Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-01 / 332. szám

1904. december 1., csütörtök .PESTI HIHL A P____ _­­ __________3 «igém, ki egész politikai pályámat e párt köteléké­­ben töltöttem, erre kényszeri­tett. A november 1á­ild esti ülésben, a kormányel­­nök úr beismert hozzáj­árulásával, a képviselőház el­nöke, a házszabályok teljes félretételével — mit ma­ga sem tagad —, önkényesen, a Ház határozatának törvényes létrejötte nélkül, kimondta, hogy a Dániel­­féle határozati javaslatot, mely a Ház ideiglenes új r­endjét tartalmazza, a képviselőház elfogadta. Ezt én képviselőházi határozatul el nem ismer­hetem, mert ha minden feltétel hiányzik, melyet a képviselőház tör­vénye, t. i. a házszabály az érvényes határozat létrejöttéhez megkíván, az lehet erőszakos elnöki kijelentés, de nem lehet oly jogszerű határo­zat, mely bárkit is mint jogszabály kötelezhetne. Ennek a tételnek igazságát sem eltagadni, sem célszerűségi érvekkel eltakarni nem lehet. Ez a legpregnánsabb megsértése az alkotmány egyik sarkalatos kiegészítő részének, a képviselőház tanácskozási rendjének és ebben a rendben a leglé­nyegesebbnek: a határozathozatal legalitása nélkü­­lözhetlen kellékeinek. Fokozza e szerencsétlen lépés súlyát még az is, hogy az elnöki erőszakos kijelentés a Ház új rend­jére vonatkozott, tehát arra a jogszabályra, melynek alapul kellene szolgálnia a Ház napirendjére kerülő végleges házszabályoknak és egyéb törvényhozási al­kotásoknak. . Mit cselekedett ezzel? Törvénytelen, tehát jogilag nem létező, senkire nem kötelező jogszabályt tettek a napirendre kerülő ügyekben hozandó képviselőházi határozatok­­ alap­jává. Ez nemcsak jogi lehetetlenség, hanem egyúttal oly szerencsétlen tény és pr­ecedens, mely ebben az országban az állam és jogrend felforgatására vezet­het, mely megrendítheti a magyar nép kebelében a törvénytisztelet és oly nagy er­kölcsi és es­zm­ényi kárt okozhat a jogrend sérthetetlenségében, melynek­ kö­vetkezményei kiszámíthatatlanok Én bízom nemzetem értelmiségében és komoly­ságában, és kérem is arra, hogy a polgároknak a tör­vény és jogrend iránt köteles tisztelete meg ne la­zuljon és ezt senki, ha összeütközésbe jő a jogrenddel, magára nézve mentségül ne tekintse. Ez a tény kü­lönben is önmagában hordja semmisségének felté­teleit. Ameddig a kom­ányelnök úr azt tűzte ki célul, hogy a házszabályokat módosítsa, ebben a céljában egyetértettem vele. A házszabály módosításának szüksége pár­­kü­lönbség nélkül általános követelmény. A mérték iránt lehetnek eltérő vélemények, de általános meg­győződés, hogy attól az áldatlan állapottól, hogy­­ a Ház egy kis töredéke megakaszthass­a a parlamenti munkát, meg kell szabadítani a magyar parlamenta­rizmust, mely alkotmányunk tengelye. Ez oly elementáris óhaja a közvéleménynek, mely teljesíthetlenül nem maradhat. Ha volnának mégis olyanok, akik a mai házszabályt változatlanul fenn kívánnák tartani, azok fölött igazán napirendre térne a közvélemény megnyilatkozásának ereje. • Ha ez így volt ra, akkor kihalt volna e­zy nézet­ből minden rend erkölcsi alapja. Akkor­­ megsemmi­sült volna a legnagyobb álamfentartó erő: a jog- és törvénytisztelet.­­ T­­r~:y­­rr ijr: Ha a nemzet egy része azt vallja dogmájául, hogy jogszabály csak úgy érvényes, ha az a jogrend által meghatározott feltételek mellett létesül és még­is ezeket csak ezért a meggyőződésükért söpri el a nemzet többségének ereje, akkor már ez oly deka­denciát, oly anarchikus állapotot jelent fogalmakban, érzelmekben és tettekben, hogy a megbontott rend itt ennél az elsöprésnél meg nem áll, hanem megin­gat mindent, ami szilárd és összetartó e nemzetben, e nemzetnek állami és társadalmi rendjében. Ettől az elsöpréstől maga borzadna el leginkább a kom­ányelnök úr, kinek hazafiasságát senkinek sincs joga kétségbevonni és tudom, hogy kitűzött céljának szerencsétlenül választott eszközeiben haza­fias indokok sarkalják. Épen az vezette félre a kormányelnök urat, hogy az obstrukció ellen a közvéleménynek erős meg­nyilatkozását oly erőben és fényben látta maga előtt tündökölni, hogy ezt mint sarkcsillagot követte a maga vaserejével, nagy tehetségeivel, akadályokat talán nem is ismerő férfias bátorságával. Csak a célt nézte, nem törődve emberek jogér­zetével, ne­m törődve a jog által megszabott keretek­kel, anatikusan, célja által magát a martíriumig feltüzelve, elbűvölte nagy agitatórius erejével a mö­götte sorakozókat,A­kik mintegy hipnotikus suggesz­­tió hatása alatt segítettek arra, hogy a kitűzött cél érdekében legyen szent minden eszköz és bátran vágja le pallosát a jogrendre. És miért? Mert a csaknem évekig tartó obstrukció ellen támadt országos hangulatban megnyilvánuló gyűlö­lettől látta eltelve a nemzet értelmiségének és szélesebb rétegeinek is túlnyomó részét. Ez így is volt, ez így is van. Erre az erőforrás­ra támaszkodott, amit beszédeiben nyíltan is ki­mondott. De arra nem gondolt a miniszterelnök úr, hogy ha 3. magyar közvélemény elfordult is a szertelen ob­­stinkciótól és erős falasként áll a házszabály oly módosítása mellett, mely lehetetlenné tegye, hogy még a folyó ügyek se tárgyaltathassanak a parla­mentben, nem ragadta el ez a teljesen jogos hangu­lat annyira, hogy a jogrend alapvető feltételeit, a jog­elv sértetlenségébe vetett létet rak­ja arra a mág­lyára, melyen elégetni akarják a túltengő obstruk­­ciót. Feledte, hogy ennek a hazának a függetlensége, szabadsága, alkotmánya nem a nyers erő hatalmán nyugszik, hanem a törvények nagy erkölcsi erejében. A jogtisztelet hatványozottan sértetlenül meg­őrzendő ott, ahol nem a nemzetben rejlő nyers erő a függetlenség, a nem­zeti lét igazi biztosítéka, hanem a törvény nagy erkölcsi motívuma.­Ez tartott fenn bennünket ithéz küzdelmeink­ben. Ez szerezi­­ vissza alkotmányokat a jogfolyto­nosság jegyében. Ezt a nagy erkölsi tőkét nem sza­bad csorbításoknak kitenni semmi célért. Meg fogja látni, talán látja is már a miniszter­elnök úr, hogy a közvélemény erős­ megnyilatkozása az obstrukció leküzdésére szükséges házszabályretri­­zíó­ mellett csak a jog útjáig lehetett erőforrás. Csak addig lehetett az a fénylő, világító sark­csillag, mely a miniszterelnök urat vezette, vitte előre. _ ■ • De a jog utján túl e sarkcsillag elvesztve fő­nöki­­ál van, vigyem be az ő kötvényét is aláírás végett. -Enyittem. A főnök csakugyan a pénztár­itoknál volt, ott állt az asztala mellett, aki papi­ros pénzt olvasott és rakott egymás fölibe s oda­mentem. Alig egy fél óra múlva, a pénztárnok sá­padtam és idegesen jött be a szobánkba. Csajtost az ablakhoz hívta, ott valamit suttogtak, a pénztárnok ingerült hangon, a gentry csittító­­lag, majd mind a ketten átmentek a pénztárnok szobájába s valami tíz perc múlva egy szolga behívott engem a fonok elé. A főnökön kívül még a pénztár­nők és Csajtos voltak ott. És a főnök így szólt: — Nagyon sajnálom, Konc, de kénytelen vagyok, önt felszólítani, hogy szíveskedjék azt­ a két darab száz koronás bankjegyet előadni, amit előbb a pénztárnok úr asztaláról eltulaj­donított. Nem voltam nagyon meglepetve, csak ép a hideg az agyamon keresztül lefutott a hátge­rincemre. És ránéztem Csajtosra, aki ragyogó ele­ganciával, makulátlanul állt egy asztalhoz tá­maszkodva és hidegen, a bandita elszántságá­val nézett reám. — Nincs, mit feleljek egyebet erre a vádra, — mondtam, — minthogy ezennel kilé­pek szolgálatomból. — Azt megteheti. — felelt a főnök,­­— csak előbb tegyen eleget felszólításomnak. Vállat vontam. Djét, elhalványulva áldozik le, és ami a jogtalanság mocsaras levegőjéből előtör, az csalóka, lidércfény, mely nem vezet, hanem félrevezet. ....Old­­alár megrendül a magyar néplélek, midőn bárki is a túlzásig vitt obstrukció ellen feltámadt, hatalmasan megnyilvánuló visszahatásban rejlő erőt arra akarja felhasználni, hogy beburkolja vele a jog­sértést,a­melyet a kom­ányelnök úr vezetése alatt a nemzeti képviselet többsége elkövetett.. De ám legyen! A „salus reipublicae supreme lex vezette a kormányt és a képviselőház elnökét. Igaz-e az, hogy a „salus“­ a követett után elérhető? Hihették-e azt, hogy az egész nemzet, ennek értelmisége és erkölcsi tényezői előtt vesztve megha­jolnak a törvénytelen „bevégzett tény“ előtt és porba omolnak a­ jogelv megsértésének bálványa előtt. Ha ezt hitték, úgy a magyar népieteknek csak egyik sajátságával számoltak. Azzal, mely rokonszen­vesen kiséri a bátor, férfias, még vakmerő politikát, elhatározásokat is és ezek végrehajtását. De azzal nem számoltak, hogy a magyar néplé­­leknek oly erkölcsi tulajdonságai vannak a maga nagy kollektív összetételében, hogy vihar tör ki an­nak bensőjében, ha a legnagyobb rokonszenvvel kísért, bátor, férfias lépés lesiklik és az állam rendjének, a magyar nemzet főezösségének alapelvét, a jogtiszte­letet támadja meg. Különösen ha megtámadják azok, kik a törvénynek és törvényes rendeleteknek engedelmességet épen a jogtisztelet alapján követel­nek azoktól, kiket kormányoznak. Föltámad ebben a néplélekben a háborgó gon­dolat, hogy egyszer kötelez a jogszabály, másszor, nem kötelez. Minő erkölcsi kára van ebből a jog törvényes kényszerítő eszközeiben rejlő hatalomnak,­­ ott, hol azok, kik ezt nap-nap mellett alkalmazzák a tör­vénynyel és törvényes rendeletekkel összeütközésbe jött, polgár ellen,­­ maguk segítik megsérteni ez al­kotmány egy sarkalatos részét képező jogszabályt, a Ház határozathozatalának törvényes kellékeit, ámde azt, mondja a miniszterelnök úr, és­pedig gyakran ismétli, hogy nem nagyobb sértése ez a tör­vényes rendnek, mint a pénzügyi felhatalmazás nél­küli állapot, az úgynevezett „exlex“, íme, tisztelt miniszterelnök úr, a saját állítá­sából láthatja a nagy veszedelmet, mely a törvénysér­tés precedensének súlyával egy ország etnikai föl­fogását megzavarhatja. •Még oly nagy talentumú és kimagasló alakja­i a közéletünknek, mint a miniszterelnök úr, a legutóbb elkövetett flagráns házszabálysértésnél odatekint a precedensre és megnyugvást keres abban. Már a miniszterelnök úr felfogásában ott kí­sért a jogsértés precedensének sötét árnya, mely is mindent boríthat el a jövőben, annak a jó Isten a megmondhatója. És pedig mily félreértésekre okot adható módon fejezte ki ezen precedensre utalását a miniszterel­nök úr.­­ Egyik legutóbbi beszédében a Széll Kálmán búcsúlevelében tett arra a kijelentésre, hogy a jog­os törvény­­útjáról lelépni nem­ szabad soha, — Így nyi­latkozott,: „Édes Istenem! Micsoda foka az illúziók­nak és a színvakságnak szükséges ahoz, hogy ma, mi­kor a közelmúltban egy kerek esztendőn exlexben voltunk, beszélhessen még valaki, Magyarországon i­s hitte el, ha. Csajtos Dani is hozzá­tette: „magam is láttam.“ Ha a főnök kevesell© a munkámat s bá­tor voltam megjegyezni: „egész délelőtt nem tettem­ le a tollat kezemből“, — a főnök m­egve­­tőleg mért végig. — S ezt nekem mondja? De ha Csajtos Dani föltette a monokliját, meg­pattogtatta fényes körmeit és bólintott a­ fő­nök felé: „tényleg folyton dolgozik“, — a fiónok akkor mosolyogva legyintett:­­—ügy? Fájdon! És én gyűlöltem ezt a szép, tiszta, ostoba és gazember fiatal ember. Mert,az volt, tudtam. Megnéztem ezt az úrfit, gyűlöltem és meg­lestem. Jártam utána, mint a véreb. Kutattam az élete után és eredménynyel. Közönséges szélhámos, kártyás, magát vén asszonyokkal kitartató és asszonycsábító gazember volt az én protktorom, aki nélkül négy hónapon keresztül nekem egy szavamat se hitték el, ha csak nem vele bizonyítottam. Ezt jó lesz megérteni a világnak. Jut csak­ nem ,cele bizon­yítottam.“ És ma délelőtt, december hetedikén, ez történt. Háromnegyed kilenckor már ott ültem az irodában. Csajtos Dani csak fél tíz után nyi­tott be, akkor is előbb végigvizitelte a szobákat, azután levetette finom bandáját, cilinderét, a körmeit kiráspoly­ozta, fényesítette s ezek után megírt egy biztosítási kötvényt és igen k­edve­s hangon megkért, mivel én úgyis készülök a fő­nökhöz, aki ép a másik szobában, a pénz la !-— Le fogom tartóztatni, — folytatta a főnök. Újra vállat vontam. — Tessék! Azután a részletekre­ már nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy levetkőztettek, meg­motoztak és semmit se találtak. Azután, a ron­gyos bélésű, tíz esztendős téli kabátomat vet­ték elő, mely ott függött a fogason a Csajtos úr drága bundája mellett és a rongyos bélés között megtalálták a pénzt. Semmit se szóltam. Talán ki is száradt az agyam, a nyelvem leragadt, talán meg is voltam halva, de azért hallotta!«, amint a fő­nök undorral mondta: És most menjen dolgára! Szégyelje magát! Jól van. Most már csakugyan mehetek, de itt hagyom ezt a levelet a világhoz címezve, hadd lássa, miért haltam meg.“ Most letette Konc Gábor a tollat, a lám­pát előbbre húzta és elolvasta a levelet. Azután hátratám­aszkodott a széken, a szemét lehunyta, a s­zája össze volt, szorítva és lassan, nyugodtan, széttépte a levelet. Négyfelé hasította, majd is­mét négyfelé s a szája szélén kicsiny­lő mosoly futott el. — Minek? — mondta, ez a mosoly és fel­nyitotta a szemét. Belenézett a lámpa lángjába, kissé előrehajolt, kezét kinyújtotta a revolver után s a másik percben a vörös pettyes kandúr ijedten ugrott neki az ablaknak.Lux Terka.

Next