Pesti Hírlap, 1904. november (26. évfolyam, 302-331. szám)
1904-11-01 / 302. szám
Budapest, 1904. XXV. évf. 302. (9309.) szám. Kedd, november 1 Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . . .... 14 . — » Negyedévre... 7 . — » Egy hóra. . Egyes szám ára 8 l. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség: Budapest, váci körút 73. I. emelet, hová 3 lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Az igazi temető. a sablonszerű frazeológia a temetőt úgy tünteti föl, mint a legszomorúbb helyet a világon, ahol síri csend uralkodik s az örök bánat ütött tanyát. A komolyan gondolkodó ember előtt pedig az élet szomorúbb a temetőnél. Különösen a mai közélet. A temetőt hangossá és színessé teszi az emberek részvéte. Az emberek az élőket öldösik, de a halottakat szeretik. A halottakat virágozzák, az élőknek csak a virág tövisét juttatják. A temetőben az örök nyugalom van, a béke, a szerető emlékezet. Az életben a folytonos háború, a marakodás, a gyűlölködés, a piszkos rágalmazás. Közeledünk a Schopenhauer keserű igazságához, hogy „a nemzét jobb a létnél“. Ha az emberek a napi élet ronda élvezeteiből fölocsúdva egy percre megállnak gondolkozni s visszagondolnak az ocsmány harcra, amit ember ember ellen vív, míg valamennyi eléri a végső célt, amit a sírásó jelöl meg, akkor csöndes irigységgel gondolnak a halottjukra, akinek sírba útjára virágot visznek, annak már nem kell szenvednie s küzdenie. Csak a köznapi lelkek tudnak igazán boldogok lenni ebben a mai magyar életben, ebben az igazi temetőben. Csak azok a boldogok, akik tudnak állati életet élni, akik egyik napról a másikra gondolat és érzés nélkül mennek át s megelégszenek a mindennapi konccal, amit maguknak kihizelegnek vagy kiugatnak. Akit magasabb emberi eszmény vezérel, aki a pénzen kívül tud még egyébért is érdeklődni a világon, aki ebben a mai prostituált politikai és társadalmai életben férfiban jellemet, nőben erényt, közügyekben tisztaságot, s családi életben szentséget keres; — annak útja a csalódások szomorú Golgothája, s annak megváltása — temető. A historikusok egy-egy század múltán mindig elnevezik az egyes korszakokat a fő jellemvonásuk után. A mai korszakot bizonyára a sülyedés korszakának fogják elnevezni. A sivár temető korszaka, amelyben kihaltak a nemzet vezérlő férfiai, s kihaltak a vezető eszmék is. A kizsákmányolás ma a jelszó minden vonalon. Az állam kizsákmányolja az embereket, s az emberek kizsákmányolják az államot. Mikor egy hajó sülyedőben van, vagy egy várat ostromolnak, vagy egy ház ég s nem lehet belőle menekülni, s az emberek úgy vélik, hogy már nem sok perc van hátra az életükből, akkor rendesen megbomlik minden emberi rend és erkölcsi fegyelem, s az emberek sietnek élni, vadállati módon rohanják meg a miket, egymást öldöklik, hogy elvegyék a levegőt is egymástól, s az emberek levetik emberi mivoltukat. Ilyenféle közhangulat uralkodik ma, mintha az egész Magyarország egy sülyedő hajó volna, amelyen sietve kell kizsákmányolni a rohanó percnek minden hasznát, gyönyörét és bűnét. A mának élve a holnapra senki sem gondol, s így sülyesztik az ország hajóját a patkányok, kik kormány hídján szaladgálnak. Mindig volt ennek a nemzetnek valami célja, valami eszménye, amely felé törekedett, amelyért lelkesedett. Volt a közéletnek egy-egy vezérférfia, aki táborba tudta hajtani a jobbakat. Volt zászló, amelyet lobogtattak. Volt tartalmas jelszó, amit beleharsogtak a közvéleménybe. Volt vezérlő csillag, amely világított a sötétben. Volt eszme, amely bevilágította az elméket. Ma semmi sincs. Ma vak sötétség van az országban, melyben nem az eszmék lángoló szövetnekével járnak a nemzet hivatott őrei, hanem tolvajlámpákkal settenkednek a közélet martalócai. Valamikor réges-régen a szabadság eszméje volt, amiért érdemes volt élni és meghalni. Van ma ennek az eszmének varázsa? Hisz az emberek azon törik a fejüket, hogy miféle agyafúrt módon lehetne a szabadságot mindenütt rabbilincsbe rakni, hogy ne legyen kényelmetlen azoknak, akik ki akarják az országot zsákmányolni. Aztán sokáig vezette a nemzetet a liberalizmus fénye. Nem tudták kicsiszolni igazi csillaggá, csak olyan lidércfény volt, de legalább pislogott, ha nem is világított. És sokan mentek utána. Ma már ez is kialudt. Fáklyának készítették s aztán eldobták, mint egy kiszírt szivarvágót. Jött az oszikék sorozatában a nemzeti eszme. Rajongtak érte, mint a szeplőtelen leányért. Aztán kipirosították, fölcifrázták s és cserben hagyták. Most már közkelete van. Kibérelheti akárki a saját politikai gyönyörűségére. Most már csak az a kétes népszerűsége van, hogy még mindig sokan használják. De már senki sem rajong érte, így nyűttek el minden eszmét, így pusztítottak ki minden gondolatot a közéletből. Lett a kő. A márványnak valóságos orgiái. Ellenben kevés a lomb, s még a koszorúkat is szeretik üveggyöngyből összeállítani. Alig láttam békésebb, nyugalomra, meditációkra alkalmatosabb temetőt, mint Svájcban Saxomban. Lucerntől nem messze a Saarnersee mentében terül el a helység. Tiszta, rendes, mint minden faluja Helvetiának, a természetnek azzal a pazar babájával, amelyre Rousseau figyelmeztet: il est un Here ouvert à tons les yeux, c’est célai de la nature, mil n’ est excusable, de na vas bhe. A temető közepében ódon templom. Háttérül zöld lankás, magas hegyek. Szinte elzárják a világtól a béke e megszentelt helyét. Alacsony, kovácsolt vasból, meg terméskőből valók a gondosan ápolt sírok keresztjei. Elolvastam néhánynak a fölírását. Figyelemre méltó, a respublica lakója mennyire nagyra tartja, mennyire feltünteti régi nemességét, így a Flye család síremlékein mindenütt ott ragyog a von. De naivak, kedvesen egyszerűek mind a mellett azok a sírírások. Egy vaskereszten például, üveg alatt jóságos arcú öreg asszony fotográfiája, alatta következik: Hier ruht in Gott unsere liebe. Mutter, Frau alt-Weibel Franziska von Moost von Flüe. geb. 28. Dez. 1813, gest. 5. May 1903. Úgy látszik a Flüék igen öregek lesznek, mert mellette egy Josepha von Flüe meg nyolcvvannyolc éves korában szállt le az árnyak birodalmába. Jellemző a következő ósdias sírírat: Hier ruth in Gott die fromme, ehrsame und lnscheidene Jungfrau Anna—Maria—Therese von Flüe. Kissé távolabb egy enthaltsame Willice Josepha von Moos, meg „christliches Denkman“-ja Melchior Röhrer-nek. Kegyeletes kezek ezen a síron . A temetőkről. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. —* Valamelyik délután a temetőben jártam. Nincs halottam ebben a rengeteg nekropolisban. Nem is kerestem senkit. Épen csak úgy gondolomra bolyongtam a sírok közt. Alkonyodott már. Homályos árnyak borultak a nedves, kopár hantokra. Monumentális emlékeket díszítettek itt-ott halottak napjára. Koszorúkat hoztak, amelyeket a soha el nem múló emlékezés visz elhunyt szerettei sírjára. Egyik távolosabb parcellában temettek. Bús hullámú gyászének hangzott felém. Megálltam, úgy hallgattam. Hiszen temetni valója tulajdonképen mindnyájunknak van mindig. Egyszer halottat zárunk sírba — máskor meghalt reményeket. Szétfoszlott illúziókat, álmokat, amelyek egykoron kedvesek valának. Némelykor aztán temetünk keserű fájdalmakat, sok, sok bántódást, többnyire olyanoktól szenvedetteket, akikhez a legjobbak voltunk. Szívünk temetővé lesz apródonként. Évről-évre több benne az elhantolt emlék — az elhantolt fájdalom. Szomorú, de egyben megvigasztaló hely is a temető. Morte beata nihil beatius. Mert valóban nincs enyhet adóbb tudat, nincs nagyobb boldogság egy boldog halálnál. Az álomtalan nagy álom gyógyulást hoz minden lelki-testi szenvedésre. A halál kibékít mindennel. Cifra, drága szobrok között vezetett utam, amíg ezeket összegondoltam, amíg eszembe jutott sok temető, ahol egykor máskor megfordultam. A ----L- -al—1_L~—1-- -Claas:— —s párizsi Pere Lachaise-től kezdve, ahol állottam a (/rációk fésűjéi len kegnencémk, Heinénak a sírján, egészen az én falum akácos temetőjéig, amelynek sívóhomokját annyi könnyem áztatta. Ahol az én feledhetetlen jó nagyanyám aluszsza örök álmát. Más-más hangulatot ébreszt majdnem minden sirkért, az isten ugarja, ahogy a német mondja. Egyenesen borzalmat keltők a pisai campo santo freskói. Éleshatású színek tárják elénk az utolsó ítélet minden rettegését, a purgatóriumnak, a pokolnak minden gyötrelmét. Még a sötétlombú ciprusok is fölösebben reszketnek ott. Sikoltozva jajgatnak hűvös esti szélben, sikoltozásukban mintha Verdi Requiemjének Dies irne-je harsogna felénk. Nyájas, szelíd a velencei temető. Már a temetések is hangulatot keltenek. Gyászos, fekete gondolák siklanak tova a vízen. A függönyök mögött virágos koporsó. Csöndesen, komoran csobban meg a kékeszöld víz az evezősök lapátjának nyomán. Mintha Charon ladikja úszna a Styx sötét hullámán. Ki ne hallott volna a génuai híres campo santo-ról. Melyik arra járó magyar ne zarándokolt volna el a kis, protestáns temetőbe, ahol valamikor Kossuth leánya és az uxor adorasa pihentek. A campo santo legtöbb sírján magát az elhunytat ábrázolja a szobor. Néha komikus hatást is tesz egy-egy ilyen síremlék, így jól emlékszem egy gazdag pékné, obeliszkjére. Szürkés-kék drága márványból való volt, talapzatán a derék iparosné állt, mint életében, kezében zsömlés kosárral. Általában rendkívül sok ranbecscsel bíró szobor van az olasz városok temetőiben. Túlságosan sok is A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal. i