Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-01 / 332. szám

Budapest, 1004. XXVI. évf. 332. (9339.) szám. Csütörtök, december 1 Szerkesztőség­: Budapest, váci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Előfizetési átrak: Egész évre. . . . 20 k. — f. Félévre ...... 14 . — , Negyedévre ... 7 , — . .. 2 Egy hóra. 40, Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Papiros alkotmány, 1 A parlamentáris rendszer tekintélye Eu­­rópaszerte alapjában megrendült. Rohamosan kezdi elveszíteni régi népszerűségét. A kiábrándulás máris megkezdődött. "A nemzeteit amelyek a népképviseleti al­kotmányt az ő véres küzdelmeik nagy vívmá­nyának tekintették, ma már nem lelkesednek föltétlenül érette. Csalódva néznek össze, mert keserű tapasztalatok győzték meg őket, hogy ez is csak gyarló emberi intézmény és nem az a várva várt csodabalzsam, amely biztosan gyó­gyítja a köznyomort és az ország sebeit. Sem a törvényhozók, sem a választók szívében nincs meg többé a régi bizalom. A szívek üresek, mert kipusztult belőlük a hit. Ki­irtották azt onnan a rendszeres parlamentáris visszaélések. Hány ifjú lélek lép be rajongó idealiz­mussal a törvényhozás kapuján és nap-nap után keservesebb lesz számára a kijózanodás. Az élet valósága durva kézzel törli le lelkéről az eszményi zománcot s rövid idő múlva ott vergődik az ő idealizmusa is megbénulva, te­hetetlenül a sárban, mint az a lepke, amely szárnyának kimporát elvesztette. Távolból azt hitte, hogy a fórum szentély, ahol magasra lobog az áldozati oltárok­­szent tüze. Közelről látja, hogy silány vásárcsarnok csupán, amelynek hangulatát a hatalmi szem­pontokba kapcsolódó magánérdekek árfolyama irányítja. Hányszor rázkódik össze csalódásai­ban és szeretne lángostort ragadni kezébe, hogy kiűzze a csarnokokból a ku­farokat, akik silány pénzértékre váltják hazafias meggyőződéseiket. De csakhamar kénytelen átérezni saját te­hetetlenségét. Szomorúan fogja belátni, hogy minő gyámoltalan az egyéni erő egy m­egrom­­lott közáramlattal szemben. Aggodalmait kine­vetik, idealizmusát lenézik azok, akik silány ha­zugságokkal takargatják a dolgok meghamisí­tott lényegét. Apró érdekek, előítéletek nyomják el­ az igazságot, az eszményi emelkedettség pedig ki­pusztul az emberekből. Csak a külső látszat megőrzése a cél s ezen­ képmutató környezetben még a nagyok is összezsugorodnak. A jellem el­gyengül és könnyen lealacsonyul a parazita­­ságra. A többség pedig lassan­ kint megszokja ezt a rothasztó állapotot és nem háborodik föl többé még a legkiáltóbb jogsérelem, még a leg­­nyilvánosabb aljasság láttára sem. Így győződik meg lassan kint a jóhiszemű idealizmus, hogy a parlamentarizmus régi nimbuszát első­sorban is az ő kinövései tépték szét. Bizonyos érdekcsoportosulások, jogosulat­lan becézések csakhamar megutáltatják a ben­­fentes szemtanúval az elvtelenségre felépített párturalmi szervezeteket. Látja, hogy ez a hely nem az eszmék nemes tusa­ja, ahol a meggyőzés a cél. Idomított cirkusz ez, előre kiosztott szere­pekkel, ahol legtöbbnyire üres hólyagokkal ve­rekednek saját javukra és a nagyközönség szó­rakoztatására.­­ A törvényhozók életpéldája pedig magá­val ragadja a tömeget, akik azutáik a „mintá­kat“ utánozzák. Nagy eszméket, t mfeláldozó tetteket ők se követelnek többé törvényhozóiktól, de megtapsolják a sikert, bárminő törvénytelen legyen is a származása. Nem nézik az egyén Benső erkölcsi értékét, hanem nagynak tartják a legalacsonyabbat is, aki a hatalmat ravasz­sággal vagy árulással magának megszerezte. Készek szolgálni őt, amig kezében a korbács és az abrakos tarisznya, de rohanva menekül­nek, mihelyt a bálvány inog, nehogy romjai alá temesse az ő exisztenciájukat is. Ez a gyáva bizantinizmus m­egmérgezi a nemzet vérét s ennek fekélyei ütnek ki a köz­élet testén. Az aljasság takargatására pedig mindig találnak ürügyeket és hazugságokat. A legdurvább erőszakot is készek ünnepelni, ha néhány hazafias jelszóval palástolhatják hit­ványságukat, így lesz állandóvá a közéletben a szemérmetlen hazugság s az az utálatos fari­­zeizmus, mely a nemzeti célok elárulását is ha­zafias kötelesség színében tünteti föl. Ki csodálkoznék, hogy ily szomorú jelen­ségek között a tömeg szívéből is kipusztul nép­­képviseleti alkotmányával szemben a régi bi­zalom? A lelkesedés helyébe már­is bizonyos fásult közömbösség lépett mindenütt. Az embe­rek lelkiismeretesebb része kezd a közélet har­caitól visszavonulni. Ezért látják némely ál­lamban szükségesnek, hogy törvénynyel köte­lezzék a polgárokat választójoguk gyakorlá­sára. _____ Ezt a kényszerválasztást némelyek a po­litikai csömör ellenszerének tekintik. Pedig ez egy komoly és aggasztó betegségnek kórtü­nete csak. Ahol csupán a törvények kényszeré­vel lehet fentartani az alkotmányos kormány­­formát, ott az már megbukott a szívekben. Lét­jogát többé nem az élet szükségleteiből meríti, hanem maga is üres formasággá törpül. Papi­ros alkotmánynyá lesz! Egy hazugsággal több, amelylyel a tömeget belehajthatjuk a haza- Egy élet.­ ­— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Kinyitotta a konyhaajtót, azután magára zárta és bement a szobába. Kalapját az ágyra hajította s miután öklével kétszer nagyot ütött az asztalra, rekedt hangon így szólt: .— És most ide hallgasson az egész vi­lág! Az egész világ pedig egy fehérszőrü, vö­rös foltos kandúrból állt, mely egy szalma-karos­­széken, egy rossz férfikabáton aludt s a szo­katlan zajra lusta csodálkozással emelte fel a fejét. És Konc Gábor másodszor mondta: — És most ide hallgasson az egész vi­lág! A kandúr tényleg hallgatott is, de Konc Gábor nem folytatta. A térde megroskadt, a szeme elhomályosodott és zokogva borult le az asztalra. Ez a hang szokatlan volt a macska előtt. Egy kis ideig hallgatta, azután felállt, nagyot nyújtózott és felugrott az asztalra. A gazdája ült, feje az asztalra volt hajtva s a macska híze­legve dörgölözött hozzája. A szobában dohányfüstös, kesernyés volt a levegő s az egyetlen kis keskeny ablakon alig tört be valami kis világosság. Egy magas kő­falra nyílt az ablak, valami kertnek a hátulsó, elhanyagolt részére, amelyből télen csak a ned­ves barna fal s egy vén diófának száraz ágai látszottak. Az eső esett künn, életanett, szomorú nagy esőcseppek koppantak a piszkos ablaküveghez s Konc Gábor vagy öt perc múlva abbahagyta a sírást. A fejét felemelte, megtörülte a szemét, kifújta az orrát, a hangosan doromboló macs­kát megsímogatta s felállt. Odament az ablakhoz, nézte, hogy esik az eső, nézte a régi, öreg kőfalat, rajta a vadszőlő fantasztikusan szétfutó ágait és a lelkében ugyanez a nagy halálos pusztulás volt és a fá­radtságnak, utálatnak, egy elgyötrött életnek minden keserűsége a szemében. — Most már mondd meg nekem, — szólt hangosan, az ágya fölött függő, festett kislány­arcképhez fordulva, — hogy becsület nélkül, olyan becsület nélkül, amit el se­­vesztettem és még sincs meg többé, lehet-e élni? Mondd meg nekem, kis Nelikám, az apádnak, én kis böl­csem, fehér szárnyú angyalkám, kinek lábára nem ragad már reá a föld szennye, mondd meg nekem! De a sápadt arcocskából, amelyre világo­san rá volt írva, hogy csak rövid időre lett a földre küldve, a kék szemek mozdulatlanul néze­tek le. Csak az asztalon ülő kandúrnak zöldes fénynyel foszforeszkáló szeme nézett reá elő, meleg szeretettel. — Mondd meg nekem !— kulcsolta össze két kezét az ember s letérdelt az ágy előtt. — Mondd meg nekem, menjek-e utánad, vagy járjam végig a magam útját? Kinek kell az én utam, kis Nelikám? Neked már nem. Az anyád­nak? Ha tudnám . . . Nem tudom . . . Tíz esz­tendő óta semmit se tudok róla *., így egyedül. Megbélyegezve . . . Minek? Szólj! . .. Semmi. Csak a macska ugrott le hozzá az asztalról s nyalta meg a kezét. Mintha a vi­lágnak minden keserűsége, szemenszedett nyo­morúsága ebbe a kis lyukba lett volna beraktá­rozva. És már esteledett. Nagy, lusta, sötét kísér­tetek ültek le a tárgyakra, a körvonalaikat sem lehetett többé kivenni és Konc rávetette magát az ágyra. Fejét belefúrta a párnákba és fogá­val széthasította rajtuk a huzatokat. A szája megtelt pamutszálakkal és nyállal f­ordítani szeretett volna, de csak egyszer kiáltott fel. Et­től a kiáltástól a kandúr ijedten ugrott fel az ablak párkányára. Azután csönd lett. Aludt, vagy nem aludt, Konc Gábor, azt maga sem tudta. Egyszer fölkelt. A zsebéből gyufát vett elő, az asztalon levő lámpát meggyújtotta s meg­nézte az ezüst zsebóráját. Pont kilencen volt a mutató. Azután gépiesen, nyugodtan, papirost vett elő az asztalfiókból, tintát, tollat, meg a revol­verét. A revolvert megtörülgette a zsebkendőjé­vel, megnézte, rendben vannak-e a töltések s leült és itt. Fejét ráhajtotta egyik kezére és ezt irta: „Hallgasson ide az egész világ! A nevem Konc Gábor, negyvenegy esz­tendős vagyok és utoljára a „Nemzeti biztosító intézetnél“ voltam alkalmazva. Huszonhat esztendős koromban nősültem, szerelemből. T. i.: én szerettem. A feleségem szép és szegény leány volt, én magam jómódú, de olyan külsejű, kinek őszinte emberi számí­tás szerint, semmi követelése nem lehetett az élettel szemben. Egyszer, régen, egy törvényszéki bíróval A Festi Hírlap mai száma 32 oldal.

Next