Pesti Hírlap, 1906. január (28. évfolyam, 16-30. szám)

1906-01-17 / 16. szám

Budapest, 1908. XXVIII. évf. 16. (9745.) szám. Szerda, január 17. Előfizetési árat:; Szerkesztőség:; Egész évre____28 k. - f.­­ Budapest, Váci-körut 73. Félévre 14 — ______ 1 emelet. Negyedévre"!!! hová szellemi^ részét Megjelenik minden nap, Iinnep ter szétküldésére vonatkozó fel-és vasárnap után is­ szólalások intézendők. Sártoryék. Ékszer egy cséplőgépet akartak átvinni a tordai hídon. A tordai kupaktanács — tekin­tettel a híd szerkezetére — összeült konferálni, hogy vajon megengedheti-e a cséplőgép átvite­lét vagy nem. Egy napon és egy éjszakán át tanácskoztak és végre reggelre elhatározták, hogy a cséplőgép átvitelét nem engedik meg, mert szakértői bizonylatok vannak a mellett, hogy a gép súlya alatt a híd összetörne. Ami­kor azonban arra került a sor, hogy a határoza­tot a folyamodók előtt kihirdessék, hát kitűnt, hogy az éj leple alatt ők már át is vitték a csép­lőgépet és a hídnak semmi baja sem esett. Ez a hagyományos példa igazolja a kupaktanácsi bölcseség értelmét, illetőleg értéktelenségét. Meny­nyit ér a „szakértelem“, mennyit a sok okosko­dás, aggodalom és mennyi szamárságot cáfol­nak meg a tények. Ami pedig a példázatot eszünkbe juttatja, ez Budapest főváros elöljáró embereinek a töp­rengése a felett, hogy vajon engedni kell-e a K­ristóffy József erőszakoskodásának és a tör­vényesen letiltott öt milliónyi adóvagyont át kell-e szolgáltatni a nemzetellenes célokra vagy nem? A mi véleményünk egyszerűen az, hogy: quid quid agis, prudenter age et respire finem. (Bármit tesz, tedd okosan és várd a végét.) A főváros okosan cselekedett, amikor megtil­totta az önként fizetett adóknak a beszolgálta­tását, hát várja meg az eredményt, mely a jó példaadás folytán is a nemzeti álláspont győ­­zedelmét fogja jelenteni. Nagyon sok tudósítást olvasunk arról, hogy a nemzetellenes kormány ráéhezett az ön­ként befizetett adókra és különösen arra az öt millióra, amely a fővárosnál gyűlt össze és amelyet közgyűlési határozat értelmében nem szolgáltattak be az állampénztárba, hanem megbízható pénzintézetekben helyeztek el „fenn­tartással“, úgy, hogy onnan e pénzeket csak a főpolgármester (aki köteles a közgyűlés határo­zataihoz alkalmazkodni) veheti ki. Már most ennek kapcsán finom akció indult meg. Kristóffy kérte a begyűlt pénzt. Neki­k szerény milliókra szüksége van, mert a megyei adminisztrátorok sokba kerülnek, fizetni kell őket, mert külön­ben nem vállalkoznak és panaszkodnak, hogy „sajnos“, kevés ezreseket kapnak a hazaárulás­ért. Egy csomó elzüllött alak vállalkozott a fel­függesztendő és elmozdítandó közigazgatási tisztviselők helyettesítésére. Ezeknek is ki kell fizetni legsúlyosabb kávéházi adósságait és csi­náltatni nekik egy rend tisztességes ruhát. A csendőrság és katonaság mozgósítása, kosztja és szállása is pénzbe kerül. A spiclik sem dol­goznak ingyen. Nemességre és báróságra már kevesen pályáznak, amióta anyakönyvi úton is lehet nemességet csinálni és amióta az új bá­róktól mindenki azt kérdezi, mennyibe került az ő rangjuk, és amióta Rudnaynak is jut egy kis Szent István-kereszt. Tehát pénz kell a becsü­­let­rontóknak. Pénz, mint minden háborúhoz. És minél tisztességtelenebb a háború, annál több pénzre van szükség. Ezért vetette rá a sze­mét a kormány első­sorban a főváros millióira; szégyeljük, hogy a vidék becsületes közönsége kénytelen olvasni ama tudósításokat, amelyek arról szólanak, hogy miféle alkudozások foly­nak e milliók miatt a kormány és a főváros kö­­­zött. A kormány azzal ijeszti a fővárost, hogy ha a pénzt neki át nem adják, akkor elmoz­dítja Márkus József főpolgármestert és Halmos polgármestert s helyükbe kormánybiztost nevez ki. Márkus és Halmos azzal fenyegetőznek, hogy ők lemondanak, nehogy ez az erőszakos­ság megtörténhessék. Fővárosi vezéremberek összegyűlnek és konferenciáznak, a híres, ha­gyományos Sártoryak megelégedetten dörzsölik a kezeiket, hogy a maradiság szokásai megint győzedelmeskedni fognak a már-már nemzeti szelleművé átváltozott budapesti k­upaktanács felett. Egyik azt mondja, hogy meg kell men­teni a főpolgármestert és a polgármestert. In­kább ne legyen ellenlábas, csak legyen Márkus és Halmos! És ők ketten mindennap konferál­nak Kristóffyval (akihez különben semmi kö­zük sem volna, miután őt a­­főváros törvényes miniszternek el nem ismerte) és mindennap e konferenciák szerint állapodnak meg abban, hogy kivegyék vagy ne vegyék ki azt a pénzt, ami adók jövedelméből, közgyűlési határozat szerint, el van helyezve. E megállapodások sze­rint igazodnak a tanácskozó városatyák is. Ma már bírói letétbe akarták helyezni az adókat, hogy talán eképen „megkerülhetnének“ vala­mit. Aztán meg még sem helyezték el, mert a polgármesterek megint tanácskoztak a minisz­terrel. A mi véleményünk az, hogy az efféle ko­médiázás nem méltó oly kiváló fontosságú té­nyezőhöz, mint aminőnek Magyarország fővá­rosának a törvényhatóságát tudni szeretnők. Öreg Dobó a napi díjjal. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A tanyai kézbesítő kétkerekű kordéja be­halad Öreg Dobó Mihály tanyája udvarába. A kutyák rettentő módon ugatnak, ami helyes is, mert az mindig bajt jelent, ha valahol a kézbe­sítő a kordájával megjelen. Csakugyan, ide is egy félárkos kék papirost hozott, amit Öreg Dobó Mihály hümmögve átvesz, mondván: — hejnye, fene teremti, mi van ebben? ’ A házba, invitálja a kézbesítőt, és pálinkát tesz az asztalra. __jó, — mondja. — Nem csatlo-lanccal ■készült. A hamisított pálinkába szokás ugyanis a spirituszt csatló-lánccal belekeverni. A talpas poharakba önt, azután nézi a kék papirost. — Hát mi ez igazság szerint? Azt mondja a kézbesítő, olvasván: __Ez idévés, bünfenyítő ügyben. Majd oda kell vele menni a városban a Mars-térre, ahun a fegyház­­van. Hm. Bűn, fenyítés, fegyház, e dolgok ka­varognak Öreg Dobó fejében. Ő tekintélyes, vagyonos öreg gazda, s lám, bűn, fenyítés, fegy­ház. Mérgesen mondja: — A katonák kaszárnyája van a Mars­­téren. Mit akarnak ott én velem? Talán a bo­londját akarják járatni én velem? A kézbesítőnek azonban ez mindegy, kü­lönben is megszokta már az ilyen zsörtölődé­­seket. — Nem pörösködik kend valakivel? — kérdezi.­­ — Én? — mondja tűnődve Öreg Dobó —, én nem, senkivel. Hanem, nini, a Frantzia gye­rük a múltkoriban megfenyegetett, hogy bead a fegyházba . . . Csakugyan. Itt legeltette a tehenet a rétszélen, az enyimet etette, hát hozzá­nyúltam egy kicsit. — Mivel? — Mivel? Hát mivel? Bottal. De nem na­gyon, attól nem tört csontja. No, akkor ez a baj bizonyosan. A kézbe­sítő a kordén szent János áldásával elmegy, Öreg Dobó pedig nézi a szobában a kék papi­rost az asztalon és tanácskozik az asszonynyal. Mert az ügyvéd nélkül is tudatjk, hogy ez most már pénzbe kerül és nincs más mód, mint hogy fiskálist kell fogadni. A legközelebb eső heti­vásáros napon ez meg is történik s a pörleke­dés, vádaskodás és védekezés annak­­rendje sze­rint megindul a testi sértés ügyéban. Öreg Dobó nem tagad semmit, csakugyan rávágott a le­gényre a bottal, lehet, hogy a fejét is érte, hogy ne sántuljon, de hát ő csak a vagyonát védel­mezte. — Ha a tekintetes úr — mondja a bíró­nak — szintén így paraszti ember volna a ta­nyán, maga se csinálhatná másként. Mert ott nincs sarki rendőr, akit hívhassunk. Magunk védekezünk. Bitorolta a vagyonomat, hát le­kergettem bottal a vagyonomról. Én is legeltet­tem a más földjén ilyen sárbankó-legény ko­romban, engem is megvertek érte, de nem men­­tem érte panaszra. Ha tette, viselje. Öreg Dobó most még fejtegetni kezdi, hogy nem lehet jó ez a mostani törvény, ő ugyanis úgy gondolkozik, hogy az igazságszolgáltatás­nak akkor volt elég téve, mikor­­ megbüntette a­­ Frantzia-gyer­eket. S lám, most még őt, a bí­rót, hajkurászszák. Ki látott ilyent? Ám Dobó beszédével nem sokat törődtek, sőt meg is intik szónoklatáért. Azután kimondják az ítéletet: kidukál három napi fogház, meg hatvan ko­rona pénzfizetés. —­Hogy három napot kell ülni? hör­dül föl Öreg Dobó. — Az ám, — mondja az ügyvéd, — meg harminc forintot fizetni. Ha nem fizeti, azt is leüli. Öt pengőre egy nap. Arról ugyan szó sincs, hogy még a pénzt is leülje Öreg Dobó, ellenkezőleg, a napokat sem akarná leülni. Hiszen talán összedülne a nagy tanya odakint szégyenletében, ha megtudná, hogy a gazdája börtön viselt ember. Nagy ta­nácskozások folynak e tekintetben most már az ügyvéddel, hogy miként lehetne elkerülni a börtönt. — Nincs más mód, — véli az ügyvéd, — mint felségfolyamodványt kell csinálni. Dobó értetlenül nézi. — Levelet kell írni a királynak — ma­gyarázza a fiskális, — azután megkérni, hogy engedje el a három napot. Mihályiján némi büszkeséget támaszt, hogy ügyében a fölséges királylyal tárgyalnak, de azután szorongva kérdezi: — Mekkora stempli kell arra a levélre? De azért mégis csak beleegyezik, hogy t­rja meg a folyamo­dványt az ügyvéd, azután haza­megy s várja, hogy mi lesz a dolog vége. Sebe­sen szeret hajtani az Öreg Dobó, nem is áll meg hazáig, csak épen a Szubasa-halmánál: ott elérte a kifelé haladó Frantzia-gyereket . A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.

Next