Pesti Hírlap, 1905. december (27. évfolyam, 332-360. szám)

1905-12-01 / 332. szám

Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. fA­ y r* Budapest, 1905. XXVII. évf. 332. (9701.) szám. Péntek, december 1. 7 % Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre ...... 14 . — , Negyedévre ... 7 . — , Egy hóra...........2 , 40 , Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Pesti Hírlap Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 73. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­­szólalások intézendők. Az uralkodók politikája. Aki mindenkit ki akar elégíteni, az senkit sem­ képes kielégíteni. A mi szerencsétlen öreg királyunknak mindig ez volt a politikája egész uralkodása alatt s és azért kell szerencsétlennek monda­nunk­, mert íme, semmi sem sikerült neki, agg­­korában látnia kell, hogy mindegyik országá­ban általános az elégedetlenség s kettős mon­archiájának összetartó dongái recsegnek-ropog­­nak és minden percben széteséssel fenyegetnek.­­ Ki akarta elégíteni királyunk a csehet, a németet, az olaszt, a lengyelt, a tótot, a horvá­­tot, a szerbet, az oláht, a ruthént, a vendet, sőt néha nagy ritkán még arra is gondolt, hogy a magyarnak is kellene dobni egy sovány cson­tot, hogy rágódjék valamin­t befogja a száját. És íme, mi az eredménye ennek az uralkodói politikának? Az, hogy egyetlen egy nemzet, nemzetiség és néptörzs sincs megelégedve Első Ferenc József országaiban. Szomorú tanulság ez egy több mint fél­százados uralkodói pályafutás végén. S még annak a nemzetnek, melyet ez a politika most hivatalosan bejelentett nyomorral és szenvedés­sel akar sújtani, sincs oka irigyelni az uralkodó sorsát, kit aggkorában ilyen csalódás ér. A leg­nagyobb csalódás, mi embert érhet, tudniillik a saját politikájában való csalódás. Mert ha a dolgok mélyére nézünk, akkor nemcsak egyes kormányok szerencsétlen poli­tikáját látjuk kínosan vergődni, hanem a mon­archia minden országában megbomlott rend indító okai között lehetetlen még nem látnunk azt a vezető politikát, amely oly sok tévedés után se tudott okulni. Az uralkodók politikájába, bármily ma­gasan álljon is egy király a trónuson, amit a nép emelt neki, két tényezőnek van bele­szó­lása. Az egyik a nemzet, m­ely ennél a folyton kísérletező politikánál a szenvedő kísérleti nyúl szerepét játszsza. A másik a dinasztia, az ural­kodó­ család, amelynek egész exisztenciája attól a szerencsétől vagy szerencsétlenségtől függ, amilyen az uralkodó politikája. Hogy egy királynak a politikája mily végzetes lehet a saját családjára, s különösen utódjára nézve, azt megmutatta Oszkár svéd király ez évben, ki eljászotta Norvégia népének kegyét (mert ilyen is van, nemcsak királyi kegy) s ezzel elvesztette a norvég koronát. Az új század már nem ismer civilizált ál­lamokban forradalmat. Csak ahol oly sok a csőcselék, mint Oroszországban, ott folyik a vér. Az államformák megváltoztatása s az ál­lamfők kicserélése másutt most már más di­vat szerint megy. Ma egyszerűen megbukik bé­késen az uralkodó, akinek olyan a politikája, hogy nem lehet végrehajtani. Oszkár király politikáját nem lehetett Norvégiában végre­hajtani s így következett be az agg király dot­­ronizálása. Mi a világért sem­ akarunk Norvégia pél­dájából hímet varrni a mi viszonyainkra. Csak azt hangsúlyozzuk, hogy egyetlen egy Habsburg főhercegre sem lehet közömbös, hogy I. Ferenc József politikája milyen helyzetet te­remtett a kettős monarchiában. Ugyan me­lyik udvari lakáj tarthatja szerencsésnek azt a helyzetet, amelyben a dinasztia harcban áll minden népével? Hát még a trón várományosa mit szól ezekhez a kilátásokhoz? Elismerjük, hogy kínosan nehéz helyzete van egy államfőnek, aki tíznyelvű nép fölött uralkodik. A kettős monarchiában az ethno­­gráfiai viszonyok nagy nehézségei mellett óriási bajok forrása az a különböző közjogi helyzet , a borkormányzatok jellege közötti nagy diffe­rencia, mely az összes országokat és tartomá­nyokat egymástól szétválasztja s amely telje­sen különböző uralkodói politikát ír elő a ma­gyarokkal, a németekkel, a horvátokkal vagy lengyelekkel szemben. De hát azért áll a trón olyan magasan a népek és országok fölött, hogy aki rajta ül, az messze lásson, annak széles legyen a látóköre. S a távol jövőbe is betekintő uralkodói éleslá­tásnak észre kell vennie a nagy népkavarodás­ban a dinasztia igazi támaszait. S ezeket a tá­maszokat kell az uralkodó-politikának erősí­teni, ha saját trónusát erősíteni akarja. Apró néptörzsekkel és nemzetiségekkel, melyek sem államot alkotni, semi önálló kultú­rát teremteni nem tudnak, nem­ kell törődni egy nagyszabású uralk­odónak. Sőt ezeket be kell a dinasztia érdekében olvasztani azokba a nem­zetekbe, amelyek tömegüknél, kultúrájuknál s történeti múltjuknál fogva államfentartó s .. trónbiztosító-képességgel bírnak. Ilyen Magyar­­ország területén a magyar, S Ausztria terüle­tén a német s részben a cseh. Ha képesek lettek volna a Habsburgok egész Ausztriát németesíteni, az egyeséges álla­mot most könnyebben adminisztrálhatnák. De ami Ausztriában nem sikerülhetett, az sikerül­het Magyarországon. A mi államunkból csinál­hatnak maguknak a Habsburgok egy erős, egységes nemzeti államot, mely biztosabb vára Régi dolgok. — A Testi Hírlap eredeti tárcája. — Mi. Ha valaki most, negyven esztendő után, visszakerülne a nagy alföldi városba, Szeged­re, hát teremtőécse nem győzne betelni a cso­dálkozástól. A díszes palotákhoz talán hama­rosan hozzá, szokna a szeme, a régi patriarchá­­lis életet és szokásokat azonban, melyek város­­részenkint sajátos jelleggel bírtak, hiába keres­né, úgy eltűntek azok, mint férfi arcán a gyer­mekvonások. Az idő tökéletesen nyomukat vette. Komolylyá, mogorvára változtatta át. Akkori­ban munkájuk után még vigadtak az emberek, ma hangos zene mellett is azon jártatják az edzőket, hogy miképen lehetne könnyebben meg­birkózni a sokat követelő, irigy és nehéz élet­tel. Szóval akkor éltek az emberek, ma pedig csak pompáznak. Az egyszerű, füstös bormérő üzletek kö­zött a hatvanas években a belvárosi „Prés“ korcsma volt egyike a legérdekesebbeknek. "Va­lamikor még a forradalom után való időkben nyílt ki az ajtaja és az ötletes német elme pléhtáblát függesztett a bejárat fölé, melyre egy prés volt pingálva, amint két finánc szorítja benne a kifent bajuszú magyart. Persze,, hogy feltűnt ez a merész korcsmacégér­és, mondani se kell, többet ért, mint ma akármilyen hang­zatos reklám. Mentek a „bürgerek“ — amint vendégeit nevezte a nagy fejű bajor korcsmá­­ros, a rezesorrú Lang Fülöp, — előbb termé­szetesen jól kinevetvén magukat az üzletajtó­ban. És szívták a kadarkalét, amúgy isteniga­zából. A kadarkalé jó volt, tiszta volt, ízlett, ily formán szaporodott a vendég és estalko­­nyatra már nagyobb volt a füst a mesterge­rendás szobában, mint­ a világosság. Azért így is jó volt. Megismerték egymást az emberek, jobban, mint ma. A korcsma érdekességét­­ az „iszák regi­ment“ képezte. Egy tüzesvérű társaság volt ez az „iszák regiment“, melyet Steinhard Náci chirurgus szervezett s amely mást se tett, mint ivott és tréfás dolgokat mívelt. Az ivás akkori­ban, úgy vélem, minden jól berendezett városi és községi helyen gyakorlatban volt. Valamint hogy akad még ma is az országban város, ahol az ivás, köznyelven, „nagy feje“ bravour-szám­­ba megy. Nem is rossz dolog ez annak, aki sze­reti. Bár ma is olyan gondtalan, vidám élet uralkodna ebben a sokszor eladott, szegény hazában. Az ivást a hatvanas években teljesen más fogalomnak ismerték, mint manapság. Ma, úgy átlagosan véve, csak a szegény ember iszik. "De mit? Két deci pálinkát, vagy ha jól megy néha napján a sora: egy liter bort. Ezzel az­, után ballaghat a hűvös oldalon. Épen elég neki a teher. Hajh, de akkor! . . . Éjfélig csak kvaterkáztak, beszélgettek a vendégek, éjfél után pedig elővették a nagy üveget, ami­ a mai kétliteresnek felel meg, úgy azután, hogy a hajnali harangszóra se kis üveg, se nagy üveg nem kellett már, ott volt a kancsó, vagy a bo­ros edény. Ekkorra a korcsmáros is a társaság közé került s hogy ne kelljen minduntalan borért járkálnia, hát kapta magát, tele öntötte a „kelerájban“ levő nagy mézes edényt és oda­tette az asztalra. Igyunk! . . . Búsuljon a ló, elég nagy a feje . . . Az iszák-regiment voltaképen ezen jó szo­kás után kapta az elnevezését. És hogy ne aféle züllött kompániának látszék, hát bizonyos rendszer szerint „működött“, így az öreg chi­rurgus, aki ezen kedélyeskedése mellett olykor betegeket is gyógykezelt, inhábora volt a regi­mentnek. Az „ezredesi“ tisztet valami Sándor József nevű korcsmáros teljesítette, aki (az ak­kori hagyományok szerint) azért jutott ehez a díszes ranghoz, mert az éjjeli „hadi­játékok“ alkalmával ő volt a legkitartóbb és a legharc­­edzettebb. (Ebből is látszik, hogy megfordított világ van ma, nem a testi, hanem szellemi erő révén jut az ember a ranghoz.) Voltak azután kapitányok, őrmesterek, tizedesek és f­á­rká­­szok. Ez a regimentnek saját külön sarzsija volt, melynek elnyeréséhez magasabb kalifiká­­ció kellett. Nevezetesen az, hogy az illető valakit valamelyik árokból (mert akkor még igen sok árok volt Szegeden) kimentsen. Ne tessék mo­solyogni, tagadhatatlanul szép dolog volt ez és Steinhard Náci igen lelkiismeretes buzgalom­mal fürkészte az eseteket, nehogy egy is elessen a kitüntetéstől. És ha valahol (különösen reg­geli szemleútja alatt) tudomást vett ilyen eset­ről, a derék „mentőt“ udvarias levélben meg­hívta a Prés­be „fontos dolog“ közlése céljából és ott a mit sem sejtő tagtársat ünnepélyesen felavattatta „árkász“-nak. Medáliumot nyúj­tott át neki és ez után következett az „instal­lálás“. A reggelig tartó ismerkedés, ahol az új A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal ■ ------------------------------------------------------- ---­

Next