Pesti Hírlap, 1905. augusztus (27. évfolyam, 211-241. szám)
1905-08-22 / 232. szám
20 PESTI HÍRLAP1905. augusztus 22., kedd. Egy éjszaka. — Az emlékek! . . . szerelmi emlékek! — mit tudják önök, fiatal barátaim, melyek azok az igazi emlékek, amelyek uralkodnak a sziveken és az élet hatalmas múltját alkotják! Látják ezeket a fehér hajszálakat? Ezeket egyetlen éjszaka alatt szereztem. Természetesen szerelmi éjszaka alatt. Akkor huszonötéves voltam, tehát mindenféle balgaságra képes. Az algíri hajón, amelyen első tengeri utamat megtettem, különös házaspárral ismerkedtem meg. Az asszony tizenhat éves volt és déli Spanyolországból került Marseillebe. Az én huszonöt éves tekintetem csodaszépnek látta őt s a szívem az első közös ebéd alkalmával halálos szenvedélyre gyűlt tündöklő két szeme és buja, karcsú alakja iránt. A férje töpörödött, de szívós öregember volt; talán ötven éves, talán száz is. Meghatározhatatlan koránál még talányosabb volt azonban ő maga, mert a Mathias Maripos név és a társadalmi minőségül vallott kereskedői foglalkozás mögött inkább valami lelketlen kufárt sejtettem, aki az északafrikai kikötők embervásárain aranyért méri a háremekben termett liliomokat. Leírhatatlan izgatottsággal tanulmányoztam a különös párt, amely házastársakként szerepelt az utasok névjegyzékében. Nyomban észrevettem azonban, hogy Maripos úr nem annyira szeretettel, mint inkább féltékeny kegyetlenséggel tartja féken a mulatni vágyó, halálosan unatkozó gyermekasszonyt. Kincsért sem engedte meg, hogy valaki közeledjék hozzá, az ebéd alatt, amelyet a többi utasokkal közösen kényszerült elkölteni, valami ismeretlen nyelven mondott félhalk parancsszavakkal szabályozta a felesége minden pillantását. Ha pedig a hölgy szomszédja udvariasan szót intézett hozzá, a férj sietve felelt, magára terelve az udvarolni vágyónak szavait. A nap folyamán szegény kis Maripos asszony órák hosszat ott ült a fedélzet egyik zugában és szomorúan nézte a messzi tengersíkot, amely épen olyan sima, épen olyan egyforma és monoton volt, mint az életének hosszú unalma. Szegény gyermek, milyen boldog volt, ha egy-egy pillanatra röpke mosolyt küldhetett tekintetével a tőle húsz lépésnyire ülő bámulójának! . . . Ez a bámuló én voltaim Hajónk, a „Ponce de Léon“, sajnos, nagyon gyorsan röpített bennünket a kikötő felé s amikor Algír fehér házai között partra szálltam, a kikötő nyüzsgő emberáradatában és a málhavivők tolvaj tömkelegében szem elől vesztettem az én szomorú, szép kis úti társnőmet. Két héttel később, amint véletlenül egy, kertekkel tarkított, külvárosi utcában sétáltam, egyszerre halk pisszegést hallottam a fejem fölött, mintha valaki szólítana. Körülnéztem és örömteli meglepetéssel, két lépésnyire előttem, egy ház emeleti ablakában, megpillantottam az én hajóbeli hölgyem arcát. — Csitt! — intett felém és gyorsan viszszaszökött az ablakból. Izgatottan vártam néhány percig az ablak alatt, mert nem hittem, hogy ezzel a parányi szótaggal véget ért a kaland. Valóban folytatása is következett: — kis papírgomolyag repült«ki az ablakból a lábaim elé. Sietve a zsebembe rejtve a levélkét, tovább mentem, nehogy valami leselkedő leleplezzen. Aztán szétsimítottam a papírt. Ezt a sort olvastam benne: „Estére jöjjön ide a kerten át. Fenjem távol van.“ — Lám, lám! — gondoltam magamban, — a rab madár vágyai gyorsröptűek, az első alkalomra szárnyra kapnak. Fél órával később beállt az est. Habozás nélkül siettem a találkára és nyitott ajtó várt rám. Amikor a sötét garadicson fölértem, suttogó hang fogadott: — Erre, uram, csak egyenesen ... ne tartson semmitől. — Nem szaporítom a szót, mert hiszen en-nél a szerelmi kalandnál nem ezek a részletek azok, amelyek lelkembe vésődtek. Miután unatkozó hölgyem valami homályos szobába vezetett, kissé zavartan mentegetődzött a merészsége miatt, amiért a boszúvágy és az unalom erre a kalandra késztette. Nekem a szerelmi vallomások már az ajkaimon voltak s nem volt nehéz meggyőznöm őt forró szenvedélyemről és a hálámról ... És néhány röpke perc után Julia Maripos asszony boldog hízelgéssel simult a karjaim közé. Egyszerre. — ó, rémes pillanat volt az. — Julia ijedten szökött ki az ölemből egy neszre, amely a másik szobában támadt. — A férjem! — súgta. És mielőtt én a meglepetésből felocsúdtam volna, szempillantás alatt egy ruhával félig telt szekrénybe taszított, gyorsan rám zárva az ajtót. Az első percekben komikusnak tűnt fel a helyzetem s eszembe jutottak azok a bohózatok, amelyeknek pointje a szekrénybe zárt szerető. De aztán, amikor egyik óra a másik után múlt, nagy kedvem támadt a szökésre. Hallgatództam s a néma csöndben bízva, azt hittem, megkockáztathatom a szökést. Tapogattam a szekrény ajtaját és fölfedeztem, hogy az egyik szárnyának tolózárai belül vannak, mint minden közönséges szekrénynél. Nagy óvatossággal félreteszeltem a két tolózárat és vállamat az ajtónak vetve, az lassan kinyílt. Korom sötét volt a szoba, de habozás nélkül indultam el benne, nem féltem semmitől, hiszen azzal az öreggel elbánnék erős ökleimmel, ha véletlenül találkoznám vele. Valami folyosófélébe léptem. Szerencsétlenségemre nem volt nálam gyújtó s így tapogatódzva kellett tovább jutnom. Újra ajtóra nyitottam. Azon át is átláthatatlan sötétség fogadott. — Teringettél, — gondoltam magamban, — hát ebben a házban nem világítanak? Gyanús volt előttem, hogy ablakot sem láttam, de hát Algirban sok olyan házban fordultam meg már, ahol az építkezés nem egy meglepetést kelt. Nem tudom már, meddig bolyongtam a sötétben, amikor egyszerre megszólalt valami közvetlen közelemben: hosszú, fenyegető „szissz . . .“ Hallottak önök már kígyósziszegést? Aki egyszer hallotta azt a leírhatatlan hangot, az sohsem feledi el. A délvidéken járt utazó emlékeibe úgy olvad bele ez a hang, mint a borzalom emlékeztetője. Villámszerű döbbenet futott át egész testemen s a rémülettől megmeredve, állva maradtam. Az előbbi hang ismétlődött, de most már nem egy, hanem négy-öt, a szoba minden zugából szólaló hang sivított felém. — Lemmi . . . Hol vagyok? hová jutottam? kérdeztem magamtól, csaknem az eszemet vesztve. Hiszen egész kígyócsalád lehet körülöttem! ... A tapasztalatlan ilyen alkalomkor rémült futásnak eredt volna, megkockáztatva azt, hogy rálépjen a halálos ellenségre. De engem alaposan kioktattak mások tapasztalatai, így tehát mozdulatlanul állva maradtam. Nem, azt nem lehet elmondani, micsoda órák voltak azok, amelyeket abban a fekete sötétségben, a szünetlen kígyósziszegés közepett, átéltem. Ma is csodálom, hogy meg nem örültem. A testem reszketett, és fájó fájdalom zsibbasztott el a merev mozdulatlanság következtében, a mígnem végre a szürkület félhomálya szivárgott be a szoba menyezetett Ekkor láttam, hogy a mennyezet ponyvával borított üvegtető. Sokáig tartott, amíg annyira világosodott, hogy tájékozhattam magam a szobában. Előbb nagy ládák körvonalai tűntek a szemeim elé, de hát ezek a ládák nem érdekeltek. Lázas tekintetem csak a padlót és a zugokat fürkészték. De kígyót nem láttam sehol. Aztán gyorsan jött a hajnal. Mind élesebb lett körülöttem a tárgyak képe, most már láttam és megkülönböztettem mindent. A sziszogás is elhallgatott már jó idő óta, de a félelem még egyre mozdulatlanságban tartott. Végre megértettem mindent . . . Állatkereskedő házában voltam. A körülöttem fekvő ládák likacsai magyarázták nekem, hogy a kij gyók azokban vannak elzárva, a félelmem tehát fölösleges volt. . ................................ Három perccel később a kertre vezető garadicson át, az utcán voltam. Amikor a szállómba értem, a kimerültségtől le sem vetkőztem, úgy dőltem ruhástól ágyamra. Ébredésemkor a tükörben láttam, hogy fekete hajamba száz és száz fehér szál vegyült az egyetlen éjszakán át. Ezt a Júliámat sohsem feledem el s ha édes csókjára akarok emlékezni, — hosszú, éles sziszegés cseng a fülembe az emlékezeten át. Francois de Rive. Vegyes. Férfidivat az angol tengeri fürdőhelyeken. — Eredeti közlemény. — A tulajdonképeni divatot, mely inkább a középosztály viseletén érvényesül, legjobban ott lehett megfigyelni, hol nem a rendes foglalkozásuk után járnak az emberek, hanem inkább kedvtelésből öltözködnek. Ezen helyek közül kivált a bourne monthi, a southseai és a vrymonthi déli angol tengeri fürdők tűnnek ki, hol az angol fővárosok vagyonos polgárai töltik a nyári hónapokat és hova lerándul az a sok ember is, kinek bár nincsen meg a maga tengerparti kastélya, de azért nagy paszszióval űzi a nagyúri sportokat és rendkívül ügyel a társaságbeli vagy utcai toilette jenek korrektségére. Azokon a délelőttöken, melyeken a napos nyaralóhelyek partján összegyűl a fürdőközönség észlelhettük, hogy a Panamakalapot már alig viselik. Még a legmelegebb időben sem díszelgett ez a kalap egy valamirevaló dandy fején, minek okát abban látjuk, hogy az olcsó utánzatok tömeges viselete, vagyis a Panamakalap ultradivatossága megadta a kegyelemdöfést ezen költséges viseletnek. Természetes, hogy ezen ízlésváltozás a helyébe lépő újdonság felé tereli figyelmünket és ha nem csalódunk, már ma megállapíthatjuk, hogy a jövő divatja a széles karimájú fehér nemezkalap lesz. Ma csak elvétve látható még ez a kalap egy-egy kiváló ízléssel öltözködő úriember fején, míg általában a nálunk ,,Girardi“ név alatt ismert, Angolországban straw-Bonter-nek nevezett szalmakalapot viselnek, még pedig inkább középkorban lévő urak, nem ritkán redingothoz is. *Sapkát csak sportöltözethez viselnek itt és az u. n. motorsapkát csak az teszi a fejére, kinek megvan a maga saját autója. A flanell-öltözet a helyzet magaslatán áll. Kivált délelőtt viselik itt ezt a ruhát, főkép sávos mintával. A szürke és barna sávos flanell-zakók képezik a tulajdonképeni divatot, az egyszínű világosszürke és világosbarna öltözetek másodsorban dominálnak, míg a fehér l'lanell-ruhát alig viselik. A nálunk is eléggé ismert szép összeállítás, mely a fehér nadrág és sötétkék zakó viseletét divatossá tette, az angol tengerparti fürdőhelyeken is gyakran látható. Ez a rendkívüli szép divat előreláthatólag hosszabb ideig fog felszínen maradni és legfeljebb kisebb variációk, melyek csak a nadrág ízlés szerint választható Színes sávjaiban nyilvánulhatnak, lesznek láthatók. Ezidén is feltűntek az erős zöld és barna sávos fehér nadrágok és pedig főkép Jersey-ben, hol a napsugaras meleg klíma különben is kedvez a színes viseletnek. A flanell-öltözet igen alkalmas a színes nyakkendő viselésére. Valóban meglepő az a színkonglomerátum, mely a tulajdonképeni tengerparti séta ideje alatt elénk tárul és szinte hihetetlen, hogy a főképen favorizált egyszínű nyakkendő, kék, lila, vörös, sárga, barna és zöld színe hányféle árnyalatban lát napvilágot. A keskeny „crepe de chine“ cravatte a helyzet ura és nemcsak a férfiak, hanem a hölgyek is viselik úri ingformára szabott lengő blouse-jaikon. Aki a tengerparton nem visel színes mellényt, az ne is számítsa magát az up-to-date öltözködők sorába. Az elképzelhetetlen tarka és rikító változatok között kényeztetett ízlésünk csak elvétve talált kielégítést, ellenben feltétlen tetszésünket nyerték meg azok a fehér alapon feketével mintázott és fekete posztóval szélesen szegett mellények, melyeket