Pesti Hírlap, 1904. december (26. évfolyam, 332-361. szám)

1904-12-02 / 333. szám

1901. december 2., péntek­___P­ESTI HÍRLAP ____­­ _____________25 _ 1 1 } Al­ tozata után Yahot az előszóban. A következő ki­adások már összes költeményeinek a gyűjteményébe voltak felvéve s ilyenformán eddig legalább is har­mincszor kerültek forgalomba, attól eltekintve, hogy a ponyván önálló alakban is szerepeltek. De nemcsak a magyar, hanem a külföldi irodalomban is nép­szerűvé vált a Kukorica Jancsi kalandos élete. Az első német fordítás Stuttgartban jelent meg Der­feld János cím alatt Kertbenytől, a második Lip­csében Lehnitzertől. Franciára Le Chevalier Jean cím alatt .4. Dozon fordította, a szerb fordítás pedig MVireso Jovano cimen Jovanovits Jovan szerb költő­től, a Toldi fordítójától, való. Szemelvényeket angol, finn, oláh, tót, horvát nyelven közöltek belőle s hogy az irodalomban még mindig nagy a varázsa, bizo­nyítja az a siker, mely a Király-színház „János vitéz“-e nyomán keletkezett. Hatvan év múltán a színház is, a szerzők is megvannak elégedve a siker­rel, hatvan év előtt azonban a magyar és német ki­adók még annyira sem taksálták értékét, hogy 50 irtót a legbájosabb magyar népies elbeszélésért haj­landók lettek volna előlegezni. _ (A cipőgyáros kormányzó.) Amerika nagy­városaiban ép oly ismeretes az arcképes hirdetései révén Douglas cipőgyáros, akinél másféle cipőt, joint 3 dollár 50 centesét nem lehet kapni, mint nálunk például Agulár, Gerő, Dóczi stb. Dougals­­nak, a kopasz cipőgyárosnak, a képe minduntalan felénk mosolyog Network utcáin a kirakatokból, mert csak Newyorkban több mint 50 üzlete van. Ezt a Douglast most Mississippi államban megvá­lasztották kormányzóvá, vagyis az állam első tiszt­viselőjévé, akinek a jóváhagyása nélkül és úgy nincs ereje a törvénynek, mint nálunk a király szentesítése nélkül A Douglas megválasztásának különben nem az adja meg Amerikában a különle­gességét, hogy 5 cipőgyáros, mert hisz a Netwyork­­államban megválasztott kormányzó, Higgins is fűszerkereskedő volt, hanem az, hogy Douglas csak úgy mint a cipőit, a politikai elveit is hírlapi hir­detésekkel terjesztette és az egész campagnet a lapok hirdetési rovatában küzdötte végig. Jól is­mert képe most is ott volt a hirdetés közepén, de most nem a 3 és fél dolláros cipőit ajánlotta meg­vételre, hanem önmagát kormányzónak. Azt lehet mondani, hogy a Douglas megválasztásával a hir­detési rendszer a választások alatt teljesen bevált. Douglas egyetlen beszédet sem mondott, sőt még a lapok első oldalain sem íratott magáról politikai cikkeket, hanem egyese­gyedül a hirdetési rovatban küzdött a kormányzói magas tisztségért.­­ (A párizsi divatárusnök keresete.) Két­féle fajtája van a párizsi divatáru­snöknek. Az egyik részük otthon, a másik a divatáruházakban dolgozik. Ez utóbbiak közt első, mint a neve is mutatja, a premiere. Az a kötelessége, hogy he­tenként három modelt tervezzen, például három ka­lapmintát. Munkájába senkinek sincs beleszólása. A saját ízlése, tanulmánya, művészete dönt. Ugyan­csak ő állapítja meg, minő díszek milyen módon kerüljenek az egyes általa kitervelt divatcikkekre. Ezért a fontos munkáért pedig kap havonként 500 frankot s azonkívül az igazgatóság asztalánál ét­kezik délben és este. A garnisseuse-ök, akik utána következnek, ugyancsak a műteremben kosztolnak, de már a többi divatárusnővel egy asztalnál. A havi fizetésük 150 franktól 200 frankig terjed. Munkájuk abból áll, hogy a premiere által készí­tett három-három modell alapján egész sereg ilyen modellt készítenek. Az appréteuse-öknek már ismét igen jó ízlésüknek kell lenni, mert ők teremtik elő az egyes divatcikkekhez szükséges hímzéseket, tol­lakat, virágokat stb. Havi fizetésük 150 frank, de a kosztról maguknak kell gondoskodniok. A kisebb divattermekben alkalmazott nők naponta 3—4 fran­kot kapnak, de mivel csak 163 napon át dolgoznak, évi keresetük nem rúg többre a legjobb esetben sem 772 franknál. Az otthon, saját lakásukon dol­­gozó divatárusnőknek még ilyen helyzetük sincs. Legnagyobb részük kénytelen a munkájat olcsó áron a nagy áruházaknak eladni, vagy- m­agánfelek­­nek minimális összegért elszerezni. Ha valamely cég megrendeléséből otthon dolgoznak, egy női ka­lapért mindössze egy frankot kapnak, ami bizony silány jövedelem. Azért is van az, hogy a párizsi kis masamódoknak az eféle munkájuk csak tisztes­séges mellékfoglalkozás.­­ (A pápa órája.) Róma szalonjaiban sokat beszélnek mostanában a jelenlegi pápa szigorú er­kölcseiről s kiváltképen bámulatos egyszerűségéről. Ennek az illusztrálására szolgál az alábbi kis tör­ténet is: Ő­szentsége egy napon több előkelő ud­vari személyiséggel beszélgetett és­ társalgás köz­ben egyszerre csak kihúzta zsebéből az óráját. Az urak nem voltak vele tisztában, unatkozik-e a szent atya, vagy talán valami sürgős dolga van? Chi lo sa? Bánni lett légyen is az oka, hogy ő szentsége megnézte az óráját, a jelenvoltak mind valóságos megdöbbenéssel konstatálták, hogy a szent atya órája közönséges ócska behorpadt nickel darab, melynek a lánca is hitvány, bőrből való zsinór. Az udvari előkelőségek természetesen magukba foj­tották érthető csodálkozásukat afelett, hogy a katholikus egyház fejének ilyen nyomorult, érték­telen zsebórája van. Csupán egy vendég prelátus­­nak volt meg az a bátorsága, hogy a zsebéből ki­húzván brilliánsokkal kirakott nagyszerű krono­méter óráját, megkérte ő szentségét, hogy cserélné el zsebóráját az övével. Legalább — úgymond —­ marad valami kézzelfogható emléke annak a bol­dog alkalomnak, hogy ő szentségével beszélgethe­tett. Pius pápa azonban formálisan tiltakozott az ajánlat ellen. „Ezt az órát — monda — az édes­anyámtól kaptam, mint kis gyermek s amíg csak jól fogja mutatni az időt, nem fogok megválni tőle, sem a zsinórjától, amelyet szintén még gyer­mekkoromban kötöttem hozzá.“ S e szavakat mondva, ő szentsége meghatottan simogatta meg az öreg nickel óra kopott lapját, amely eltűnt bol­dog ifjúságára és szeretett családjára emlékeztette.­­ (Esküvök gyászruhában.) Lembergben nemrég egy igen gazdag bányatulajdonos halt meg, aki azzal a feltétellel hagyta vagyonát az özvegyé­re, hogy ez előbb öt éven át gyászruhát fog hozdá­n. Történt azonban, hogy pár hónap múlva egy fiatal mérnök megkérte az özvegy kezét s egyúttal rá akarta birni, hogy a gyászszal is hagyjon föl, ami egyet jelentett volna a vagyonról való lemon­dással Az özvegy erre az áldozatra nem volt haj­landó, ellenben a mérnökkel a gyászruhájában ment az oltár elé s még a kitűzött terminusig hordta azt megszakítás nélkül. — Essexben egy öreg föld­­birtokos ugyancsak azzal a föltétellel hagyta va­gyonát a feleségére, hogy ezt csak addig bírhatja, ameddig érette gyászt visel. Az özvegy engedelmes­kedett s bár rövid idő múlva az egyik szolgájához férjhez ment, még éveken keresztül, egészen a ha­láláig viselte a gyászruhát.­­ Egy lengyel nő, miután a férje meghalt, menyasszonya lett egy fia­­tal embernek. A házasság előtt való este a hölgy ál­mában egy „magyar kuruzslónővel“ beszélt, aki azt jósolta neki, hogy csak addig lesz boldog, amíg a gyászruhát viselni fogja első férjéért. Ez az álom annyira megrémítette a lengyel asszonyt, hogy új férjét megkérte, engedné tovább hordani a gyász­­ruhát, amibe a férj bele is egyezett. A „magyar kuruzslónőnek“ igaza volt: a házaspár sokáig bol­dogan élt, több egészséges gyermekük született és nőtt fel s az asszony gyászruhában járt. Egy na­pon végre még is megsokalta az álomnak a zsarnok­ságát és a gyászruhát világos toalettel cserélte föl A férjét még azon este halva hozták haza a hiva­talból, ahol szélhüdés érte.­­ (Cyrano orra.) Cyrano de Bergeracnak nemcsak az orra volt nagy, hanem a rövidlátása is. Egy napon, amint az utcát ment egy gyönyörű kirakat keltette föl a figyelmét. Annak a kirakat­nak a közepén hatalmas piramis emelkedett csupa kristályüvegből. Cyrano egészen közel ment, hogy a pazar velencei műremeket élvezze, hát egyszerre csak a nagy és kemény orra beleszaladt a kirakat üvegtáblájába és még azon túl is egyenesen a pira­misba. A kristályüvegek egy szempillantás alatt csengve, csörögve a földre hullottak. Minthogy Cyrano, akinek még az orránál is nagyobb volt a financiális hiányossága, nem tudta megtéríteni a kárt és az ügy a bíróság elé került. Itt Cyrano de Bergerac kész ügyvédnek bizonyult. „Vajon tehe­tek-e róla, mondá a lovag, hogy a természet ilyen rettenetes nagy és alaktalan orral bővítette meg fizikai mivoltomat; a szerencsétlen esetnek kizáró­lag az orrom az oka, ami tőlem egészen függetle­nül működött. Megbüntethetnek-e tehát engem olyan kár miatt, amit az orrom okozott?" A bíró elismerte, hogy Cyrano de Bergeracnak helyes az érvelése s ennélfogva a következő kérdést intézte hozzá: „S ez esetben az ön orra képes megtérí­teni az okozott kárt?“ Cyrano tagadólag válaszolt. Mire a bíró: „Mivel az ön orra beütötte ennek a kereskedőnek a kirakatát és összetörte a kristályo­kat, kártérítéssel tartozik; mivel azonban fizettni nem tud, elitélem azt nyolc napi fogságra; értse meg jól, Cyrano úr, csak az orrát éri ez a bünte­tés. Ami pedig önt illeti, ha akarja, követheti orrát a börtönbe, de kötelezve épenséggel nincs rá." Mondanunk sem kell, hogy Cyrano nem tudott megvált az orrától, utána ment még a fogság­ba is. " (A bűvész tréfája.) Hamilton, a híres bűvész és gondolatolvasó egy napon, körútjában Franciaország egyik kis városába érkezett s mind-i­ kávéházba. Ott a billiard-asztal körül sokan álltak s nézték két matadornak a küz­dőinél Hamilton is az emberek közé ment s anél­kül, hogy bárkivel is egyetlen szót váltott volna, belemerült a billiárdozók játékának a szemlélésé­be. Egyszerre csak a játékosok egyike észreveszi, hogy az órája eltűnt. Mindenki önkéntelenül , a saját mellényzsebébe nyúlt s megdöbbenve tapasz­talták, hogy egyiküknek sincs meg az órája. Vala­mennyien az ismeretlenre szegezték tekintetüket s miután előbb halk hangon néhány szót váltottak egymással, egyikük a rendőrbiztosért szaladt. Pár perc múlva ez meg is érkezett két csendőr kíséreté­ben. Hamilton csak azzal a feltétellel egyezett bele, hogy őt megmotozzák, ha ezután a többi ven­dégeknek a zsebeit is kikutatják. A biztos ezt meg­ígérte, mire csendőreivel alaposan megmotozta namiltont. Általános meglepetésre egyebet mint a zsebkendőjét, keztyűjét és szemüvegét, nem talál­tak nála. Most a vendégekre került a sor, de ezek­nél sem volt eredménye a kutatásnak. Ekkor Ha­milton azt a megjegyzést kockáztatta, hogy a ká­vést, aki szintén a helyszínen volt, elfelejtették megmotozni. A kávés előbb tiltakozott az ályag gyanúsítás ellen, majd mosolyogva odakínálta zse­beit a motozásra a biztosnak. Nem mosolygott azonban, midőn a rendőrbiztos, belenyúlva a zse­bébe, egyszerre csak három zsebórát húzott ki on­nan, amelyekben egyes vendégek a saját óráikat is­merték fel. Általános megbotránkozás. A kávés csaknem elájult, még a szó is megakadt a torkán, Hamilton most arra kérte a biztost, hogy a csend­őrök zsebeit is kutassa ki. A csendőrök haragtól szikrázó szemekkel mérték végig a gyanúsítót, de hiába, nekik is alá kellett magukat vetniök a mo­tozásnak. A biztos nem kevesebb mint tizennégy, órát szedett elő a csendőrök zsebeiből, kabátonjá­­ból, sőt a csizmáiból is. A rendőrbiztos most már maga sem tudta hányadán van. Ideje — úgy­mond — hogy véget vessünk a dolognak, kérem szólt Hamiltonhoz — kövessen a rendőrségre" A bűvész erre kijelentette, hogy ő szívesen teljesíti a biztos parancsát, de hát itt a becsületét gyanúsí­tották meg és ő igazolta magát. Csupán egyetlen egy ember nem vetette még alá magát a motozás­­nak , ez maga a rendőrbiztos. A rend hatalmas őre tágra nyílt szemekkel nézett a vakmerő ide­genre. Hogyan? Ó, a nyilvános rend funkcioná­riusa, megmotoztassa magát, óralopás gyanúja alatt? Hamilton ragaszkodott a kivánságához a a jelenlevők, köztük leghangosabban azok, akiknek az órája még nem került elő, asszisztáltak neki. Nem volt mit tenni, a komiszárius engedett. Bele­­nyúlt az egyik zsebébe — hát onnan két órát lán­costul húzott, ki­ belenyúlt a másikba — onnan ezüst dohány-szelence s egy csomó zsebkendő körüli d­rí­valrengető kacagás támadt. Hamilton pedig fölállt egy székre és így szólt: „Uraim, mindez csak tréfa, csak előjáték azokhoz a meglepetések­hez, amikben ma este a színházban lesz részük. Én Hamilton vagyok, a bűvész és gondolatolvasó.“­­Este természetesen zsúfolva volt a színház és más­nap a kis francia város naiv polgárai meg voltak róla győződve­, hogy maga az ördög incselkedett velük. Ember ilyen dolgokra nem képes . . .­­— (Meddig tart egy szivar­?) Egy berlini klubban hat új szivar-versenyt rendezett. A nagy probléma, amely körül a verseny folyt, az volt, hogy kinek a szájában ég legtovább a szivar. Az elért eredmények a következők: 30 perc, 40 perc, 1 óra 45 perc, 1 óra 50 perc. A győztes 2 óra 30 percig rágódott a szivaron, amíg elkészült vele. Erre a hihetetlen lassúságra nálunk alig akad példa. Ellenben arra igen, hogy egy szivar csak két percig tart, addig, amíg az ember rájön arra, hogy elszívhatatlan és elhajítja. ■— (A spanyol király titkos követe.) Rettentő nagy úr érkezett a minap Lyonba, hogy előkészítse királya párizsi látogatását. Oly hosszú a neve, hogy 3—4 lélekzet se futja kiejtését. Névjegye a következő hangzatos nevet mutatta: Don Pedro Garcia Antonio José Carlos di Villanove y Mancantes Bedoga, y Pico, mar­quis de Vestriota, Spanyolország grandja, Castilia peerje, az Izabella-rend nagykeresz­­tes vitéze, lovassági tábornok (s még hozzá) stb . . .stb . . . A legelőkelőbb szállót szerencséltette a ma­gas uraság. A rendőrség távirati értesítést kapott érkezéséről, hát a pályaudvaron illő tisztelettel bántak el vele az udvarias köztársaság hatóságai, mire ment a városban. A nagyvilági hölgyek ter­mészetesen tucatjával siettek életjelt adni ma­gukról szállójában, melynek tulajdonosa két pom­pás fogatot szerzett be hirtelen részére. Fejedelmi vacsorákat evett végig hölgyek társaságában a hosszúnevű úr. Távozásakor utánozhatatlan gran­­dezzával vette elő Lyonban beszerzett selyem tár­cáját s h­ege-könyvét, melynek egy­ik lapjára ga­­valléros összeget firkantott — hanyag mozdulattal s kecsteljesen átnyújtotta az ámuló fogadósnak. Ez mélyen hajlongva, kis kézi táskáját maga vitte kocsijába. Másnap boldogan, repeső szivvel állított be a fogadós a lyoni bankba, hol kitűnt, hogy a check — hamis. — (Tolsztoj fia és a háború.) A „World Work" ch­oű angol folyóirat érdekes cikket közöl a háborúról gróf Tolstoj Leó fiától. E cikkből is kitű­nik az a nagy nézeteltérés, mmely az apát és fiát egy­mástól elválasztja. Nehéz időket élünk, úja többek

Next