Pesti Hírlap, 1906. június (28. évfolyam, 150-163. szám)

1906-06-01 / 150. szám

Budapest, 1®0S. XXVII. évf. 150. (9879.) szám. Pántok, Junius 1. _ -------------------------------- - ----------------- — - - - . n------- --------------------- —— .............—' ■ ■ — jaeflsetéai árak: SmerkSKtSség.. _ . , „o . , Budapest, Váci körut 78. Egész évre.... 28 k. — t F. «n.r.t, Félévre.............. , « El B hová s lsp szellemi részét Bgjr^hóra^0 .* . . 2 ’ és * I ^ 0l9t5 k°z*0m^n7 “* Megjelenik minden nép, finnepj szétküldésére vonatkozó félév vasárnap után is- azólalások intézendők. A magyar nyelv Horvátországiban. Divat uralkodik nemcsak a ruházatban, a társadalmi külsőségekben és szokásokban, hanem még az eszmékben is. Aki a divat ellen cselekszik, azt kinevetik vagy lenézik. Aki pedig a politikai divat ellen vét, azt megkövezik. De néha oly veszedelmes divat keletkezik, hogy kötelesség az ellen felszólalni, még a megköveztetés veszélye mellett is. Ilyen pedig most az az áramlat, mely a testvériség és a barátkozás jelszavai alatt a magyarság rovására különleges engedményeket akar tenni a horvátoknak. Minden magyar ember örvendhet azon, ha magyarok és horvátok között baráti vagy testvéri viszony fejlődik ki. Csak két föltétele van annak. Először is legyen őszinte. Másodszor ne kerüljön az sem erkölcsi, sem anyagi áldozatba. Miután pedig a horvátok határozott áldozatot kivánnak a magyaroktól, tehát nem is lehet az a barátság egészen őszinte. S mi őszintén kijelentjük, hogy nagy bizalmatlansággal és aggodalommal szemléljük a horvát nemzeti aspirációk rohamos fejlődését annak a „magyar-horvát barátságinak a köpönyege alatt. Ha Horvátországban nem laknának magyarok s a magyar államnak se történeti jogai, se aktuális érdekei ott nem volnának, akkor teljesen közömbösen nézhetnénk a horvát nemzeti jogok terjeszkedési kísérletét. De hármas érdekünk van Horvátországban veszélyeztetve, elsősorban államunk közjogi kapcsolata, másodsorban államunk anyagi érdekei, harmadsorban az ott lakó magyarok sorsa.________ Gyakorlati szempontból az utóbbi érdek a legfontosabb. Rendkívül nagyszámú magyar lakossága van Horvát-Szlavonországoknak s nemzeti érdek, hogy ezt magyarnak megtarthassuk s az elhorvátosodástól megmentsük. A horvátországi magyar lakosság nagy számának az a magyarázata, hogy először is a mai Horvátországnak egy része 1868 előtt tulajdonképen Magyarország volt. Szlavónia három vármegyéjét, Verőce-, Pozsega- és Szerém megyéket csak 1868-ban csatolták Horvátországhoz. Másodszor a magyar királyi államvasutak révén szaporodott el ott a magyarság. Harmadszor pedig a dunántúli kivándorlók nagy része évtizedeken át oda szivárgott. Sőt a dunántúli képviselők nagy arányú társadalmi mozgalmat indítottak oly célból, hogy a dunántúli kivándorlást egyenesen Horvátországba irányítsák, abban a hiszemben, hogy ott jobban meg lehet őket magyarokul tartani. Ez az igazi célja volt ugyanis a dunántúli képviselők által, Széll Kálmán vezetése mellett megalakított „Dunántúli közművelődési egyesületinek. Bámulatosan átalakult azóta a közfelfogás s politikai divat, hogy erről a nemzeti érdekről s nemes célról megfeledkeztek; oly közömbösséggel tekintik a horvátországi magyarok sorsát Budapesten, hogy a magyarhorvát barátkozás jelszavaiért, a horvát képviselők néhány horvát és német nyelvű üdvözlő beszédéért hajlandók kiszolgáltatni a magyarság érdekeit. Magyar képviselők csináltak, évekkel ezelőtt országos agitációt s e célra létesítettek külön egyletet, hogy a magyar nyelvet terjesszék Horvátországban. S most ugyancsak a magyar képviselők örömujjongás közt akarják a magyar nyelvet hivatalosan kiszorítani Horvátországból. Ki mert volna ezelőtt tíz esztendővel arról beszélni, hogy a magyar királyi államvasutak horvátországi vonalain a magyar állam nyelvét hivatalosan háttérbe fogják szorítani s a horvát nyelvet előretolják? Pedig most ez a koalíciós kormány hivatalos programmja. Wekerle Sándor sem álmodta első miniszterelnöksége idejében, hogy a második miniszterelnöki programjába ilyen pontot kell bevennie. De be kellett vennie, mert a magyar koalíció néhány érdemes tagja horvát barátkozásának ez volt az ára. Nagyon drága ár. Csöndes melanchóliával szemléli a soviniszta magyar ember, hogy amíg a magyar nyelvnek a hadseregben való érvényesítése érdekében az egész országot lázba tudták hozni, addig más téren teljesen elhanyagolják annak érvényesítését. S ha ez a közöny még tovább tart, úgy a magyar nyelvet Horvát-Szlavonországokból teljesen ki fogja szorítani a horvát s ott lakó véreinket végkép elveszítjük. Az a társadalmi agitáció is, amelyet a magyar nyelvnek Horvát-Szlavonországokban fentartása és terjesztése érdekében a Dunántúli közművelődési egyesület alapításával indítottak politikusaink, jóformán teljesen sikertelen maradt, nem tudtak elég pénzt összegyűjteni s kénytelenek voltak azzal megelégedni, hogy évenként 600, azaz hatszáz, forintot adnak horvátországi magyar tanítók és lelkészek jutalmazására, akik magyarul is tanítanak és prédikálnak. A nagy, hatalmas magyar nemzet ennyit áldoz több százezer magyar ember ma Téboly ? — ’A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Szilágyi Tamást egy nap szörnyű csapás érte: meglepte a feleségét, amint legjobb barátjával megcsalta. Az ismert villámcsapás derült égből volt ez. Délután háromkor elbúcsúzott a feleségétől, aki sajátkezűleg adta fel a kabátját, figyelmeztette, hogy vigyázva lépjen az utcán, mert síkos a járda, kérte, hogy ne igyék a klubban sok fekete kávét, mert az árt az idegennek s esdekelt, hogy hátra okvetlen otthon legyen, mivel ha sokáig távol van, ő nagyon egyedül érzi magát. Végül melegen megcsókolta, az ajtóig kisérte s elbocsátotta. A negyedik utcasarkon Szilágyi úr találkozott Schwartz Bódoggal, a legjobb baráttal, aki egy kocsiból szállt épen ki s rögtön elfogta őt s gratulált legutóbbi beszédéhez, melylyel a miniszteri tisztviselők nevében az új minisztert üdvözölte. Kijelentette századszor, hogy milyen büszke egy ilyen nagy jövőjű férfi barátságára s kérte, hogy ötkor okvetlen legyen a klubban, mert valami fontos közlendője van. Erre elvált. Szilágyi a klubban egy levelet talált maga számára, aminek következtében, valami írásért vagy efféléért haza kell mennie. S ez a visszatérés vált végzetessé. A hitvest, aki nem tudott hova lenni a gyöngédség és szeretetteljes aggodalmaskodás miatt, s a legjobb barátot, aki olyan büszke erre a barátságra, önfeledt ölelkezésben lepte meg a szegény Péter . . . Külső következményei ennek az esetnek nem voltak. Botrány nélkül, az igazi okot titkaivá, Szilágyi elvált a feleségétől s felmondta a barátságot Schwartznak. Ennyi volt az egész. Belsőleg, a klasszikusan megcsalt férj lelki világát illetően azonban az esemény hatása óriási volt. Én, aki ezután léptem a legjobb barát immár kevésbbé élvezetes szerepkörébe, megfigyeltem, hogy a szerencsétlen ember elméje megzavarodott. Azaz legalább egy szempontból oly túlzóvá vált, hogy bátran volt lelkiállapota tébolynak nevezhető. Néhány héttel a gyászos családi esemény után vettem azt először észre. Tavaszi éjszaka, egy tengerparti fürdőhely vendéglő terraszszán ültem vele. Tenger, csillagos égbolt, éjszaka — a végtelenségről, a csillagászatról és mindenségről való gondolatok gyorsan támadnak ilyen környezetben. — Édes barátom — szólt — őszintén szólva én hazugságnak tartom azt, hogy a föld a nap körül forog. Azt is, hogy a föld kerek. Azt is, hogy ezek az égi tűzpontok olyan földek, mint amin mi élünk. Ezt mind úgynevezett tudósok találták ki, akik abból élnek, hogy ilyen bolondokat mondanak az embereknek. — De kérlek, ezt mind be lehet bizonyítani. Már amennyire egyáltalában valamit be lehet bizonyítani. Nézz meg például holnap, nappal egy érkező hajót; előbb az árboc-hegyet látva, aztán . . . — Értem, értem. Ismerem ezt a bizonyítékot. Miért bizonyítaná ez azt, hogy a föld kerek? Nem lehet ennek oka például a dagály, a tenger felszínének egyenlőtlen magassága? . . . Nem akartam ilyen badar ellenvetések fölött vitatkozni. Hagytam tehát a napot, az égboltozatot s a csillagokat. Ezt annál is könynyebben tehettem, mivel egy hús tavaszi szellő élénken emlékeztetett földi tartózkodásomra. — Hideg, van. Menjünk be. Ha a föld kerekségében nem is hiszel, abban csak nem kételkedsz, hogy egy meghűlés komoly betegségek forrása lehet. — Beteg tényleg nem szeretnék lenni. Orvos kezébe jutni — nem, ezt nem bírnám ki. — Talán azokban sem bízol. — Azokban sem?! Azokban legkevésbbé. Te, én legkomolyabban mondom, hogy szent meggyőződésem, hogy az orvostudomány kilenctizedrésze szélhámosság . . . Most már kezdtem sejteni, hogy valami baj van nála. Megerősödött ez a sejtésem másnap az ebédnél, ahol valósággal kitört rajta a gyanakodási düh. Zöld borsót hozatott vajban. Mikor eléje tették s megizlelte, dühösen tolta el magától a tányért: — Te, ez a vaj nem vaj. Ez margarin. Vagy még az se: faggyú, közönséges marhafaggyú. Betegápolónak, gyámnak érezvén már magam, bizonyos atyáskodó nagyképűséggel megizleltem a zöld borsót. Kitűnő volt. — De kérlek, én nem érzek semmit. — Nem? Akkor nincs ínyed. Vagy szuggerálni akarod nekem azt, hogy ez a vaj vaj. Ugyanez a jelenet ismétlődött a spárgánál, amelyet száraznak, fonnyadtnak mondott, pedig nedvdús és friss volt, a pecsenyénél, melyről azt mondta, hogy vastag és úszik a zsírban, pedig papírvékony és teljesen zsírmentes volt. A Festi Hírlap mai száma 28 oldal.