Pesti Hírlap, 1904. november (26. évfolyam, 302-331. szám)

1904-11-01 / 302. szám

Budapest, 1904. XXV. évf. 302. (9309.) szám. Kedd, november 1 Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . . .... 14 . — » Negyedévre... 7 . — » Egy hóra. . Egyes szám ára 8 l. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Szerkesztőség­: Budapest, váci­ körút 73. I. emelet, hová 3 lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci­ körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. Az igazi temető. a sablonszerű frazeológia a temetőt úgy tünteti föl, mint a legszomorúbb helyet a vilá­gon, ahol síri csend uralkodik s az örök bá­nat ütött tanyát. A komolyan gondolkodó ember előtt pe­dig az élet szomorúbb a temetőnél. Különösen a mai közélet. A temetőt hangossá és színessé teszi az emberek részvéte. Az emberek az élő­ket öldösik, de a halottakat szeretik. A halotta­kat virágozzák, az élőknek csak a virág tövi­sét juttatják. A temetőben az örök nyugalom van, a béke, a szerető emlékezet. Az életben a foly­tonos háború, a marakodás, a gyűlölködés, a piszkos rágalmazás. Közeledünk a Schopen­hauer keserű igazságához, hogy „a nem­zét jobb a létnél“. Ha az emberek a napi élet ronda élve­zeteiből fölocsúdva egy percre megállnak gon­dolkozni s visszagondolnak az ocsmány harcra, amit ember ember ellen vív, míg valamennyi eléri a végső célt, amit a sírásó jelöl meg, akkor csöndes irigységgel gondolnak a halottjukra, akinek sírba útjára virágot visznek, annak már nem kell szenvednie s küzdenie. Csak a köznapi lelkek tudnak igazán boldogok lenni ebben a mai magyar életben, ebben az igazi temetőben. Csak azok a boldo­gok, akik tudnak állati életet élni, akik egyik napról a másikra gondolat és érzés nélkül mennek át s megelégszenek a mindennapi konccal, amit maguknak kihizelegnek vagy kiugatnak. Akit magasabb emberi eszmény vezérel, aki a pénzen kívül tud még egyébért is érdek­lődni a világon, aki ebben a mai prostituált po­litikai és társadalmai életben férfiban jellemet, nőben erényt, közügyekben tisztaságot, s csa­ládi életben szentséget keres; — annak útja a csalódások szomorú Golgothája, s annak megváltás­a — temető. A historikusok egy-egy század múltán mindig elnevezik az egyes korszakokat a fő jellemvonásuk után. A mai korszakot bizo­nyára a sülyedés korszakának fogják elnevezni. A sivár temető korszaka, amelyben kihaltak a nemzet vezérlő férfiai, s kihaltak a vezető eszmék is. A kizsákmányolás ma a jelszó minden vonalon. Az állam kizsákmányolja az embere­ket, s az emberek kizsákmányolják az államot. Mikor egy hajó sülyedőben van, vagy egy várat ostromolnak, vagy egy ház ég s nem lehet belőle menekülni, s az emberek úgy vélik, hogy már nem sok perc van hátra az életükből, akkor rendesen megbomlik minden emberi rend és erkölcsi fegyelem, s az emberek siet­nek élni, vadállati módon rohanják meg a mi­ket, egymást öldöklik, hogy elvegyék a levegőt is egymástól, s az emberek levetik emberi mi­voltukat. Ilyenféle közhangulat uralkodik ma, m­intha az egész Magyarország egy sülyedő hajó volna, amelyen sietve kell kizsákmányolni a rohanó percnek minden hasznát, gyönyörét és bűnét. A m­ának élve a holnapra senki sem gon­dol, s így sülyesztik az ország hajóját a pat­kányok, kik kormány­ hídján szaladgálnak. Mindig volt ennek a nemzetnek valami célja, valami eszménye, amely felé törekedett, amelyért lelkesedett. Volt a közéletnek egy-egy vezérférfia, aki táborba tudta hajtani a jobba­kat. Volt zászló, amelyet lobogtattak. Volt tar­­talmas jelszó, amit beleharsogtak a közvéle­ménybe. Volt vezérlő csillag, amely világított a sötétben. Volt eszme, amely bevilágította az el­méket. Ma semmi sincs. Ma vak sötétség van az országban, melyben nem az eszmék lángoló szövetnekével járnak a nemzet hivatott őrei, ha­nem tolvajlámpákkal settenkednek a közélet martalócai. Valamikor réges-régen a­ szabadság esz­méje volt, amiért érdemes volt élni és meghal­ni. Van ma ennek az eszmének varázsa? Hisz az emberek azon törik a fejüket, hogy miféle agyafúrt módon lehetne a szabadságot min­denütt rabbilincsbe rakni, hogy ne legyen ké­nyelmetlen azoknak, akik ki akarják az orszá­got zsákmányolni. Aztán sokáig vezette a nemzetet a libera­lizmus fénye. Nem tudták kicsiszolni igazi csil­laggá, csak olyan lidércfény volt, de legalább pislogott, ha nem is világított. És sokan men­tek utána. Ma már ez is kialudt. Fáklyának ké­szítették s aztán eldobták, mint egy kiszírt szi­varvágót. Jött az o­szikék sorozatában a nemzeti eszme. Rajongtak érte, mint a szeplőtelen leányért. Aztán kipirosították, fölcifrázták s és cserben hagyták. Most már közkelete van. Ki­bérelheti akárki a saját politikai gyönyörűsé­gére. Most már csak az a kétes népszerűsége van, hogy még mindig sokan használják. De már senki sem rajong érte, így nyűttek el minden eszmét, így pusz­títottak ki minden gondolatot a közéletből. Lett a kő. A márványnak valóságos orgiái. Ellenben kevés a lomb, s még a koszorúkat is szeretik üveggyöngyből összeállítani. Alig láttam béké­sebb, nyugalomra, meditációkra alkalmatosabb­ temetőt, mint Svájcban Saxom­ban. Lucerntől nem messze a Saarnersee mentében terül el a helység. Tiszta, rendes, mint minden faluja Hel­­vetiának, a természetnek azzal a pazar babájá­­­­val, amelyre Rousseau figyelmeztet: il est un Here ouvert à tons les yeux, c’est célai de la nature, mil n’ est excusable, de na vas bhe. A temető közepében ódon templom. Háttérül zöld lankás, magas hegyek. Szinte elzárják a világtól a béke e megszentelt helyét. Alacsony, kovácsolt vasból, meg terméskőből valók a gondosan ápolt sírok keresztjei. Elolvastam néhánynak a föl­írását. Figyelemre méltó, a respublica lakója mennyire nagyra tartja, mennyire feltünteti régi nemességét, így a Flye család síremlékein min­denütt ott ragyog a von. De naivak, kedvesen egyszerűek mind a mellett azok a sírírások. Egy vaskereszten például, üveg alatt jóságos arcú öreg asszony fotográfiája, alatta következik: Hier ruht in Gott unsere liebe. Mutter, Frau alt-Weibel Franziska von Moos­t von Flüe. geb. 28. Dez. 1813, gest. 5. May 1903. Úgy lát­szik a Flü­ék igen öregek lesznek, mert mellette egy Josepha von Flü­e meg nyolcvvannyolc éves korában szállt le az árnyak birodalmába. Jel­lemző a következő ósdias sírírat: Hier ruth in Gott die fromme, ehrsame und lnscheidene Jungfrau Anna—Maria—Therese von Flüe. Kissé távolabb egy enthaltsame Willice Josepha von Moos, meg „christliches Denkman“-ja Mel­chior Röhrer-nek. Kegyeletes kezek ezen a síron . A temetőkről.­ ­— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. —* Valamelyik délután a temetőben jártam. Nincs halottam ebben a rengeteg nekropolisban. Nem is kerestem senkit. Épen csak úgy gondo­­lomra bolyongtam a sírok közt. Alkonyodott már. Homályos árnyak bo­rultak a nedves, kopár hantokra. Monumentá­lis emlékeket díszítettek itt-ott halottak napjára. Koszorúkat hoztak, amelyeket a soha el nem múló emlékezés visz elhunyt szerettei sírjára. Egyik távolosabb parcellá­ban temettek. Bús hullámú gyászének hangzott felém. Megálltam, úgy hallgattam. Hiszen temetni való­ja tulajdonképen mindnyájunknak van mindig. Egyszer halottat zárunk sír­ba — máskor meghalt reményeket. Szétfoszlott illúziókat, álmokat, amelyek egyko­ron kedvesek valának. Némelykor aztán teme­tünk keserű fájdalmakat, sok, sok bántódást, többnyire olyanoktól szenvedetteket, akikhez a legjobbak voltunk. Szívünk temetővé lesz apró­­donként. Évről-évre több benne az elhantolt em­lék — az elhantolt fájdalom. Szomorú, de egyben megvigasztaló hely is a temető. Morte beata nihil beatius. Mert va­lóban nincs enyhet adóbb tudat, nincs nagyobb boldogság egy boldog halálnál. Az álomtalan nagy álom gyógyulást hoz minden lelki-testi szenvedésre. A halál kibékít mindennel. Cifra, drága szobrok között vezetett utam, amíg eze­ket összegondoltam, amíg eszembe jutott sok temető, ahol egykor­ máskor megfordultam. A ----L- -al—1_L~—1-- -Claas:— —s párizsi Pere Lachaise-től kezdve, ahol állottam a (/rációk fésűjéi len kegnencé­mk, Heinénak a sírján, egészen az én falum­ akácos temetőjéig, amelynek sívóhomokját annyi könnyem áztatta. Ahol az én feledhetetlen jó nagyanyám alusz­­sza örök álmát. Más-más hangulatot ébreszt majdnem minden sirkért, az isten ugar­ja, ahogy a né­met mondja. Egyenesen borzalmat keltők a pi­sai campo santo freskói. Éleshatású színek tár­ják elénk az utolsó ítélet minden rettegését, a purgatóriumnak, a pokolnak minden gyötrel­mét. Még a sötétlombú ciprusok is fölösebben reszketnek ott. Sikoltozva jajgatnak hűvös esti szélben, sikoltozásukban mintha Verdi Requiem­­jének Dies irne-je harsogna felénk. Nyájas, szelíd a velencei temető. Már a temetések is hangulatot keltenek. Gyászos, fekete gondolák siklanak tova a vízen. A függönyök mögött virágos koporsó. Csöndesen, komoran csobban meg a kékeszöld víz az evezősök lapát­jának nyomán. Mintha Charon ladikja úszna a Styx sötét hullámán. Ki ne hallott volna a génuai híres campo santo-ról. Melyik arra járó magyar ne zarándokolt volna el a kis, protes­táns temetőbe, ahol valamikor Kossuth leánya és az uxor adorasa pihentek. A campo santo legtöbb sírján magát az elhunytat ábrázolja a szobor. Néha komikus hatást is tesz egy-egy ilyen síremlék, így jól emlékszem egy gazdag pékné, obeliszkjére. Szürkés-kék drága márvány­ból való volt, talapzatán a derék iparosné állt, mint életében, kezében zsömlés kosárral. Általá­ban rendkívül sok ranbecscsel bíró szobor van az olasz városok temetőiben. Túlságosan sok is A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.­ i

Next