Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-11 / 342. szám

_____ Igazgató. Hát tudja mit? Válaszszon egy olyan kevet, amelyik a mesterségéhez illik. Mit szólna pél­dául a Nyitány-ház ? Ez azért is jó, mert­­ van a vé­gén . . . Szerző: Nem, kérem, ezt se találom valami sze­rencsésnek ... Igazgató. Kedves barátom, ha magának egyik propozícióm se tetszik, akkor válaszsza meg maga a nevét. Az én fantáziám már kimerült. Szerző. (Félénken.) Nekem is van egy ötletem, igazgató úr.. .­­ , , i,­­ Igazgató. Na? Szerző. Azt hiszem, hogy Zsongira fogom ma­gyarosítani a nevemet. Igazgató. Zsongira? De hiszen ennek abszolúte nincs értelme ... Szerző: Az mindegy, kérem, de igen szépen hangzik ... És egy komponistánál végre is ez a fő­dolog . . . Zsongi Miksa,­­ az ember szinte hallja, amint az őszi szél a tarolt erdőkön végigfú s a szá­raz levelek zsonganak az eltévedt vándor léptei alatt. Maradjunk a Zsonginál... Igazgató. Én nem bánom. Miattam akár Tikiak­ra is magyarosíthatja a nevét, a fő, hogy ne hívják Schwammnak . . . A következő héten a kommünikék már jelentik, hogy Zsonyi Miksától A rikkancs anyajegye címen A Budapesti színház új operettet fogadott el. Pán.­­ PESTI HÍRLAP 1901. (k­ a­ni. 11., vasárnap. "­ mm SZÍNHÁZ_ÉS ZENE. Tartuffe. Moliére-est a Nemzeti színházban s üres pá­holyok. Úgy nevezett „kevés, de válogatott társaság“ tetézte végig szombat este Tartuffe-t, Ivánfi Jenő új fordításában s új szereposztásával A közönség egy része bizonyos irtózással visel­tetik a klasszikus darabok iránt. Ez az irtózás in­kább csak divatos, mint természetes. Pedig most iga­zán találó az a mondás, hogy a távollévőknek nincs igazuk. Némi tekintetben értjük a modern publikum tartózkodását a klasszikus művek irányában. Az a közfelfogás, hogy ami klasszikus, az egyszersmind junalmas is. S csak valljuk be, minden nagyképűség nélkül, hogy vannak a zenében is, a képzőművésze­tiekben is és az irodalomban is nemzetközi hírességek, amelyeket megbámul s dicsér mindenki, de nem él­­vezi. Hanem azért ezt senki sem meri bevallani, mert röstelli, ha nem tartanák ezért „műveltének, s pedig a modern műveltség első föltétele az őszinteség. Ezzel az affektáció nélküli őszinteséggel mond­juk, hogy Moliére igazán nem tartozik ezek közé a klasszikusok közé. Moliéret nem tanulmány céljából vagy nagyképűsködésből kell megnézni, hanem szóra­kozás céljából. Moliére mulattat. Ma is hangosabb derültség harsogott végig a Nemzeti színház nézőte­rén, mint a legmodernebb vígjátékok előadásán. Mo­liére klasszicitása abban rejlik, hogy örökké modern marad. Nem kell úgy megijedni a klasszikus elnevezés­től. Tárt szójátéknak tetszik, de irodalmi alapigazság, hogy minden kornak amaz írója lesz az utókor szá­mára „klasszikus“, aki korában a legmodernebb tu­dott lenni. Aki korának embereiből és eseményeiből meg tudta látni s papíron meg tudta örökíteni az általános emberit. Aki a saját korában igazán reális­­volt. Nos, és Moliére a világ legnagyobb realistája volt. Mikor föl nem találták még a fotografálást, ő már fotografált. Darabjai tele voltak csupa élő ala­kokkal. S mert akkor éltek ezek, és azért élnek még ma is. Ma csak a nevük más a mi társadalmi életünk­ben, de „Tartuffe“ minden figurája közöttünk sétál. A világ oly lassan hala­d s az emberiség oly kevéssé változik. Négyszáz esztendő múlva is élnek — csak más ruhában — Tartuffe és társai. S még a kor igazságtalansága sem változik. Moliére legjobb vígjátéknak, Tartuffe-nak, volt a legnehezebb küz­delme, míg sikerre vergődött. Három évig kellett vá­rakoznia, míg királyi kegyelemből színre kerülhetett.­­(Ez vigasztalhatja a sokáig várakozó szerzőket.) Sa­játságos dolog, hogy minden korszakban a selejtesebb termékek és üresebb emberek a leggyorsabban érvé­nyesültek és „Tartuffetől“ „Bánk-bánig“ az „Ember­tragédiáját“ játszotta végig majdnem minden tar­talmas mű: a születésekor meg se látták. Mintha a páholyokból ma távol maradt előkelő közönség is a XIV-ik Lajos udvarához tartoznék. De hogy teljesen korhű legyen az előadás, ma is volt ott egy fejede­lem: egy páholyban ott ült a bolgár fejedelem. Akár csak XIV. Lajos, Moliére nagy pártfogója. A válogatott jelen voltakra valósággal az új­donság benyomását keltette Tartuffe előadása. S va­lóban egy új Tartuffe-t kaptunk fordításban is s szereplőkben is. Somló igazgatót meg kell dicsér­nünk, hogy a Nemzeti színház hivatását teljesítette s Kazinczy Gábor elavult fordítása helyett az Ivánfi Jenő friss, eleven verseiben mutatta be az örökifjú vígjátékot, mely a magasabb jellem-vígjátékok min­tája marad mindenkoron. Az előadás, ha nem is volt épen klasszikus, azért elég jó volt. Kiállítás, rendezés s az előadók törekvése komoly ambícióra vallott. S ez az, amit különösen meg kell dicsérnünk Ivánfiban úgy is mint a darab fordítójában és mint Tartuffe személyesítőjében: a komoly ambíciót. Határozott tendenciával teszszük ezt. Mert a magyar színészekben ezt találjuk meg a legritkábban. Magyarországot az Isten oly sok ta­lentummal áldotta meg, hogy ennyi őserővel egyet­len nemzet színművészete sem dicsekedhetik. De a komoly ambíció, a tanulmányozás, a tanulás, az ön­művelés hiányzik a mi nyers tehetségeinknél. Ne­künk úgy tetszik, hogy nemcsak a színésznőinknek, de a színészeinknek nagyrésze is ideje javát inkább a színészet mellékfoglalkozásával tölti. S azt a kis időszakot, ami az elmúlt viszony undora s a kezdő viszony ingere közt néha van, fordítja a mesterségé­vel való foglalkozásra, de ezt is inkább csak a reklám­hajszolás és gázsisrófolás alakjában. Egy színész, aki nyelveket tanul, aki Moliéret tanulmányozza s Mo­­liéret fordítja, mint Ivánfi, oly ritkaságszámba megy, hogy utáltán megérdemli az elismerést. De a komoly törekvésen felül Ivánfi színészi alakításában is sok jó vonást találtunk. Játékában hév és erő volt s ami hiányzott belőle, az a Tartuffe képmutató simulékonysága. Ivánfi Tartuffeje egy kissé nehézkes volt. A közönség azért igen lelkesen tapsolta. A többi szereplők közül legkitűnőbb volt Gál Orgon szerepében s jók voltak Mihály­fi, Dezső és Horváth is. A nők közül különösen ki kell emel­nünk Nagy Ibolya igen szép alakítását, ki Dorinát eleven temperamentummal játszotta s Alszegi Irma finoman megjátszott Elmir­áj­át. Pemellenét Helvey Laura s Mariannát Ligeti Juliska játszotta. Lpk.) * (Joachim.) A hegedű-király ismét haza­­jött, szűkebb, igazi hazájába, melynek annyi dicsősé­get szerzett külföldön. Ismét hazajött és ma este új­ból gyönyörködtetett abszolút, eszményi művészeté­vel. A hegedűművész egyéni szabóságát tudvalevő­leg már régen feláldozta a négyes egység kedvéért , de a kamarazenész pulpitusa mellett is megmaradt Joachimnak. Itt is első ő az elsők közt, bárcsak pri­mus inter pares akar lenni; a legtökéletesebb pri­­marius, aki mégis csak egy a négy közül, és egybeol­vad társainak egyéniségével az összjáték magasabb művészi egysége érdekében. És milyen remek összjá­ték ez, milyen teljes congruentiája négy különféle művészegyérmek! Milyen kár, hogy múlandó és meg nem rögzíthető, hogy nincs olyan tökéletes hangfogó, mely méltón megörökítené ezen ideális vonósnégyes játékát! Mióta de Almaéktől megvált, igazán kon­­geniális társakra talált Joachim, a nálunk is nép­szerű Halir játszsza a szekundot, Wirth a brácsát, Hausmann a gordonkát — valamennyi nemcsak ki­váló művész, de Joachimnak méltó társa és kiegészí­tője.­­ Mai zeneestélyüket Beethovennek szentelték Joachimék, a halhatatlan titán születésének közelgő évfordulója alkalmából. Előadták a C-moll négyest (op 18. 4. sz.), az F-dúrt (op. 135.) és az E-mollt; mindegyik művet oly csudaszépen játszották, olyan finom szubtilis hangidynamikai árnyalatokkal, lehelet­szerű plánokkal és mesteri crescendokkal, hogy a hallgatóság — Budapest zeneértő közönségének elit­je — alig tudott méltó kifejezést adni gyönyörűsé­gének. — Ünnepi hangulatban, ihletszerű áhítattal hallgattuk a hatalmas négy-egy művész gyönyörű já­tékát és aggódva gondoltunk a legközelebbi kam­ara­zene-előadásokra, mikor ismét a mi jó hétköznapi polgárembereink jutnak szóhoz! * (Hoffmann meséi a Népszínházban.) A szombat estét kettős bemutatkozásra használta fel a Népszínház igazgatója. Hoffmann meséit adták, hogy Székely Irén, az újonan szerződtetett operette-prima­­donna, és Toronyi Gyula hanganyagukat bemutat­hassák. Bár harmadik hónapja szerződtetett tagja a Népszínháznak Székely Irén, operettében mindeddig nem énekelhetett, csakis neki meg nem felelő drámai szerepben láttuk. Ez alkalommal nehéz feladat előtt állott. Nemcsak Hegyi Aranka remek alakításával kellett megküzdenie, hanem az opera művésznőivel is konk­urrálnia. Sajnálattal kell konstatálnunk, hogy vállalkozása nem mindenben sikerült. Alakítása hol színtelen, hol meg túlságos mértékben rikító volt, ami pedig énekét illeti, e tekintetben sem felelt meg egészen szerepe követelményeinek, habár eléggé erőteljes és csengő hanganyagot mutatott be. Toronyi Gyula Hoffmann szerepében mutatkozott be. Egyelő­re annyit mindenesetre konstatálhatunk, hogy friss és kellemese csengő hangja van, amely csak a végső jelenetben egyszer zendült kissé hamisan. Játéka temperamentumos s elég ügyesen mozog a színpadon. Látnivaló volt azonban mellette, hogy Raskó Gé­zában, aki igazán meglepő könnyedséggel — mond­hatni — biztonsággal forgolódott Lindorf, Copélius és Mirache nehéz hármas szerepében, mily erőteljes művésze van a Népszínháznak. Alakításával állan­dóan lebilincselte a közönséget s érces csengésű erő­teljes orgánuma teljesen dominált a tágas nézőtérért Kovácsnak még ez este is sikerült finom humorával megaranyozni az előadást. Figyelemreméltó alakítást nyújtottál: még Kiss Mihály, Pázmán és Pesti. Alig pár szőnyi énekével feltűnt Rusznyák. (.c.) * (Hírek az operaházból.) A Lonjumeaui postakocsis via dalmű kerül színre vasárnap har­madszor az operaházban. A címszerepet (Chapelon)­ Arányi Dezső énekli mint vendég, Bijou szerepét pedig Várady Sándor, ez alkalommal először. A töb­bi szerepet Szoyer Ilonka (Madeleine-Latour asz­­szony), Komár (De Corcys márki) és Kárpát (Bourdon). A dalmű után a Művészfurfang hallét­nek második képe kerül színre, Schmidek Gizellá­val és Brada Edével a főszerepekben. Az előadást­ Szikla Adolf karmester vezényli. (Bérletszünet 29. sz.) Az operaház legközelebbi újdonsága Dupont Gábornak, a Sonzogno-féle operapályázaton első dí­jat nyert La Cabrera című két képből álló dalműve lesz, mely nálunk A kecskepásztor cím alatt kerül színre. A dalmű bemutató előadása csütörtökön, a hó 15-én lesz a következő szereposztásban: Amáliai kecskepásztor — V. Krammer Teréz, Teresita —­ Váradi M., Juana — Ambrusné, Rosario — Szántó L., Pedrito — Anthes, Cheppa — Mihályi, Brossa — Várady Sándor, Joaquin *— Kertész és Korcs­­máros — Szemere, * (Hírek a Népszínházból.) Szombaton, e hó 17-én mutatja be a Népszínház Holger Drachmann-nak mesejátékát, melyen Heltai Jenő dolgozott át, új, eredeti muzsikát pedig Jakabfi Viktor fiatal zeneszerző írt hozzá. A darabhoz teljesen új és minden izékben mű­vészi díszletek készültek Má­kus Géza tervei szerint, ugyancsak Márkus tervezte a fantaszti­kus kosztümöket, számra nézve száznál többek­­. A Népszínház közönsége egyik legnép­szerűbb tagjától, Solymosi Elektől — ki immár nyugalomba vonult — a jövő héten pénteken vesz búcsút, amikor is a művész a Népszínház nyugdíjválasztmányának engedélye folytán a Lumpáciusz Cérna szabójában mond búcsút a színpadnak s a Népszínháznak, ahol első fellé­­pése 1875. október 15-én volt s melynek köte­lékében rövid megszakítással egész diadalmas művészi pályáját eltöltötte. A művész búcsúján részt vesznek a többi fővárosi színházak is. * (A Rátak­ós királykisasszony Süry Klára.) Holger Drachmann mesejátéka, amely szombaton, e hó 17-ikén kerül először színre a Népszínházban, a színházi szezon egyik leg­szenzációsabb eseményének ígérkezik. A darab címszerepét ugyanis Küry Klára fogja játszani, akivel Vidor Pálnak, a Népszínház igazgatójá­nak sikerült ez irányban megállapodásra jut­nia. Az ünnepelt művésznő hosszabb szünet után visszatér régi diadalai színhelyére, a Nép­színházba. * (Magyar Színház.) A Huszárvér, Máder Prezső operettje, amely eddigi összes e­ladásain zsúfolt házakat vonzott, a Magyar Színház e heti műsorán is dominál. A főszerepeket minden előadásban Anday Blanka, Kornai Berta, Szik­lainé, Sziklai,­ B. Szabó, Tollagi, Rubos, Heltai és Iványi játszszák. Vasárnap délután A hajdúk hadnagya kerül színre Ráthonyi Ákossal a cím­szerepben. * (A Vígszínházban) a jövő hét minden es­téjén a Fanyar gyümölcsöt, Bracco Róbert vígjáté­­kát adják. Eddig csak francia darabon mulattak oly kitűnően, mint ahogy most a közönség ezen az olasz újdonságon kacagott. A Fanyar gyümölcsnek hol­nap, vasárnap lesz a harmadik előadása. Délután a Diákéletet adják. Ugyancsak két előadás lesz csü­

Next