült lett Grosz Bellas remegve a dühtől ugrott fel: Vagy eszel disznó, vagy mars be a szobába, mert a fejedhez vágom ezt a poharat. És a szegény agg köjtekirály szótlanul felállt és bement a szobájába. Estig ki sem mozdult. Legszomorubb volt azonban, talán mind közt, az abbaziai sejour, 1903. március és április havában — kezdte most Staar kisasszony a következő várlázító történetet. Külön sétáltak mindig, még pedig, hogy Grosz Bellaméltóságát ne zavarja Jókai Mór , meghagyták, hogy Jókai csak az Abbazia-Ika közt vonuló uton sétálhat. Groszék pedig leginkább Volosca felé mentek. Egy délelőtt Jókainé megjegyzést tett, hogy ma nem megy sétálni. Élve ez alkalommal : Jókai ment Volosca felé. Groszék s én velük később mégis sétára mentünk s ismét Volosca felé. Az utón Jókai Mórt ta- A láttuk, egy úrral diskurált épen. A fiatal méltósága dühös lett nagyon, az utón már előre szaladt, de nem szólt egy szót sem. Hanem lángolt az arca. Mikor aztán Jókai Mór hazajött, reáförmedt. — Hol voltál, te gazember ? —Volosca felé. Talán csak szabad. — Hogy mertél te arrafelé menni ? Hitt nem kikértem magamnak ? Délelőtt azt mondtad, hogy nem fogsz arra menni. De hiszen végre is, az sem olyan nagy baj talán, ha egy utón járunk. Kuss. Mars be a szobádba, vén trotil. Hallgass, mert leköplek. És — beszélte most tovább Staar Alice — Grosz Bellaméltósága beváltotta fenyegetését. Rémes volt nézni, amint az a szegény nagy ember elővette zsebkendőjét s letörölte arcáról a szenynyet. Fellángolt a szeme erre még ő neki is és valamit szólt. Nem tudom már mit, inkább csak magának beszélt félhangosan. Mi dermedve álltunk körül, még a többi Grosz családtag sem szólt most semmit. Bellaméltósága pedig újból neki kezdett, szidta Jókai Mór édesanyját és leányát. A szavakat nem reprodukálom. Csak a végét, mert ez hozzátartozik a bizonyítékokhoz: — Igen, ha megdöglesz, akkor is le foglak köpni. , — Mit bánom én, ha egyszer már meghaltam. Csak tedd. — Grosz Bella erre — folytatta a társalkodónő — az Íróasztalon levő saját arcképét ragadta fel, és utána vágta Jókai Mórnak. Szerencsére nem találta, csak a bokáját, pedig brutális erővel volt dobva. A rámája is összetörött. Jókai Mór már szobája ajtajánál volt s kihúzta a kulcsot, nyilván, hogy belülről bezárja. Hörögve rohant oda Grosz Bella: — Mit, még te mersz kulcsot kihúzni? És fojtogatni akarta. Ekkor én és a leányok rohantunk oda és nagynehezen visszatartottuk az asszonyt. Jókai bement a szobájába s most már Grosz Bella csukta reá az ajtót kívülről. Nem sokára kopogás hallatszott az ajtón, de négyszer, vagy ötször kopogott Jókai Mór, mig végre beengedték, úgy látszott, mintha elczenésre határozta volna el magát.. Grosz Bella is kijött szobájából s oda szólt mártír férjének: — Ezentúl nem mérgelődöm veled. Jókai Mór így válaszolt: ■— Nem bánom. Elmehetsz Nizzába. Majd én is elmegyek oda, ahova én akarok. Ez már több mindennél. Ezt a szenvedést tovább nem bírom. Még az osto el akart utazni, legalább azt mondta. Öltözni is kezdett, fekete ruháját kérte tőlem, — beszélte tovább Staar Alice. De ekkor Groszék gondolhattak mást, mert újból reázárták az ajtót, úgy kiabáltak át az ajtón: — Nem mássz el innen egy tapodtat sem. Maga Grosz Bella pedig egyszerre csak valami medaillont kért vissza Jókaitól: — Add vissza, ne hurcold magaddal. Jókai erős energiával válaszolta : — Nem adom. A medaillont nem adom. Az az én emlékem. Grosz Bella kacagni kezdett: — Majd ellopom. Aztán csönd lett megint. Groszék tanácskozásra gyűltek össze, hogy mit beszéltek, természetesen nem tudhatom. Feltűnt azonban, hogy Jókai nagyon csendesen van a szobában. Reá nyitották az ajtót s magam is oda siettem. Jókai ott állt a szoba közepén, hátrafordult arccal, kezében revolver. Az öreg Grosznó kiálltott: — Ide azt a pisztolyt Egyúttal nekirontott Jókai Mórnak s ledobva őt a pamlagra, kicsavarta kezéből a fegyvert. — Igen —■ szilt Jókai Mór, hogy magához tért kissé — öreg napjaimra jobb lesz nekem a halál. A felesége kiáltotta: — Ne higgjetek neki, többször megtette már. De mi nem ijedünk ám meg ! Délután már tüzelték is. Grosz Bellaméltósága szólt reá : — Miért nem mássz, tudom mire vársz, de abból ugyan nem eszel. Az „Adriádtól várod a pénzt . . . Jókai nem szólt semmit, csakugyan nem ment. Az Adriától volt nagyobb összegű pénze érkezendő. Várta, itt is érte, de a levél nem ment el. Én vittem, még a scéna napjának délutánján két táviratot a postára Jókai aláírással — de nem az ő „kezével“ írva — hogy expresse küldjék a pénzt, de ez tudtommal nem jutott a Jókai kezébe. Így történt uram, — fejezte be rémes tanúságtételét Staar Alice. Bárhol esküvel megerősítem. Különben meg kell jegyeznem, hogy amikor a revolvert elvették tőle, féltek a fegyverhez nyúlni, hogy a töltéseket kiszedjék. Nekem adták ide, hogy vigyem el valami fegyverkereskedésbe. Az abbáziai bazárban van három szerb testvér, gyöngyökkel, kagylókkal s más ilyenekkel kereskednek. Azokhoz vittem, azok szedjék ki a töltéseket s aztán mindent visszaadtam az öreg Groszné asszonyságnak. ___ PESTI HÍRLAP, 1904. június 11., szombat