Pesti Hírlap, 1905. június (27. évfolyam, 165-179. szám)

1905-06-16 / 165. szám

Budapest, 1905. xxm évf. 165. (953 ?.) szám. Péntek, junius 16. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — l. Félévre ...... 14­­­9 Negyedévre ... 7 . — , Egy hóra.............2 , 40 , Egyes szám ára 8 l. Vidéken 10 l. Szerkesztőség: Budapest, Váci­ körut 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körút 78-hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel-­ szólalások intézendők. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Ábrándok. Péter cár — írja Rousseau — bírt má­soló tehetséggel, de nem alkotó lángészszel, mely a semmiből teremt. Egynémely műve jó is volt, de a legtöbb nem volt jó helyen alkalmazva. Látta, hogy népe műveletlen, de nem látta azt, hogy még­ nem érett meg a magasabb fokú mű­­­veltségre; civilizálni akarta azt, holott előbb még fegyelmezni kellett volna. Ő rögtön néme­teket vagy angolokat akart belőlök teremteni, holott azzal kellett volna kezdenie, hogy belőlök valódi oroszokat csináljon; ő okozta azt, hogy alattvalói sohasem lettek azokká, amikké lehet­tek volna, mert elhitette velük, hogy már azok, amik még nem voltak. Ép így neveli fel a fran­cia tanító növendékét, hogy gyermekkorában tündököl vele, de aztán nem lesz semmi sem be­lőle. Az orosz császárság arra fog törekedni, hogy meghódítsa egész Európát, de maga fog leigáztatni. A tatárok, kik most szomszédjaik vag­y alattvalóik, fognak egykor az ő és a mi uraink lenni; ez a nagy fordulat nekem elke­rülhetetlennek látszik . . . S elvakult uralkodó — írja Martinovics Ignác, Rousseau hű magyar tanítványa, Lipót király halála után Ferenchez, ki a testvérének koronát ajánló lengyeleket elutasítja s inkább köt szövetséget oroszszal és poroszszal Lengyel­­ország új fölosztására — elvakult uralkodó, m­íg megjegyzéseddel versenytársaid gyarapodnak, te tönkre megy, mert amely arányban gyarapo­dik Poroszország, annál inkább kell attól retteg­ned, mert hacsak Franciaország nem gátolja meg, a porosz Ausztriát kiküszöböli a nagy­ha­talmak sorából, Oroszország pedig, mihelyt Lengyelország fölosztása következtében az osz­trák szomszédja lesz, szüntelenül fenyegetni fogja, mert a nagy zsarnokoknak tulajdonsága, hogy miután a kis népeket fölemésztették, egy­más ellen fordulnak. Oroszországnak célja, hogy Konstantinápolyban üsse föl trónját és ha ez megtörtént, nem látod-e előre saját romlásodat? hiszen semmi egyebet nem kell tennie, mint Ma­gyarország alsó részeiben, Horvátországban és Szlavóniában fölszítani a vallási fanatizmust, mely ott különben is él s összhangzásban áll a nemzetiségi viszonyokkal. E népeket könnyen rá lehet venni, hogy a magyaroktól, kikben zsar­nokaikat látják, elszakadjanak és az oroszokat, mint szabaditókat fogadják . . . Mily prófétai ihlet szabhatta meg a nagy franciát, mikor ama sorokat Oroszországról le­írta! S a logika mily hatalmas mesterének bi­zonyult a vértanú magyar, mikor kortársai előtt megjelenítette ugyancsak a jövedő Orosz­országot világuralmi törekvéseivel! A francia távolabb volt a Kelet színpadától; genie­je lá­zas álmaiban mégis meglátott egy gyönyörű felvonást a mából, mindössze a győztesi felett nem láthatta tisztán a színpad rejtelmes vilá­­­gában, de hiszen az olyan mindegy az orosz­nak, tatár helyett japán ... A magyar azon­ban közelebb volt Európa keletéhez s tán, épen azért láthatott mesterénél is messzebbre. A ma­gyar ntárt egy szörnyű csapással idősebb oroszt lát maga előtt, az ázsiai veszteségeiért európai kárpótlást kereső nemzetet. D de hogy miért állítottuk mi egymás mellé épen e két, történetfilozófusnak kiváló, politi­kusnak csapni való férfiút? S hogy miért éppen e prófétai írásaikban, melyek örök diadalt arat­tak a holnapi nap titokzatosságán? Tán mert szemléltetni óhajtottuk az­t, mennyire belelát­hat a merész fantázia idegen nemzetek jöven­dő történetébe s mennyire különösen akkor, ha a logika tiszta ösvényén jár? Tán mert, ellen­kezőleg, bizonyítani óhajtjuk velők azt, meny­nyire nem szabad a politika emberének egyedül a logikailag tán lehetséges, sőt valószínű, de sőt bizonyosnak is látszó jövendőt látni maga előtt saját nemzete életében? , , , * "* - ■ -Napi sajt­éban, politikai dolgozatokban, terjedelmes történetfilozófiai munkákban mind­untalan fölmerül a gyönyörű ötlet mostanság: a jövendő magyar világbirodalom, a Mátyás király birodalmának mása. „A magyar anyák csak egyszer szülnek egy esztendőben“ — mondotta a­­haza bölcse a kétszeri újoncozás tervére Königgrätz után. Legyen hát kétszer annyi magyar anya — fű­zik tovább a mondást a maiak — nem ugyan a hadsereg, de a magyar nemzeti állam dicső felvirágoztatására. S külön politikai program­­mot csinálnak maguknak abból, hogy harminc millió magyart tűznek ki végcélul, harminc millió magyart, ami ha programmelve nem is, de buzgó óhaja marad mindig minden egyes magyar embernek. A napi sajtó rajongását aztán még fo­kozzák komoly tudósok nem napi érzések­nek, nem napi jelszavaknak s nem napi látókörnek szánt komoly dolgozataikkal. Tör­ténetfilozófusok akadnak, akik a dicsőséges múlton felépítik a dicsőséges jövőt. S fel­építik úgy, hogy nem veszítik szemük elöl a gyatra jelenet sem, de a természetes fejlődés végeredményeként, a jelen fokozatos, lépésről­­lépésre haladó munkája után próféciájuk elragadó képeit vonultatják föl előttünk; álom­világba vezetnek, de nem is tagadják, hogy oda; 48-at, 67-et, dualizmust és föderalizmust, sőt tiszta perszonális­ uniót is csak fölföltűnő Emberek. ■ *— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — —• Erre ,erre! —• kalauzolta Krasznay a vendégét egy Király­ utcai piszkos ház hátulsó lépcsőjén. — így! — dörzsölte a kezét jókedvűen, amint egy másod emeleti kényelmes szobába léptek — most itthon vagyunk, pajtikám­! Elég csinosan lakom, mi? A ház külseje nem valami ajánlatos ugyan, ha rajtam állna, nem is lak­nám benne, de így . . . izé . . . Szakáll főhadnagy letette a sapkáját s le­ült. Kicsi, tömzsi, nyírott bajuszu, keményhajú ember volt, tetőtől-talpig katona, csak a szemé­ben volt valami leányos lágyság és jóság a fi­nom ajkán. Ő is örvendett a régi pajtással való véletlen találkozásnak, habár természetük elté­résénél fogva, a hadseregnél nem voltak épen intimus viszonyban. Krasznay erőszakos, köny­­nyelmü, nyegle fickó volt, az ezredtől is adós­ságai miatt volt kénytelen távozni s Szakáll négy év óta semmit se hallott róla. Krasznay cogiiacot tett vendége elé, szi­varokat hozott s aztán ő is leült. — Hát te is kilépsz, pajtás? — kérdezte s teleöntötte a poharakat. — Kénytelen vagyok vele — mondta Sza­káll. — A menyasszonyom szegény leány s ne­kem sincs semmim se. Krasznay szivarra gyújtott s lassan rá­­zogatta a fejét. '­­ — Nem valami szerencsés ötlet — mond­ta. — A szegény katonának nem szabad háza­sodni. Mi vár reád, pajtás? Postás vagy díj­­nok leszel a vasútnál, úgy mint én voltam s ha nagy protekciód van, egy-két év múlva kine­veznek valahová, az isten háta mögé állomás­­főnöknek, úgy mint engemet s egy félesztendő múlva ép úsy elcsapnak téged is, mint ahogy engemet elcsaptak. " Szakáll meglepetten nézett Krasznayra. — Hogyan, hát téged? . . . — Igen, egy félesztendő múlva elcsaptak. Rendetlenség, mulasztás, hivatal elhanyagolás, meg tudom is én micsoda címen, fegyelmibe fogtak . . . Nem mondom, hogy épen nem volt igazságuk, de az ördögbe is, ha az ember valaha gavallér volt, katonatiszt s a legközelebbi füstös városka is öt órai távolságra van tőle, érthetővé válik a hivatal elhanyagolás. Szakáll a szivarja füstjén keresztül szét­nézett a tiszta, kényelmes, majdnem elegánsnak mondható szobában. — De úgy gondolom — mosolygott — hogy temperamentumodhoz most megfelelőbb állásod van. Talán valamelyik minisztériumban vagy? Krasznay erősen szivarzott s nem vála­szolt; e helyett tele öntötte a cognacos pohara­kat és sűrűn ivott, aztán egy kézlegyintéssel fe­lelt, amelyről nem lehetett tudni, hogy megve­tést vagy keserűséget fejez-e ki. Szakáll nem érintette többé e tárgyat. Régi, közös ismerőseikről beszéltek, Szakáll töb­bet, mint Krasznay, ő inkább ivott és szivaro­zott. Egyszer, amint elhallgattak, valamelyik közeli szobából fojtott női sikoltást hallottak s a főhadnagy kérdőleg nézett Krasznayra. — Nőorvos a szomszédom — felelt ez kedvetlenül s kis hallgatás után hozzátette: — Emlékszel még Litkovits doktorra? — Hogyne! Elvették tőle a diplomáját s még hozzá két évet ült a szerencsétlen, valami titkos operáció miatt, amelybe egy szép, fiatal leány belehalt. — Kár volt azért az emberért — folytatta Szakáll. — Nagyeszű és szép jellemű ember volt s a jó szive tette tönkre. Vajon mi lett be­lőle? — Elzüllött. —■ felelte Krasznay megve­téssel. — Ő a szomszédom. Iszik s folytatja a titkos operációit, ami jól jövedelmez neki . . . Nála lakom . . . A főhadnagy olyan mozdulatot tett, mint­ha föl akarna állni s csodálkozva nézett Krasz­nayra. Ez felhajtott egymás után három pohár cognacot, azután másik üveget tett az asztalra. — Én nem iszom többet, — tiltakozott Szakáll. — Mennem kell, pajtás! Krasznay már ittas volt s erőszakosan le­vette a Szakáll kezét a pohárról. — Az nem úgy van — mondta kivörösö­dött arccal, akadozva. — Az ember nem min­dennap látja egymást s ki tudja, mikor találko­zunk újra? Vagy hogy egyáltalán találkozunk-e még? Az élet utálatos és nehéz s az ember egy­ A Festi Hírlap mai száma 28 oldal.

Next