Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)
1904-12-11 / 342. szám
_____ Igazgató. Hát tudja mit? Válaszszon egy olyan kevet, amelyik a mesterségéhez illik. Mit szólna például a Nyitány-ház ? Ez azért is jó, mert van a végén . . . Szerző: Nem, kérem, ezt se találom valami szerencsésnek ... Igazgató. Kedves barátom, ha magának egyik propozícióm se tetszik, akkor válaszsza meg maga a nevét. Az én fantáziám már kimerült. Szerző. (Félénken.) Nekem is van egy ötletem, igazgató úr.. . , , i, Igazgató. Na? Szerző. Azt hiszem, hogy Zsongira fogom magyarosítani a nevemet. Igazgató. Zsongira? De hiszen ennek abszolúte nincs értelme ... Szerző: Az mindegy, kérem, de igen szépen hangzik ... És egy komponistánál végre is ez a fődolog . . . Zsongi Miksa, az ember szinte hallja, amint az őszi szél a tarolt erdőkön végigfú s a száraz levelek zsonganak az eltévedt vándor léptei alatt. Maradjunk a Zsonginál... Igazgató. Én nem bánom. Miattam akár Tikiakra is magyarosíthatja a nevét, a fő, hogy ne hívják Schwammnak . . . A következő héten a kommünikék már jelentik, hogy Zsonyi Miksától A rikkancs anyajegye címen A Budapesti színház új operettet fogadott el. Pán. PESTI HÍRLAP 1901. (k ani. 11., vasárnap. " mm SZÍNHÁZ_ÉS ZENE. Tartuffe. Moliére-est a Nemzeti színházban s üres páholyok. Úgy nevezett „kevés, de válogatott társaság“ tetézte végig szombat este Tartuffe-t, Ivánfi Jenő új fordításában s új szereposztásával A közönség egy része bizonyos irtózással viseltetik a klasszikus darabok iránt. Ez az irtózás inkább csak divatos, mint természetes. Pedig most igazán találó az a mondás, hogy a távollévőknek nincs igazuk. Némi tekintetben értjük a modern publikum tartózkodását a klasszikus művek irányában. Az a közfelfogás, hogy ami klasszikus, az egyszersmind junalmas is. S csak valljuk be, minden nagyképűség nélkül, hogy vannak a zenében is, a képzőművészetiekben is és az irodalomban is nemzetközi hírességek, amelyeket megbámul s dicsér mindenki, de nem élvezi. Hanem azért ezt senki sem meri bevallani, mert röstelli, ha nem tartanák ezért „műveltének, s pedig a modern műveltség első föltétele az őszinteség. Ezzel az affektáció nélküli őszinteséggel mondjuk, hogy Moliére igazán nem tartozik ezek közé a klasszikusok közé. Moliéret nem tanulmány céljából vagy nagyképűsködésből kell megnézni, hanem szórakozás céljából. Moliére mulattat. Ma is hangosabb derültség harsogott végig a Nemzeti színház nézőterén, mint a legmodernebb vígjátékok előadásán. Moliére klasszicitása abban rejlik, hogy örökké modern marad. Nem kell úgy megijedni a klasszikus elnevezéstől. Tárt szójátéknak tetszik, de irodalmi alapigazság, hogy minden kornak amaz írója lesz az utókor számára „klasszikus“, aki korában a legmodernebb tudott lenni. Aki korának embereiből és eseményeiből meg tudta látni s papíron meg tudta örökíteni az általános emberit. Aki a saját korában igazán reálisvolt. Nos, és Moliére a világ legnagyobb realistája volt. Mikor föl nem találták még a fotografálást, ő már fotografált. Darabjai tele voltak csupa élő alakokkal. S mert akkor éltek ezek, és azért élnek még ma is. Ma csak a nevük más a mi társadalmi életünkben, de „Tartuffe“ minden figurája közöttünk sétál. A világ oly lassan halad s az emberiség oly kevéssé változik. Négyszáz esztendő múlva is élnek — csak más ruhában — Tartuffe és társai. S még a kor igazságtalansága sem változik. Moliére legjobb vígjátéknak, Tartuffe-nak, volt a legnehezebb küzdelme, míg sikerre vergődött. Három évig kellett várakoznia, míg királyi kegyelemből színre kerülhetett.(Ez vigasztalhatja a sokáig várakozó szerzőket.) Sajátságos dolog, hogy minden korszakban a selejtesebb termékek és üresebb emberek a leggyorsabban érvényesültek és „Tartuffetől“ „Bánk-bánig“ az „Embertragédiáját“ játszotta végig majdnem minden tartalmas mű: a születésekor meg se látták. Mintha a páholyokból ma távol maradt előkelő közönség is a XIV-ik Lajos udvarához tartoznék. De hogy teljesen korhű legyen az előadás, ma is volt ott egy fejedelem: egy páholyban ott ült a bolgár fejedelem. Akár csak XIV. Lajos, Moliére nagy pártfogója. A válogatott jelen voltakra valósággal az újdonság benyomását keltette Tartuffe előadása. S valóban egy új Tartuffe-t kaptunk fordításban is s szereplőkben is. Somló igazgatót meg kell dicsérnünk, hogy a Nemzeti színház hivatását teljesítette s Kazinczy Gábor elavult fordítása helyett az Ivánfi Jenő friss, eleven verseiben mutatta be az örökifjú vígjátékot, mely a magasabb jellem-vígjátékok mintája marad mindenkoron. Az előadás, ha nem is volt épen klasszikus, azért elég jó volt. Kiállítás, rendezés s az előadók törekvése komoly ambícióra vallott. S ez az, amit különösen meg kell dicsérnünk Ivánfiban úgy is mint a darab fordítójában és mint Tartuffe személyesítőjében: a komoly ambíciót. Határozott tendenciával teszszük ezt. Mert a magyar színészekben ezt találjuk meg a legritkábban. Magyarországot az Isten oly sok talentummal áldotta meg, hogy ennyi őserővel egyetlen nemzet színművészete sem dicsekedhetik. De a komoly ambíció, a tanulmányozás, a tanulás, az önművelés hiányzik a mi nyers tehetségeinknél. Nekünk úgy tetszik, hogy nemcsak a színésznőinknek, de a színészeinknek nagyrésze is ideje javát inkább a színészet mellékfoglalkozásával tölti. S azt a kis időszakot, ami az elmúlt viszony undora s a kezdő viszony ingere közt néha van, fordítja a mesterségével való foglalkozásra, de ezt is inkább csak a reklámhajszolás és gázsisrófolás alakjában. Egy színész, aki nyelveket tanul, aki Moliéret tanulmányozza s Moliéret fordítja, mint Ivánfi, oly ritkaságszámba megy, hogy utáltán megérdemli az elismerést. De a komoly törekvésen felül Ivánfi színészi alakításában is sok jó vonást találtunk. Játékában hév és erő volt s ami hiányzott belőle, az a Tartuffe képmutató simulékonysága. Ivánfi Tartuffeje egy kissé nehézkes volt. A közönség azért igen lelkesen tapsolta. A többi szereplők közül legkitűnőbb volt Gál Orgon szerepében s jók voltak Mihályfi, Dezső és Horváth is. A nők közül különösen ki kell emelnünk Nagy Ibolya igen szép alakítását, ki Dorinát eleven temperamentummal játszotta s Alszegi Irma finoman megjátszott Elmiráját. Pemellenét Helvey Laura s Mariannát Ligeti Juliska játszotta. Lpk.) * (Joachim.) A hegedű-király ismét hazajött, szűkebb, igazi hazájába, melynek annyi dicsőséget szerzett külföldön. Ismét hazajött és ma este újból gyönyörködtetett abszolút, eszményi művészetével. A hegedűművész egyéni szabóságát tudvalevőleg már régen feláldozta a négyes egység kedvéért , de a kamarazenész pulpitusa mellett is megmaradt Joachimnak. Itt is első ő az elsők közt, bárcsak primus inter pares akar lenni; a legtökéletesebb primarius, aki mégis csak egy a négy közül, és egybeolvad társainak egyéniségével az összjáték magasabb művészi egysége érdekében. És milyen remek összjáték ez, milyen teljes congruentiája négy különféle művészegyérmek! Milyen kár, hogy múlandó és meg nem rögzíthető, hogy nincs olyan tökéletes hangfogó, mely méltón megörökítené ezen ideális vonósnégyes játékát! Mióta de Almaéktől megvált, igazán kongeniális társakra talált Joachim, a nálunk is népszerű Halir játszsza a szekundot, Wirth a brácsát, Hausmann a gordonkát — valamennyi nemcsak kiváló művész, de Joachimnak méltó társa és kiegészítője. Mai zeneestélyüket Beethovennek szentelték Joachimék, a halhatatlan titán születésének közelgő évfordulója alkalmából. Előadták a C-moll négyest (op 18. 4. sz.), az F-dúrt (op. 135.) és az E-mollt; mindegyik művet oly csudaszépen játszották, olyan finom szubtilis hangidynamikai árnyalatokkal, leheletszerű plánokkal és mesteri crescendokkal, hogy a hallgatóság — Budapest zeneértő közönségének elitje — alig tudott méltó kifejezést adni gyönyörűségének. — Ünnepi hangulatban, ihletszerű áhítattal hallgattuk a hatalmas négy-egy művész gyönyörű játékát és aggódva gondoltunk a legközelebbi kamarazene-előadásokra, mikor ismét a mi jó hétköznapi polgárembereink jutnak szóhoz! * (Hoffmann meséi a Népszínházban.) A szombat estét kettős bemutatkozásra használta fel a Népszínház igazgatója. Hoffmann meséit adták, hogy Székely Irén, az újonan szerződtetett operette-primadonna, és Toronyi Gyula hanganyagukat bemutathassák. Bár harmadik hónapja szerződtetett tagja a Népszínháznak Székely Irén, operettében mindeddig nem énekelhetett, csakis neki meg nem felelő drámai szerepben láttuk. Ez alkalommal nehéz feladat előtt állott. Nemcsak Hegyi Aranka remek alakításával kellett megküzdenie, hanem az opera művésznőivel is konkurrálnia. Sajnálattal kell konstatálnunk, hogy vállalkozása nem mindenben sikerült. Alakítása hol színtelen, hol meg túlságos mértékben rikító volt, ami pedig énekét illeti, e tekintetben sem felelt meg egészen szerepe követelményeinek, habár eléggé erőteljes és csengő hanganyagot mutatott be. Toronyi Gyula Hoffmann szerepében mutatkozott be. Egyelőre annyit mindenesetre konstatálhatunk, hogy friss és kellemese csengő hangja van, amely csak a végső jelenetben egyszer zendült kissé hamisan. Játéka temperamentumos s elég ügyesen mozog a színpadon. Látnivaló volt azonban mellette, hogy Raskó Gézában, aki igazán meglepő könnyedséggel — mondhatni — biztonsággal forgolódott Lindorf, Copélius és Mirache nehéz hármas szerepében, mily erőteljes művésze van a Népszínháznak. Alakításával állandóan lebilincselte a közönséget s érces csengésű erőteljes orgánuma teljesen dominált a tágas nézőtérért Kovácsnak még ez este is sikerült finom humorával megaranyozni az előadást. Figyelemreméltó alakítást nyújtottál: még Kiss Mihály, Pázmán és Pesti. Alig pár szőnyi énekével feltűnt Rusznyák. (.c.) * (Hírek az operaházból.) A Lonjumeaui postakocsis via dalmű kerül színre vasárnap harmadszor az operaházban. A címszerepet (Chapelon) Arányi Dezső énekli mint vendég, Bijou szerepét pedig Várady Sándor, ez alkalommal először. A többi szerepet Szoyer Ilonka (Madeleine-Latour aszszony), Komár (De Corcys márki) és Kárpát (Bourdon). A dalmű után a Művészfurfang hallétnek második képe kerül színre, Schmidek Gizellával és Brada Edével a főszerepekben. Az előadást Szikla Adolf karmester vezényli. (Bérletszünet 29. sz.) Az operaház legközelebbi újdonsága Dupont Gábornak, a Sonzogno-féle operapályázaton első díjat nyert La Cabrera című két képből álló dalműve lesz, mely nálunk A kecskepásztor cím alatt kerül színre. A dalmű bemutató előadása csütörtökön, a hó 15-én lesz a következő szereposztásban: Amáliai kecskepásztor — V. Krammer Teréz, Teresita — Váradi M., Juana — Ambrusné, Rosario — Szántó L., Pedrito — Anthes, Cheppa — Mihályi, Brossa — Várady Sándor, Joaquin *— Kertész és Korcsmáros — Szemere, * (Hírek a Népszínházból.) Szombaton, e hó 17-én mutatja be a Népszínház Holger Drachmann-nak mesejátékát, melyen Heltai Jenő dolgozott át, új, eredeti muzsikát pedig Jakabfi Viktor fiatal zeneszerző írt hozzá. A darabhoz teljesen új és minden izékben művészi díszletek készültek Mákus Géza tervei szerint, ugyancsak Márkus tervezte a fantasztikus kosztümöket, számra nézve száznál többek. A Népszínház közönsége egyik legnépszerűbb tagjától, Solymosi Elektől — ki immár nyugalomba vonult — a jövő héten pénteken vesz búcsút, amikor is a művész a Népszínház nyugdíjválasztmányának engedélye folytán a Lumpáciusz Cérna szabójában mond búcsút a színpadnak s a Népszínháznak, ahol első fellépése 1875. október 15-én volt s melynek kötelékében rövid megszakítással egész diadalmas művészi pályáját eltöltötte. A művész búcsúján részt vesznek a többi fővárosi színházak is. * (A Rátakós királykisasszony Süry Klára.) Holger Drachmann mesejátéka, amely szombaton, e hó 17-ikén kerül először színre a Népszínházban, a színházi szezon egyik legszenzációsabb eseményének ígérkezik. A darab címszerepét ugyanis Küry Klára fogja játszani, akivel Vidor Pálnak, a Népszínház igazgatójának sikerült ez irányban megállapodásra jutnia. Az ünnepelt művésznő hosszabb szünet után visszatér régi diadalai színhelyére, a Népszínházba. * (Magyar Színház.) A Huszárvér, Máder Prezső operettje, amely eddigi összes eladásain zsúfolt házakat vonzott, a Magyar Színház e heti műsorán is dominál. A főszerepeket minden előadásban Anday Blanka, Kornai Berta, Sziklainé, Sziklai, B. Szabó, Tollagi, Rubos, Heltai és Iványi játszszák. Vasárnap délután A hajdúk hadnagya kerül színre Ráthonyi Ákossal a címszerepben. * (A Vígszínházban) a jövő hét minden estéjén a Fanyar gyümölcsöt, Bracco Róbert vígjátékát adják. Eddig csak francia darabon mulattak oly kitűnően, mint ahogy most a közönség ezen az olasz újdonságon kacagott. A Fanyar gyümölcsnek holnap, vasárnap lesz a harmadik előadása. Délután a Diákéletet adják. Ugyancsak két előadás lesz csü