Pesti Hírlap, 1906. május (28. évfolyam, 120-133. szám)

1906-05-01 / 120. szám

Budapest, 1906. XXVIII. évf. 120. (9849.) szám. Kedd. május 1. if" ”' -------- “ - -Előfizetési árak: Szerkesztőség.: Egész évre .... 28 k. —­­ Budapest, Váci-körút 78. félévre..............l1 , — » L *• emelat-Negyedévre ... 7 ,­­ , gP§| fi 11 hová a laP S2ellen» részét egy hóra............2 , 40 , ^ ^ ^ m6t0 ^ ^ Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel« és vasárnap után is. (y- ,; szólalások intézendők. -----------i-iT-i--------­ A Pesti Hírlap következő száma a május 1-ei mtukásünnep miatt csütörtökön — május 3-án — hajnalban jelenik meg. Az új képviselők. Még folynak a képviselőválasztások, de­­már tisztán lehet látni az eredményt. Örvende­tes és tanulságos ez. A statisztikai számarány az egyes pártok között most kevésbbé érdekel, mint más választások alkalmával. A fődolog az, hogy egységes szellem nyilvánult meg az idei választásokon: a koalíció eljárásának or­szágos szentesítése ez a választás. A nemzet a szavazatával kimondotta, hogy helyesli a szövetkezett ellenzék vezérlő bi­zottságának politikáját. A nemzet szankcionálta a nemzeti ellenállást. Még­pedig egyhangúlag. Egyetlen egy elítélő szó sem hangzott a koalíció politikája ellen egyetlen választókerületben sem. Ebben az egyhangúságban, a nemzetnek­­ebben az összeforradásában van az idei kép­viselőválasztások politikai és történelmi jelen­tősége. Az a körülmény, hogy a legtöbb kerület­ben tulajdonképen nem is volt választás, ha­­nem csak közfelkiáltás, kétségkívül nem nor­mális dolog. Az is abnormitás, hogy a kerüle­­­te­k nagy részét a központban osztották szét a jelöltek között. Nagy bajnak tartanánk mi is, ha ebből rends­zer lenne. De a mostani abnor­mális politikai helyzetben ebben a tényben csak azt kell látnunk, hogy a választók a nemzeti ellenállás képviselőit kívánták megválasztani s azt akarták dokumentálni, hogy nem az egyes pártokat s nem is az egyes embereket válogat­ták ki, hanem azt az egységes tábort, amely a nemzeti ellenállást vezette, együttesen tüntetik ki bizalmukkal s ez által az egységes nemzeti szellemet oltják be az új parlamentbe. Ha egyénesben biráljuk az új képviselő­házat, úgy kétségkívül sok kiválóságnak és nagy tehetségnek hiányát fogjuk fölfedezni. De az idei választásokat úgy kell fölfogni, hogy a választók nem annyira egyének fölött szavaz­tak, mint inkább az eszme mellett tüntettek : az alkotmányos szabadság s a nemzeti eszme mel­lett. Óhajtandó, hogy a képviselő urak is igy fogják föl a helyzetet s valamennyien ne higy­­jék el magukról, hogy egyéni tulajdonságaik­nak köszönhetik egyhangú megválasztatásukat. Ennélfogva tehát érezzenek nagyobb kötele­zettséget az iránt, hogy a nemzeti eszmét — melynek könnyű mandátumukat köszönhetik — híven szolgálják. Hagyományos szokás, hogy amilyen alá­zatos és barátságos a képviselőjelölt, olyan büszke és gőgös szokott lenni a képviselő. A választás előtt és alatt oly szerények, mint a diurnisták, de mihelyt védi őket a mentelmi jog, a legtöbbről már tíz lépésnyi távolságról illato­zik a club-gőg, ami egy „népképviselőhöz“ nem nagyon illik. A mi társadalmi életünk külön­ben is telve van mindenféle fajtájú pöffeszke­­rléssel. Az egyik embernek a fejébe száll a pénze, a másiknak a hivatalos rangja, a har­madiknak s a többinek a nyomdafesték, a szín­padi „masztix" vagy az ecset. Az átlag­ művelt s egyformán nevelt emberek, kik rangkülönb­ség nélkül egyformán tudnak beszélni s egy­formán tudnak az utcán köszönni az emberek­nek, még nagyon kevesen vannak Magyaror­szágon. S bohózati figuráktól tarkálló társa­dalmi életünkben a honatyák egy része az utóbbi években már oly feltűnő szerepet játszott, hogy valóságos bohózati típust nyújtott. Re­­méljük, hogy a mostani véletlen­ képviselők igyekeznek igazi népképviselők lenni s ami erő és érték talán hiányzik egyéni tehetségeikben, azt megtoldják hazafisággal, no meg egy kis né­masággal. Tudniillik az új parlamenttől azt kéri a nemzet, hogy kevesebbet dikciózzék, s töb­bet dolgozzék, mint elődei. Történelmi jelentősége az idei választá­soknak az előző kormánypártoknak teljes eltű­nése. Szabadelvű pártnak és haladó pártnak még csak magja sincs. A nemzeti ellenállás egé­szen elsöpörte őket a föld színéről. Ez a válasz­tások tanulsága. Ez a nemzet büntetése volt. Pártok és politikusok így még ki nem haltak egyetlen országban sem. Látszik, hogy abszolúte nem volt gyökerük a magyar földben, külön­ben nem száradtak volna így ki, mikor ily pom­pával zöldül a tavasz. Senki sem sajnálja e pártok szomorú alakjait, de fájdalommal kell konstatálni, hogy még az elpusztulásukkal is ártottak a 67-es alapnak, amelybe burkolództak. Nekik tu­lajdonítható, hogy az igazi ti7-esek is kevés számmal jöhetnek be az új parlamentbe s hogy a 48-as függetlenségi pártnak, mint azt akkor megjósoltuk, meglesz az abszolút több-­­sége. Ne tessék félreérteni, egyáltalán nem búsulunk azon, hogy a 48-as párt megnagyob­bodott, de mégis föl­támad az aggodalom, hogy a 67-es alapon álló kormány mögött oly kevés ggk­HHg' - ■ .1 . -H 'ti - ....— ....--------------------------------------------------L­ Parasztok. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Preszákán egyszer vörös hó esett. Nem mindenütt, csak az Ompely egy völgyében, az őszi legelőn, ahol Vincan Juan őrizte a tehe­neket. Akkor még csak szeptember legelején volt az idő, arra lefelé a Tisza partján akkor még ingben szaladgáltak a gyerekek, a kisasz­­szonyok még csipkés ujju blúzokban járnak, de Juan már nem vihette a Vulkánra a teheneit a nagy hideg miatt s a völgyben húzódtak meg.­­ Délelőtt még csak megjárta, a nap hol ki­sütött, hol elbújt, nem volt éppen hideg, de me­leg se volt, hanem estefelé olyan hózivatar ke­rekedett, hogy Juan nem­ hajthatta haza az ál­latokat s beterelte őket egy hegyszakadékba s ő maga behúzódott egy pásztor-kalibába, hon­­nét­ nem jött ki többé élve. Simon, a kis sánta és kancsalszemü Tier­rea Simon megölte őt. Ezt ugyan bajos volna annak elhinni, aki Juont Simon mellett látta valaha, de az is meg­történt már, hogy egy kis egér megölte az ele­fántot. Akkor délután a Tierlea Simon felesége isűrűn nézegetett fel az égre, onnan az Ompoly felé, azon is túl a Vincan Juon legelője felé, de semmit se látott. Azaz látott­ varjak kavarog­tak a levegőben, metsző szél borzolta fel furcsa, széles fésűre tűzött bronzbarna haját, a tyúkok ,­korán elültek s a kéményből a füst sehogyse tudott felszállni, mindegyre lefújta valami lát­hatatlan óriás lehelete. ■— Hó lesz, — gondolta az asszony s ki­ült a ház elé egy kőre. Karján fel volt gyűrve hosszú ujjú, csipkés inge, a lába is mezítelen volt s a nyakánál, amint befújt a szél, a bő ing­­vállat egészen kifeszitette domború mellén. Az ura a kútból egy rossz kötélen vizet húzott fel s hol a kútba nézett le, hol meg oldalt a feleségére és nagyon sok időbe került, amíg napvilágra jutott egy kártyás Víz. De ez a nagy lassúság nem ok nélkül történt. Szerette volna, ha megszólítja érte az asszony, ha rákiált s igy beleköthetne az asz­­szonyba. De azért nem volt egészen bizonyos, hogy belekötni, vagy magához szorítani szerette volna-e jobban az asszonyt, csak hogy valamit szeretett volna, mert az asszony­ vad szépségé­ben nagyon kívánatos volt s ami fődolog, ő gyűlölte Simont. Hanem az asszony nem, tudta, hogy Si­mon közel van hozzá, ő hozzá más valaki volt közel: Vincan Juon. Juon! Micsoda legény volt az! Egy hajlé­kony bronz kolosszus, csupa izom, erő és friss, bő patakzása a piros vérnek barna bőre alatt. És a Tierrea Simon feleségét egyenesen az ő számára teremtette az isten. Csupa hő­ség, vad, rakoncátlan ősemberi vágy hajtotta őket az egymás karjába és Simon tudta ezt. Most is tudta, hogy mire gondol az asszony. Látta a teste remegésén, az opálszinti­ szeme villanásán s a vér ráfutott a Simon kevéske agyvelejére és a kötelet kiejtette kezéből. A kártyásnak nagy locscsanása a vízbe, hátranézésre kényszeritette az asszonyt. — Mit csinálsz? — kérdezte durván. Simon sáppadtan állt a kút mellett s kan­csai fekete szemét vér futotta el. — Eredj mosni! — szólt rekedt, paran­csoló hangon. Az asszony kicsinylő pillantással nézett rá s vállat vont. — Akkor mosok, amikor akarok! Nem tudni, hogy mi bújt ma a kis gyáva Simonba, csakhogy vakmerő lett. Közelebb jött az asszonyhoz s rákiáltott: — Tudod-e, hogy az én kenyeremet eszed? Az asszonyt kissé meglepte a vakmerő, támadás és hirtelen felkelni se tudott rá. — Tudod-e? — kiáltotta Simon újra s még közelebb jött. Az asszony most vállat vont. — Ami a tiéd, az az enyém is. Hites asz­­szonyod vagyok. — Hát éppen azért — s most még job­ban kiabált Sim­ln, — engedelmeskedj nekem! Én vagyok az urad, üthetlek, vághatlak s a bő­rödet is lenyúzhatom, ha akarom! — Hát próbáld meg, — felelte az asszony, s felállt. Nagyot nyújtózott, fenyegetőleg mu­tatva izmos karját, nyúlánk, macska Ügyessé­gű fiatal testét és Simon egyszerre megzava­rodott. Hirb­a­­ suttogta alázatosan s a sza­ma könytbe lábadt,­­ nagyon szarad­ok, de te nagyon rossz vagy. Rossz és lus­ta.Szeretőd van és nem akarsz dolgoz­ni. A Petrenik Matrinának sincs különb ura mint én vagyok,az még beteg is s a Matrina egész nap künn dolgozik a tiűzőn. Te semmit se csinálsz, csak A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.

Next