Pesti Hírlap, 1904. június (26. évfolyam, 151-180. szám)

1904-06-11 / 161. szám

________________________ is valósul. A körlevél intézkedő részének ez ártar­talma . Felkéri a tanácsnok a székes­főváros összes elemi iskoláinak vezetőit, hogy amint a nemrég kibocsátott elemi iskolai tanítástervezet előszavában is kiemeli, a földrajzoktatás eredményességének fo­kozása érdekében végzendő iskolai séták és kirán­dulások tervezetét (ha eddig meg nem történt volna) kivétel nélkül mindegyik iskola tanítótestülete osz­tályról-osztályra (a párhuzamos osztályok együttesen) a Tervezetben közölt minta szerint állítsa össze és a testületi ülésen való tárgyalás után véleményével együtt kinyomatás végét terjeszsze be. Minden egyes alkalomra megjelölendők: a cél, az útirány és a szemléltetendők sorozata. A mintában felsorolt séták és kirándulások száma nem kötelező, a fő az, hogy mindegyik tanító végeztessen annyi sétát, ahányat a földrajzi alapfogalmaknak lehetőleg közvetlen szem­léltetés alapján való megszerzéséhez szükségesnek tart. Amint a mintából látható, a III. osztály sétáinak egyik csoportja és egy kirándulás,­­ hogy a föld­rajzi alapfogalmak megalkotásához szükséges képze­teket a tanulók mielőbb és a természetben szerez­hessék meg — mindjárt őszszel az iskolaév kezdetén (szeptember és október hónapokban), a második cso­portja pedig főleg természetrajzi megfigyelések szempontjából a tavaszi hónapokban (áprilistól jú­niusig) végzendő el. Jókai Mór utolsó évei. — Egy röpirat. — Jókai Mór utolsó évei cím alatt szenzá­ciós röpirat jelent meg pénteken délután Buda­pesten Fényes László tollából. A kis füzet „ta­núvallomások“ nyomán olyan leleplezéseket foglal magában az elhunyt költőkirály második házaséletéből, amelyekről mindenki suttogott, de senki sem hitt bennük. A röpirat érthető fel­tűnést keltett a városban. A leragasztott köny­veket a trafikokban árulták 40 fillérért. A kö­zönség szétkapkodta. Utcán, kávéházakban élén­ken tárgyalták az ügyet. Majdnem minden máso­dik ember kezében ott volt a hamuszin bo­­ritékú füzet s az ismerősöket azzal köszön­tötték : — Olvasta ? Nem ? Menjen a legközelebbi trafikba s vegyen egyet! Hallatlan, óriási, bor­zasztó, disznóság, ha ez igaz! Mint már mondottuk, régóta suttogtak a dologról s hogy most mégis oly nagy felfordu­lást csinált, az a nyomtatott betű erejének tud­ható be. A szenzációs röpirat tanúvallomá­saiból minden megjegyzés nélkül a következőket közöljük: Tanult a közvetlen környezetből. Csendes József inas még 1901. márciusában állt Jókaiéi­ szolgálatába. Mintegy fél esztendeig volt ott. Most postai alkalmazott. — Tudom, a saját tapasztalatomból — úgy­mond Csendes — hogy felháborítóan bántak Jókai Mórral. Mikor már nagyon megszerettem s ő is en­gem, szóltam neki, hogy: méltóságos uram, nem me­het ez így tovább. Elmondtam neki sok mindent, azt is mondtam, hogy nem ilyen életre érdemes ő, amire kényezve felelte: — Tudom fiam, mindent tudok, érzek, de nem tudok segíteni rajta. A leányomat kitagadtam, most tölüik is elmenjek? . . . Máskor megint csak azt felelte : — Ne menj el Józsi, szenvedek én is. — Alig hogy náluk voltam —­ beszélte azután Csendes József — nagyon összevesztek. Azaz: a méltóságos asszony rontott neki a méltóságos urnak. A botot verdesték előtte a térdre, azt is tudom. Dacára, hogy úgy volt: együtt megyünk ki a Sváb­hegyre lakni, a vihar után csak a Grosz família ment ki, az öreg méltóságos urat pedig ott hagyták a lakás egyik szobájában, amely szintén egészen be volt nar­­talínozva. Iszonyú nehéz szag volt a szobában, ahol együtt aludtunk is. A többi szoba le volt csukva. Szegény jó méltóságos úr, még ő adta nekem az egyik takaróját, hogy nekem is legyen. Nyolc napig éltünk igy. Végre a méltóságos nr nem bírta tovább s a nyolcadik nap kocsin ki­­mentünk a Svábhegyre. Mikor megérkeztünk, a gye­rekek szaladtak el­be s a nyelvüket öjtögették reá. Bizony, ha el nem szaladnak, megbuboltam volna őket. A méltóságos nr azután egy levéllel küldött Eötvös Károly úr önagyságához, aki csakugyan egy hétig mindennap ki is járt s valahogy rendbe hozta a dolgot. Emlékezem, amint egyszer a kocsin azt mondta a méltóságos úr Eötvös nagyságos urnak: „ Már megöregedtem, most löjtem agyon ma­gamat ? — Azt is tudom bizonyítani, — jelentette ki a Jókai Mór iránt szinte rajongó kegyelettel levő Csöndes — hogy a méltóságos ur napokig beteg volt s hiába szóltam— nem hívtak orvost. Staar Alice mint francia társalkodónő a múlt esztendőben, 1903 február havától június hó elejéig volt Jókaiéknál. Elbeszélését szintén csak epizódok­ban adni érzem magamat jogosítva. —­ Napról-napra rettenetes dolgokat tapasztal­tam, — felelt ama kérdésemre, hogy igazak-e a Jó­kaival való bánásmódról szóló hírek. — A­miket el­mondok önnek, abban bizonyos vagyok. Egy részét közvetlen megtörténésük idejében hozzám tartozóim­nak is elmondtam. —- Igaz, hogy nem adtak neki rendesen enni ? — kérdeztem Staar Allóétól. --T- igaz. Meg kell jegyeznem, hogy Jókai sze­retett jól enni, de mindenből csak azt kapta, ami maradt. Hiszen legutoljára szolgáltak fel neki s bi­zony sokszor kevés maradt. Különösen a reggelijé­vel volt baj. Korán kelt, rendesen már 6 órakor fenn volt, a bázbeliek pedig csak 9—10 óra tájban , addig nem volt szabad neki sem ennie. Pedig ő úgyis csak kávét kapott, abból a kávéból, amit a cselédek kaptak. Nagyon szerette a t­eát. Egyszer a méltóságos asszony megengedte, hogy adjanak neki, vajas kenyérrel. Három vagy négy napig kapta is, de a következő napon már megint csak a kávét hoz­ták a részére. Holott az asztalon t­ea és villásreg­geli volt. Szegény nagy ember, olyan szépen kérte feleségét, hogy adjon neki is egy csésze b­eát s egy sandvichet. Az volt reá a felelet: —­ Nem muszáj neked mindent azt zabálni, a­mit nekünk. Egyszer kevés hús maradt s éhes volt. Kérte a méltóságos asszonyt, adatna neki egy kis emen­táli sajtot. — Mit gondolsz, — szólt reá, — a te kedve­dért most sajtot fogok hozni? Máskor megint uyorkasaláta volt a pecsenyé­hez, amit Jókai nagyon szeretett. De újdonság volt s csak az öreg- és fiatalasszony részére volt feltá­lalva. Ezt nem tudta Jókai s szólt az inasnak, hozza oda a salátás tányért. — Hallgass, — szólt Jókainé, — zabálj, amit kapsz. Majd a fejedhez vágom . . . — Talán, ha durva módon tették is, de az egészsége kedvéért nem adtak neki, — vetettem el­lene a társalkodónőnek. — Hiszen később, — felelt Staar Alice, — mikor Inkább a szezonja volt, akkor ő is kapott uyorkát is, mást is. És dehogy törődtek az egészsé­gével. Amikor barhurátban napokon át szobájában fe­küdt Jókai, feléje se néztek. Ő maga magát kúrál­­gatta. Egyszer erősen köhögött. Kínzó rohamai vol­tak. A negyedik nap, amikor már magam sürgettem, hogy orvost hívjanak, a patikába küldtek el frakker­­porért. Ennyire gondoskodtak az egészségérői. Tör­tént egyszer, hogy az inas előbb hozzá vitte a tá­lat. Nem tudom már, új inas volt-e épen, hiszen any­­nyit változtak vagy tévedésből történt. Elég az hozzá, hogy Jókai venni akart. Mit gondolsz — förmedtek reá az egész asz­talról — te disznó, a te piszkos kezeid után fogunk venni ? — Mondja kérem, őszintén mondja meg, for­dultam a kisasszonyhoz, csakugyan kevéssé gondozta magát a mi nagy poétánk ? Hiszen elvégre öreg em­ber volt s ilyes apró emberi gyöngék nem egy nagy embernek voltak már sajátosságai. — Dehogy uram, — válaszolt tiltakozva a társalkodónő. Egyszerű viseletű, de a legtisztább, a legsom­krozottabb ember volt, akit csak képzelni le­het. Inkább föltűnő szép, tiszta kezei voltak. Kérdez­zen meg bárkit, aki ismerte őt. Egy István revü inasa beszélte nekem, — ezt nem magam hallottam, — hogy midőn egy ízben bement a méltóságos ur szobájába , igen erős gázszag volt s Jókai ott sírt karosszékében. Az inas így szólt hozzá: „Az istenért méltóságos uram, beteg lesz, ki kell nyitni az abla­kokat*. Jókai azt felelte szolgájának: „Nem baj, fiam, én értem nem kár.* — Ismét a saját tapasztalatom — folytatta Staar kisasszony — hogy midőn egyszer Jókai Mór nem evett az ebédnél, mert Grosz Bella szerint: estére egy grófhoz volt híva s ott akarja „teleza­­bálni magát“, igy dörmedt reá a fiatal méltóságos asszony: Ott telezabálod magad s azt fogod mondani, hogy itthon nem kapsz enni. Ismerlek.­­— Egy pillanatra — beszélte tovább a jele­netet Staar Alice — csönd volt, aztán minden külső indok nélkül, még jobban Ingerült lett Grosz Bellas remegve a dühtől ugrott fel: Vagy eszel disznó, vagy mars be a szobába, mert a fejedhez vágom ezt a poharat. És a szegény agg köjtekirály szótlanul felállt és bement a szobájába. Estig ki sem mozdult. Legszomorubb volt azonban, talán mind közt, az abbaziai sejour, 1903. március és április havá­ban — kezdte most Staar kisasszony a következő várlázító történetet. Külön sétáltak mindig, még pe­dig, hogy Grosz Bella­­méltóságát ne zavarja Jókai Mór , meghagyták, hogy Jókai csak az Abbazia-Ika közt vonuló uton sétálhat. Groszék pedig leginkább Volosca felé mentek. Egy délelőtt Jókainé megjegy­zést tett, hogy ma nem megy sétálni. Élve ez alka­lommal : Jókai ment Volosca felé. Groszék s én velük később mégis sétára men­tünk s ismét Volosca felé. Az utón Jókai Mórt ta- A láttuk, egy úrral diskurált épen. A fiatal méltósága dühös lett nagyon, az utón már előre szaladt, de nem szólt egy szót sem. Hanem lángolt az arca. Mi­kor aztán Jókai Mór hazajött, reáförmedt. — Hol voltál, te gazember ? —Volosca felé. Talán csak szabad. — Hogy mertél te arrafelé menni ? Hitt nem kikértem magamnak ? Délelőtt azt mondtad, hogy nem fogsz arra menni. De hiszen végre is, az sem olyan nagy baj talán, ha egy utón járunk. Kuss. Mars be a szobádba, vén trotil. Hallgass, mert leköplek. És — beszélte most tovább Staar Alice — Grosz Bella­­méltósága beváltotta fenyegetését. Rémes volt nézni, amint az a szegény nagy ember elővette zsebkendőjét s letörölte arcáról a szeny­­nyet. Fellángolt a szeme erre még ő neki is és valamit szólt. Nem tudom már mit, inkább csak magának beszélt félhangosan. Mi dermedve álltunk körül, még a többi Grosz családtag sem szólt most semmit. Bella­­méltósága pedig újból neki kezdett,­ szidta Jókai Mór édesanyját és leányát. A szavakat nem reprodukálom. Csak a végét, mert ez hozzátar­tozik a bizonyítékokhoz: — Igen, ha megdöglesz, akkor is le foglak köpni. , — Mit bánom én, ha egyszer már meghaltam. Csak tedd. — Grosz Bella erre — folytatta a társalkodó­nő — az Íróasztalon levő saját arcképét ragadta fel, és utána vágta Jókai Mórnak. Szerencsére nem találta, csak a bokáját, pedig brutális erővel volt­ dobva. A rámája is összetörött. Jókai Mór már szobája ajtajánál volt s kihúzta a kulcsot, nyilván, hogy belülről bezárja. Hörögve rohant oda Grosz Bella: — Mit, még te mersz kulcsot kihúzni? És fojtogatni akarta. Ekkor én és a leányok rohantunk oda és nagynehezen visszatartottuk az asszonyt. Jókai bement a szobájába s most már Grosz Bella csukta reá az ajtót kívülről. Nem sokára kopo­gás hallatszott az ajtón, de négyszer, vagy ötször kopogott Jókai Mór, mig végre beengedték, úgy lát­­­szott, mintha elczenésre határozta volna el magát.. Grosz Bella is kijött szobájából s oda szólt mártír férjének: — Ezentúl nem mérgelődöm veled. Jókai Mór így válaszolt: ■— Nem bánom. Elmehetsz Nizzába. Majd én is elmegyek oda, ahova én akarok. Ez már több min­dennél. Ezt a szenvedést tovább nem bírom. Még az osto el akart utazni, legalább azt mond­­ta. Öltözni is kezdett, fekete ruháját kérte tőlem, — beszélte tovább Staar Alice. De ekkor Groszék gon­dolhattak mást, mert újból reázárták az ajtót, úgy kiabáltak át az ajtón: — Nem mássz el innen egy tapodtat sem. Maga Grosz Bella pedig egyszerre csak valami medaillont kért vissza Jókaitól: — Add vissza, ne hurcold magaddal. Jókai erős energiával válaszolta : — Nem adom. A medaillont nem adom. Az az én emlékem. Grosz Bella kacagni kezdett: — Majd ellopom. Aztán csönd lett megint. Groszék tanácsko­zásra gyűltek össze, hogy mit beszéltek, természe­tesen nem tudhatom. Feltűnt azonban, hogy Jókai nagyon csendesen van a szobában. Reá nyitották az ajtót s magam is oda siettem. Jókai ott állt a szoba közepén, hátrafordult arccal, kezében revolver. Az öreg Grosznó kiálltott: — Ide azt a pisztolyt Egyúttal nekirontott Jókai Mórnak s ledobva őt a pamlagra, kicsavarta kezéből a fegyvert. — Igen —■ szilt Jókai Mór, hogy magához tért kissé — öreg napjaimra jobb lesz nekem a halál. A felesége kiáltotta: — Ne higgjetek neki, többször megtette már. De m­i nem ijedünk ám meg ! Délután már tüzelték is. Grosz Bella­­méltó­sága szólt reá : — Miért nem mássz, tudom mire vársz, de abból ugyan nem eszel. Az „Adriádtól várod a pénzt . . . Jókai nem szólt semmit, csakugyan nem ment. Az Adriá­tól volt nagyobb összegű pénze érkezendő. Várta, itt is érte, de a levél nem ment el. Én vit­tem, még a scéna napjának délutánján két táviratot a postára Jókai aláírással — de nem az ő „kezével“ írva — hogy expresse küldjék a pénzt, de ez tud­tommal nem jutott a Jókai kezébe. Így történt uram, — fejezte be rémes tanúság­­tételét Staar Alice. Bárhol esküvel megerősítem. Különben meg kell jegyeznem, hogy amikor a re­volvert elvették tőle, féltek a fegyverhez nyúlni, hogy a töltéseket kiszedjék. Nekem adták ide, hogy vigyem el valami fegyver­kereskedésbe. Az abbáziai bazárban van három szerb testvér, gyöngyökkel, kagylókkal s más ilyenekkel kereskednek. Azokhoz vittem, azok szedjék ki a töltéseket s aztán mindent visszaadtam az öreg Groszné asszonyságnak. ___ P­ES­TI HÍRLAP, 1904. június 11., szombat

Next