Pesti Hírlap, 1905. október (27. évfolyam, 271-285. szám)

1905-10-01 / 271. szám

Budapest, 1905. ____________________XXVII. évf. 271. (9640.) szám._________________Vasárnap, október 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség: Egész évre .... 28 k. — l. Budapest, Váci­ körut 78. Negyedévre ... ^ ^ a '“P szell^ részét ^ hová az előfizetések' és a lap Megjelenik miséén nap, ünnep ^iryZ'-T • j szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is. szólalások intézendők. i In- ?€i¥mBgiTBrTií~ ——-11 . TO--irv~-n~,re»«rr-, ■ •■■■ ....~ r~" 1 ■' ■^■".¥BTTir»iiiiiiíi»ii Ml... ...I ■ - I- — ..111 A Pesti Hírlap következő száma hétfőn — október 2-án — délelőtt jelenik meg. Szervezkedjünk !­ e­ nemzetet és­­a népet együtt akarjuk látni egy és ugyanazon célra való törekvésben: az ország minden lakója részére a boldogulás alapföltét­eleinek a megszerzésére. Hogy ha­zánk területén a nemzet és nép jogilag még nem egyet jelent, sajnos tény. Óhajtjuk, hogy minél előbb megszűnjék a külön meghatáro­zás s vajha e föld minden kenyérkereső lako­sa odáig fejlődhetnék értelmiségben, a nemzet­hez tartozás qualifikációjában és megbízható­ságban, hogy a politikai jogok teljes mértéké­vel felruházható legyen. Azonban ennek eléré­sére épen elengedhetetlen föltétel, hogy a nép valamennyi rétege át legyen hatva attól a tu­dattól, hogy az államot csak a képen lehet fen­­tartani, hogy ha fundamentumait megóvjuk a romlástól, ha a romboló szerszámot kiütjük ellenségeink kezéből. Átok van a népen, amely veszedelmek idején széthúzással gyengíti a nemzeti erőt; átok azon, amely megvásárolható, megfélemlíthető és amely zsoldos szolgaságot vállal, hogy saját vére ellen emelje öklét. Hi­hető-e, hogy Magyarország népe árulója le­gyen a szent ügynek, amelyért most önvédelmi harcra kell szervezkednünk és sorakoznunk? Hisz elvesz a nép, mely erkölcs nélkül van. Alkotmányunk eltipróinak, a jogfosztóknak és anyagi úgy, mint morális létezésünk megron­­tására szövetkezetieknek pártjára álla­mi haza­árulás. A hazaárulás pedig az erkölcstelenség, a bűnök bűne, a gyalázat. A hazaárulás büntetése a bitófa s amely nemzet nem tudja megsemmi­síteni az árulókat, megérdemli a halált. Nehéz idők vannak. Minden magyar em­bernek résen kell lennie. A lét és nem lét kér­dése függ attól, hogy most együttérzésünket, egy akaratunkat és egyértelmű elhatározásun­kat bizonyítani tudjuk. Bizonyítani kell, hogy az egész ország, az egész nemzet és az egész nép egyetért abban, hogy önálló államiságunk biztosítékait összetörni nem engedjük. Bizonyí­tani kell hogy a nemzet és a nép magáénak vallja az ősi alkotmányt s ennek fundamentá­­tumán nyugvó törvényeinket megvédelmezi a támadásokkal szemben, jöjjenek azok bármily magas helyről, avagy rothadó csatornák mély­ségéből. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Mi soha sem voltunk barátai annak, hogy a ha­zafias érzület utcai tüntetésekben nyilvánul­jon meg. Fáklyát gyújtani ok nélkül annyi, mint frázist gyártani tárgyilagos érvek he­lyett. De most olyan rendkívüli idők keletkez­tek, amikor minden ember, aki hazafias meg­győződésének hirdetésére a tüntető felvonulás­hoz csatlakozik, az érvek súlyához járul hozzá a maga egyéni megjelenésével és minden fák­lya, melyet magyar kar emel fel, lobogó láng­jával és fényével a nemzet, fiainak égő honsze­relmét világítja és lelkes kitartását, harcra­­készségét és önfeláldozását jelképezi. Mester­kedéssel, bujtogatással, hitegetéssel zagyva cső­cseléket állítottak a magyar nép helyébe, a hazát megtagadó agitátorok gyülevész fekete csoportjait vonultatták fel és ezekkel gúnyolták a nemzeti törekvéseket és ellenségeink selymes szalonjaiban a puha élvezetekben kiszáradt agyvelejű diplomaták vigyorogva mutattak reájuk: „íme, a nép nem magyar, a nép a£ osztrák álláspontot, Magyarországnak az össz­­monarchiába olvadását óhajtja“. És a király elé járulván, tanácsolták: „Felséges úr, dobj valami ajándékot e nép közé és azonnal tábo­rodba siet, hogy ha a nemzetet szabadságától és törvényeitől meg akarod fosztani.“. így tör­tént aztán, hogy a nemzet képviseletét meg­alázták a bécsi Burgban s igy jön, hogy egy darab rongy papirt adtak a kezébe, hogy alkot­mánya és törvényei helyett öt császári pontot tekintsen mindenható parancsnak. Mert ott a csőcseléket és söpredéket, a­ felbujtogatott hazafiatlan gyülevész cso­portot a népnek tekintették, amelynek csak ajándék kell és kész összerombolni doronggal és kalapácscsal a nemzet várát ama papírlap lobogtatásának jelére . . . Hát­ vonul­jon fel a magyar nemzethez tartozó hű nép, a magyar nép, szervezkedjék a haza védelmére, vonuljon fel az égő fáklyák köré sorakozva százezrek áradata, tanúsítsa a nemzet nagysá­gát, erejét és bátorságát. Tegyen tanúságot hatal­mas tömege, hogy ez a nép Magyarország népe, ez a nemzettel egy, ez a nemzet testéből való test, véréből való vér, nagysága megdobbant­ja ma­gyar földjének a szívét, a magyar királyság gyönyörű fővárosát. Október harmadikán le­gyen Európára szóló nagy nemzeti tüntetés színhelye Budapest. A nép így teszi érdemessé magát arra, hogy jogokat kaphasson, ha részt vesz a küzdelemben, melyet a nemzet jogaiért s eképen a nép jogaiért is folytat. Felhívásunkkal Budapest minden magyar érzésű lakosához fordulunk. Október harmadi­kán valamennyien gyűljünk össze. A gyüleke­ St Megakart a Tármegye. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: EÖTVÖS KÁROLY.­ III. Kóbor kutyát megriasztottak egy boltal. Eoban s amint kiugrott, vakon, esetlenül egye­nesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a v­ége, hogy Szaláma bukfencet vetett, csak úgy roppant a feje. Most már elérték, elnyomták. — Ide a zacskóval! Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették. Alexandria már kissé európai város volt akor, volt benne szájtátó, napon sütkérező, ut­án henyélő elég. Csoport képződött a dulako­­lók körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság kényelmesen. A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak­­annyit hallott világosan: — Enyém a zacskói — De bizony az enyém, nem a tied. A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, súlyáról, in ■ «". u f» M ii"1 - 1 ' — fogásáról érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette az övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a bírósághoz, vitte oda a zacskót. Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem írta volna nevüket a világért se. Oda se állí­totta a bíróság elé őket. Minek? Hiszen, ha igazi érték van a zacskóban, majd keresi valaki a ká­­dinál. Ha pedig senki se keresi, akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is? Igaza is volt. Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazságát. A házasságnak vége. Szenóra bol­dogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkű Szaláma kezében írás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most már sietni kell ügyvédhez, bíróhoz. Föl is jelentették Szalámát csalás, foszto­gatás, okirathamisítás, rablás miatt. Hiszen a­mint látszik, mind­ezt valósággal elkövette. De nem nagyon félt ettől a pertől se Sza­láma, se Jusszuf. A pénz a bíró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő soha nem látja. Először is a bíró kezén menthetetlenül elkalló­dik. Csődvagyont vagy efféle pénzt, bírságot vagy talált kincset, elkobzott aranyat, ha rend­őri vagy bírói kézre került, sohase látott még ember fia. Még Európában se, hát még Ázsiában Afrikában. De ha nem így volna is, ha elveszti a port, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől így is csak örökre elesik. A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli ne kapja meg. Inkább legyen íróé, bíróé, rendőré, prókátoré, fótófutóé, csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénz­ből, melyet ő már végkép elvesztett, szabadon tehetett­ megvesztegető ígéretet mindenkinek. De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált Jusszufnak, az ő romlott lelkű fiának segítségével. Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz színle­léssel hat napig lakott Szenórával, aminek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra újra anyai örömöknek lesz részesévé. Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf? Az istentől elrugaszkodott ember azt hir­dette, országnak-világnak, úgy kiabálta tele a­­fülét, hogy az ő felesége a szép és erényes Sze­nóra, szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már magát valakivel, há­zasságtörést is követett el, sőt gyermeke is szü­letik nem­sokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony, a megkövezést, de sem­- A Festi Hírlap mai száma 48 oldal,.

Next