Pesti Hírlap, 1905. június (27. évfolyam, 165-179. szám)
1905-06-16 / 165. szám
Budapest, 1905. xxm évf. 165. (953 ?.) szám. Péntek, junius 16. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — l. Félévre ...... 149 Negyedévre ... 7 . — , Egy hóra.............2 , 40 , Egyes szám ára 8 l. Vidéken 10 l. Szerkesztőség: Budapest, Váci körut 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci körút 78-hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel- szólalások intézendők. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. Ábrándok. Péter cár — írja Rousseau — bírt másoló tehetséggel, de nem alkotó lángészszel, mely a semmiből teremt. Egynémely műve jó is volt, de a legtöbb nem volt jó helyen alkalmazva. Látta, hogy népe műveletlen, de nem látta azt, hogy még nem érett meg a magasabb fokú műveltségre; civilizálni akarta azt, holott előbb még fegyelmezni kellett volna. Ő rögtön németeket vagy angolokat akart belőlök teremteni, holott azzal kellett volna kezdenie, hogy belőlök valódi oroszokat csináljon; ő okozta azt, hogy alattvalói sohasem lettek azokká, amikké lehettek volna, mert elhitette velük, hogy már azok, amik még nem voltak. Ép így neveli fel a francia tanító növendékét, hogy gyermekkorában tündököl vele, de aztán nem lesz semmi sem belőle. Az orosz császárság arra fog törekedni, hogy meghódítsa egész Európát, de maga fog leigáztatni. A tatárok, kik most szomszédjaik vagy alattvalóik, fognak egykor az ő és a mi uraink lenni; ez a nagy fordulat nekem elkerülhetetlennek látszik . . . S elvakult uralkodó — írja Martinovics Ignác, Rousseau hű magyar tanítványa, Lipót király halála után Ferenchez, ki a testvérének koronát ajánló lengyeleket elutasítja s inkább köt szövetséget oroszszal és poroszszal Lengyelország új fölosztására — elvakult uralkodó, míg megjegyzéseddel versenytársaid gyarapodnak, te tönkre megy, mert amely arányban gyarapodik Poroszország, annál inkább kell attól rettegned, mert hacsak Franciaország nem gátolja meg, a porosz Ausztriát kiküszöböli a nagyhatalmak sorából, Oroszország pedig, mihelyt Lengyelország fölosztása következtében az osztrák szomszédja lesz, szüntelenül fenyegetni fogja, mert a nagy zsarnokoknak tulajdonsága, hogy miután a kis népeket fölemésztették, egymás ellen fordulnak. Oroszországnak célja, hogy Konstantinápolyban üsse föl trónját és ha ez megtörtént, nem látod-e előre saját romlásodat? hiszen semmi egyebet nem kell tennie, mint Magyarország alsó részeiben, Horvátországban és Szlavóniában fölszítani a vallási fanatizmust, mely ott különben is él s összhangzásban áll a nemzetiségi viszonyokkal. E népeket könnyen rá lehet venni, hogy a magyaroktól, kikben zsarnokaikat látják, elszakadjanak és az oroszokat, mint szabaditókat fogadják . . . Mily prófétai ihlet szabhatta meg a nagy franciát, mikor ama sorokat Oroszországról leírta! S a logika mily hatalmas mesterének bizonyult a vértanú magyar, mikor kortársai előtt megjelenítette ugyancsak a jövedő Oroszországot világuralmi törekvéseivel! A francia távolabb volt a Kelet színpadától; genieje lázas álmaiban mégis meglátott egy gyönyörű felvonást a mából, mindössze a győztesi felett nem láthatta tisztán a színpad rejtelmes világában, de hiszen az olyan mindegy az orosznak, tatár helyett japán ... A magyar azonban közelebb volt Európa keletéhez s tán, épen azért láthatott mesterénél is messzebbre. A magyar ntárt egy szörnyű csapással idősebb oroszt lát maga előtt, az ázsiai veszteségeiért európai kárpótlást kereső nemzetet. D de hogy miért állítottuk mi egymás mellé épen e két, történetfilozófusnak kiváló, politikusnak csapni való férfiút? S hogy miért éppen e prófétai írásaikban, melyek örök diadalt arattak a holnapi nap titokzatosságán? Tán mert szemléltetni óhajtottuk azt, mennyire beleláthat a merész fantázia idegen nemzetek jövendő történetébe s mennyire különösen akkor, ha a logika tiszta ösvényén jár? Tán mert, ellenkezőleg, bizonyítani óhajtjuk velők azt, menynyire nem szabad a politika emberének egyedül a logikailag tán lehetséges, sőt valószínű, de sőt bizonyosnak is látszó jövendőt látni maga előtt saját nemzete életében? , , , * "* - ■ -Napi sajtéban, politikai dolgozatokban, terjedelmes történetfilozófiai munkákban minduntalan fölmerül a gyönyörű ötlet mostanság: a jövendő magyar világbirodalom, a Mátyás király birodalmának mása. „A magyar anyák csak egyszer szülnek egy esztendőben“ — mondotta ahaza bölcse a kétszeri újoncozás tervére Königgrätz után. Legyen hát kétszer annyi magyar anya — fűzik tovább a mondást a maiak — nem ugyan a hadsereg, de a magyar nemzeti állam dicső felvirágoztatására. S külön politikai programmot csinálnak maguknak abból, hogy harminc millió magyart tűznek ki végcélul, harminc millió magyart, ami ha programmelve nem is, de buzgó óhaja marad mindig minden egyes magyar embernek. A napi sajtó rajongását aztán még fokozzák komoly tudósok nem napi érzéseknek, nem napi jelszavaknak s nem napi látókörnek szánt komoly dolgozataikkal. Történetfilozófusok akadnak, akik a dicsőséges múlton felépítik a dicsőséges jövőt. S felépítik úgy, hogy nem veszítik szemük elöl a gyatra jelenet sem, de a természetes fejlődés végeredményeként, a jelen fokozatos, lépésrőllépésre haladó munkája után próféciájuk elragadó képeit vonultatják föl előttünk; álomvilágba vezetnek, de nem is tagadják, hogy oda; 48-at, 67-et, dualizmust és föderalizmust, sőt tiszta perszonális uniót is csak fölföltűnő Emberek. ■ *— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — —• Erre ,erre! —• kalauzolta Krasznay a vendégét egy Király utcai piszkos ház hátulsó lépcsőjén. — így! — dörzsölte a kezét jókedvűen, amint egy másod emeleti kényelmes szobába léptek — most itthon vagyunk, pajtikám! Elég csinosan lakom, mi? A ház külseje nem valami ajánlatos ugyan, ha rajtam állna, nem is laknám benne, de így . . . izé . . . Szakáll főhadnagy letette a sapkáját s leült. Kicsi, tömzsi, nyírott bajuszu, keményhajú ember volt, tetőtől-talpig katona, csak a szemében volt valami leányos lágyság és jóság a finom ajkán. Ő is örvendett a régi pajtással való véletlen találkozásnak, habár természetük eltérésénél fogva, a hadseregnél nem voltak épen intimus viszonyban. Krasznay erőszakos, könynyelmü, nyegle fickó volt, az ezredtől is adósságai miatt volt kénytelen távozni s Szakáll négy év óta semmit se hallott róla. Krasznay cogiiacot tett vendége elé, szivarokat hozott s aztán ő is leült. — Hát te is kilépsz, pajtás? — kérdezte s teleöntötte a poharakat. — Kénytelen vagyok vele — mondta Szakáll. — A menyasszonyom szegény leány s nekem sincs semmim se. Krasznay szivarra gyújtott s lassan rázogatta a fejét. ' — Nem valami szerencsés ötlet — mondta. — A szegény katonának nem szabad házasodni. Mi vár reád, pajtás? Postás vagy díjnok leszel a vasútnál, úgy mint én voltam s ha nagy protekciód van, egy-két év múlva kineveznek valahová, az isten háta mögé állomásfőnöknek, úgy mint engemet s egy félesztendő múlva ép úsy elcsapnak téged is, mint ahogy engemet elcsaptak. " Szakáll meglepetten nézett Krasznayra. — Hogyan, hát téged? . . . — Igen, egy félesztendő múlva elcsaptak. Rendetlenség, mulasztás, hivatal elhanyagolás, meg tudom is én micsoda címen, fegyelmibe fogtak . . . Nem mondom, hogy épen nem volt igazságuk, de az ördögbe is, ha az ember valaha gavallér volt, katonatiszt s a legközelebbi füstös városka is öt órai távolságra van tőle, érthetővé válik a hivatal elhanyagolás. Szakáll a szivarja füstjén keresztül szétnézett a tiszta, kényelmes, majdnem elegánsnak mondható szobában. — De úgy gondolom — mosolygott — hogy temperamentumodhoz most megfelelőbb állásod van. Talán valamelyik minisztériumban vagy? Krasznay erősen szivarzott s nem válaszolt; e helyett tele öntötte a cognacos poharakat és sűrűn ivott, aztán egy kézlegyintéssel felelt, amelyről nem lehetett tudni, hogy megvetést vagy keserűséget fejez-e ki. Szakáll nem érintette többé e tárgyat. Régi, közös ismerőseikről beszéltek, Szakáll többet, mint Krasznay, ő inkább ivott és szivarozott. Egyszer, amint elhallgattak, valamelyik közeli szobából fojtott női sikoltást hallottak s a főhadnagy kérdőleg nézett Krasznayra. — Nőorvos a szomszédom — felelt ez kedvetlenül s kis hallgatás után hozzátette: — Emlékszel még Litkovits doktorra? — Hogyne! Elvették tőle a diplomáját s még hozzá két évet ült a szerencsétlen, valami titkos operáció miatt, amelybe egy szép, fiatal leány belehalt. — Kár volt azért az emberért — folytatta Szakáll. — Nagyeszű és szép jellemű ember volt s a jó szive tette tönkre. Vajon mi lett belőle? — Elzüllött. —■ felelte Krasznay megvetéssel. — Ő a szomszédom. Iszik s folytatja a titkos operációit, ami jól jövedelmez neki . . . Nála lakom . . . A főhadnagy olyan mozdulatot tett, mintha föl akarna állni s csodálkozva nézett Krasznayra. Ez felhajtott egymás után három pohár cognacot, azután másik üveget tett az asztalra. — Én nem iszom többet, — tiltakozott Szakáll. — Mennem kell, pajtás! Krasznay már ittas volt s erőszakosan levette a Szakáll kezét a pohárról. — Az nem úgy van — mondta kivörösödött arccal, akadozva. — Az ember nem mindennap látja egymást s ki tudja, mikor találkozunk újra? Vagy hogy egyáltalán találkozunk-e még? Az élet utálatos és nehéz s az ember egy A Festi Hírlap mai száma 28 oldal.