Pesti Hírlap, 1906. augusztus (28. évfolyam, 210-239. szám)

1906-08-12 / 221. szám

40 PESTI HÍRLAP 1906. augusztus 12., vasárnap.. 1­EGÉNY-ÉS ÁRKOR. A. férfi istene. — Regény. — 3 Irta: Marr­ot Emil. És azért még sem vádolhatom magamat. Van a nyomorúságnak egy olyan foka, ami megtöri a legerősebb akaratot is, meg­­hajtja a legmakacsabb nyakat is. És ilyen nyo­­moruság volt az enyém. Nemcsak a szellemem nélkülözött, éhe­zett. Fizikumom is fellázadt a ráerőszakolt élet­mód ellen. A börtön levegő rosszat tett nekem; reggelenkint olyan kimerültnek éreztem maga­mat, mintha sivár napi munkám bevégzése után és nem megkezdése előtt lennék. A táplá­lék undort gerjesztett bennem, folytonos főfá­jásban és mindenféle émelygési bajban szenved­tem. Arcom egészségtelenül önszinűvé vált, or­caim és szemeim beestek. A legnagyobb önura­lomra volt szükségem, hogy írási munkáim­ban folytonos hibákat ne kövessek el. Nem tud­tam gondolataimat arra összpontosítani. Oh, mi mindenhez hozzá kellett szoknom és mi mindentől elszoknom! Folytonosan engedelmes­kednem kellett,­­ mindig buzgónak, szolgálat­­késznek kellett lennem, nem volt szabad sem rosszakaratot, sem ingerlékenységet, sem elége­detlenséget mutatnom. Megszokva egykoron a gyors, figyelmes kiszolgáltatást, most még a legalantasabb teendőkben is nekem kellett má­sokat kiszolgálnom. Minden kényelemről, min­den jólét, fényűzésről, ami már második termé­szetemmé vált, véglegesen le kellett mondanom. Mennyire vágytam koronként az egyedüllét, a hallgatás után, vagy hogy én parancsoljak. Egész természetem fellázadt a magammal cipelt lánc ellen, amit minden szó, minden moz­dulat érezhetővé tett. Minő undorító volt ne­kem a sok rosszszagú, hangosan fecsegő, go­nosztevővel együtt étkezni; még ha lett volna is étvágyam, ezen emberek látványa mellett el­múlt volna az. És minő borzadályos, undort gerjesztő volt előttem e gazemberekkel együtt aludni, hallani a hortyogásukat, beszívni a ki­gőzölgésük által megromlott levegőt. Minden iz­gató szert, amikhez annyira hozzá szoktam, nélkülöznöm kellett. A dohányzás, a cognac, erős borok és egyebek élvezése nélkülözhetetlen­né vált előttem. De csak ritka alkalmakkor volt szabad dohányoznom, munka közben persze sohasem. Pedig épen munka közben nélkülöz­tem a szivart leginkább. És az öreg altiszt, mintha csak engem gúnyolna, reggeltől estig füstölt. Neki szabad volt, nekem nem. Hiába­ a lánc egyre a lábamon lógott. Minden tekin­tetben rabszolga voltam, és nem tudtam ehez hozzá szokni. Ez volt a legrosszabb. Sajátszerű azonban, hogy azért sohasem gondoltam komolyan az öngyilkosságra. Nem akartam meghalni, így nem. Ne legyen meg az alávaló társadalomnak az a diadala, hogy ki­kergetett az életből. Meg akartam mutatni neki, hogy erősebb vagyok, mint a sorsom. Ha azon­nal, mielőtt a társadalomnak még ideje lett volna rátenni kezét a szabadságomra, főbe lövöm magamat, akkor ezen öngyilkosságot szabad akaratomból való elhatározásnak lehe­tett volna minősíteni. De ha most, a börtönben ölöm meg magamat, beismerem, hogy a társa­dalom legyőzött és én legyőzöttként hagyom itt a világot. Aztán mi végből tűrtem volna el akkor mindezen szenvedéseket? Ezért kárpót­­lást kell kapnom.Nagyon is visszataszítónak tet­szett előttem, hogy a börtönben múljak ki. A jö­vő életben soha sem hittem és most sem hiszek. Azért borzadtam az örökös elnémulástól. Sem­mim sem volt ezen életen kívül és nem akartam azt elhamarkodva feláldozni. Végre is még fia­tal voltam, életerős, voltak­ barátaim, sorsom még változhatott ... A halál még várhat. Tél közepén történt valami, ami azon el­határozásomat, hogy élni és remélni akarok, újra megerősítette. Hivatalnokaink egyike, az igazgató jobb keze és kedvence, megbetegedett. A fegyház orvosa, az én érdemes kollégám épen ellentétes módon gyógyította a fiatal­embert. A baj napról-napra rosszabbodott és a végén a bölcs orvos kijelentete, hogy a beteg jobb lábát térden felül le kell vágni, különben üszkösödés áll be. Az igazgató több ízben beszélt velem ezen esetről. Tudtam, mint áll a dolog és az orvos kezelését félig koszosan, félig megvetéset néz­tem, de mindeddig hallgattam. Most azonban végre megszólaltam. Kértem az igazgatót, bízná reám­ a beteg kezelését, a veszély sürget, talán csak órák kérdése már és amíg más orvost hív­nak elő, a beteg meg is halhat. Addig kértem, könyörögtem, amíg az igazgató nem annyira az én kedvemért, mint kedvenc, derék hivatal­noka érdekében, engedett. Az intézet orvosa tajtékzott ugyan a dühtől, de bele kellett azért nyugodnia, hogy az ő és az igazgató jelenlété­ben a beteg térdet megoperáljam, amely mű­tétnek következtében a fiatal férfi nem vesztette el a lábszárát. Az igazgatót láthatólag megindí­totta, mikor a betegágynál látott. A lealacsonyító rabruha persze rosszul illett a kitűnő ügyességű kézhez, ami geniális működésével jóvá tette, amit előtte egy kontár elrontott. A műtét bevégezte után az igazgató mindkét kezét oda nyújtotta nekem. Szólni nem volt képes, de könnyek gyűltek a szemébe. Én sem tudtam szólni. Ez a régi életemre való visz­­szaemlékezés nagyon is mélyen érintette a szí­vemet. A beteg még sok héten át foglalkoztatta minden gondolatomat. Betegápolója lettem, megmostam és bekötöztem a sebét, tízszer is fel­keltem egy éjjel, hogy utána nézzek és midőn végre felgyógyult és nem volt többé szüksége reám, nem tudtam legyőzni, magamban bizo­nyos keserű mélabút, úgy tetszett előttem, mintha régi életem egyik csillaga világított volna be éjszakámba és ez a csillag most egy­szerre kialudt. Mit használt nekem, hogy úgy az igaz­gató, mint a hivatalnok, akit meggyógyítottam, szívélyesek voltak hozzám, könyvekkel láttak el, beszéltek velem és sok kedvezményben, előny­öm részesítettek, nyomorúságom enyhítésére! Én csak annál inkább éreztem nyomorúságo­mat. A honvágy hivatásom után elemésztett. A türelmetlenség, kikerülni innét, mielőtt még későn lenne, felemésztett. Kénytelen voltam visszamaradni, benn a börtönben nem tarthattam lépést a künn levők­kel, sokat elmulasztottam, mást meg elfelejtet­tem és előre láttam, hogy kezem és szemeim biztosságát nem fogom megőrizhetni. Elfelejtettek hát valamennyien? Senki sem gondolt többé reám? Oh, ez a szabadság utáni láz, ez a láz a munka után, az a tudat, tele lenni duzzadó erő­vel és elítélve lenni, arra ezt az erőt halálos hallgatásra bírni! Gyakran azt hittem, meg kell őrülnöm. És ehez még egyéb is hozzájá­rult . . . amiről eddig hallgattam. Érintsem-e vajon? Képes leszek erre? De hiszen ki kell annak jönnie, nem hogy nyugton. Legyen tehát. Legelőször is a zene volt az, ami ezt a gondolatot életre keltette bennem. Nem vagyok zeneértő és az úgynevezett klasszikus zenéhez nem értek. De mint minden erősen érzéki ter­mészet, szeretem a művészet ezen legérzékebtbi­­két és nehezemre esett a zenét nélkülöznöm. És éppen ez a szükségletem lett csak nagyon gyengén kielégítve és ott részesültem abban, ahol legkevésbbé vártam valamit: az istentisz­teleten, a templomban. Minden vasár- és ünnepnapon részünk volt fegyházkápolnában egy szent beszéd és egy műzenében. A foglyok nagyobb része énekelt az orgonaszó mellett,­­ persze a legkevesebben ájtatosságból, ámbár olyanok is voltak, hanem inkább a változatosság kedvéért, részben az ének gyönyörűségéért, vagy azért is, hogy szán­dékosan hamisan énekelve, tréfát űzzenek. Én sohasem énekeltem velük, nem is imádkoztam. De az orgona búgó hangja jól esett lelkemnek és még a fegyencek hamis, re­kedt éneke is némi gyönge élvezetet szerzett. Ha a templompadban ültem, nem törődve az oltár mellett történtekkel és figyeltem az orgo­nák majd felharsanó, majd elhaló hangjaira, eszembe jutott valaki, akiről sohasem beszél­tem, de aki azért szüntelenül előttem állt. Reá gondoltam, ha reggel felébredtem, reá gondol­tam sivár napi munkám mellett, árnyként kö­vetett ő mindenüvé. Ha valaki megbántott, ha férfibüszkesé­gem megremegett a méltánytalan bánásmód alatt, magam előtt láttam az ő szelíd leánysze­meit és soha sem támadt ez a gondolatom: — Mennyire örülne ő és kigúnyolna, ha jelenle­gi szégyenteljes helyzetedben látna! — Nem, nem, soha sem gondoltam ilyet és nem is hit­­­tem róla ezt. Ő nem kárörvendene gyalázato­mon, szerencsétlenségemen. Szánalmat érezne irántam és megsiratna; talán megvigasztalni is akarna, talán még . . . szeretni is tudna nagy nyomorúságom miatt. Napközben gondolataim gyakran el let­tek terelve róla. De a templomban és éjjelen­ként ő az enyém volt. Midőn végre mindnyájan­ elaludtak, én azonban, aki most többnyire ál­matlan voltam, ébren feküdtem fekhelyemen, hallgathattam, senkinek sem kellett többé en-­­gedelmeskednem, tehettem amit akarok, ke­zemre támasztottam a fejemet és reá gondol­tam, mindig ő rá, órák hosszán át, megszakít­, tanul, amíg csak megvirradt. Minő vágyako­zással óhajtottam volna olyankor, hogy a vir­rasztástól fájó, fáradt szemem, beteg szívem és agyonkínzott agyam amit felemésztett a sok töprengés, megcsalnának és egy látományt va­rázsolnának elém, ami a valóságban soha töb­bé meg nem jelenhet előttem, hogy belépni lás­sam őt nesztelen lépteivel, sáppadtan, szépen, mint aminő volt, mikor utolszor láttam őt, oda­­lépne nyomorúságos fekhelyem mellé, leülne az ágyamra és velem maradna az első kakaskuka-, rékolásig. Nem mondanánk egymásnak sem­, mit sem, csak kéz­ kézben ülnénk egymás mel­lett és hallgatva búslakodnánk az elvesztett élet, az elvesztett szerelem után. Tudtam, hogy ő nem jöhet el és én nem voltam álmodozó. Ha összerázott is a láz, ha minden idegem is recsegett a testemben, a sze­mem tiszta és józan maradt és nem mutatott nekem egyebet, mint ami a valóságban körül-­­vett. Teljes szívemből hívtam őt, de el voltam telve azon szomorú bizonyosságtól, hogy ő nem hall engem. Szóltam hozzá, de nem ámí­tottam magamat azzal, hogy ő valaha is felelni fog nekem. És még­sem tudtam ezt abba­hagy­ni és reménytelenül, egészen a kimerülésig egy­re hívtam őt. Meg akartam csalni önmagamat, át akartam magamat engedni azon rögeszmé­nek, hogy közöttünk még nincs vége minden összeköttetésnek. Nem hittem ebben és mégis, tudatos önámítással csüngtem e rögeszmén­, csupa kétségbeesésből, mert jobb vigasz nem állt a rendelkezésemre. Ezek a lázas nyugtalanságban vagy el­­tompult töprengésben töltött napok, átvirrasz­, tott éjek végre levertek a lábamról. Beteg lettem. Három nap múlva megbe­tegedésem után meglátogatott az intézet lelké­,­sze és a maga módja szerint iparkodott vigaszt, önteni belém, hatni reám. De miután mit sem feleltem, nézete szerint megrögzött maradtam, eme szavakkal távozott el tőlem: — Fog még másképpen is gondolkozni. A börtön meg fogja törni a gőgjét, szegény fiam. Isten irgalmazzon magának. — Hiszen egy örökkévalóság óta vagyok már itt és még­sem lettem jámbor, — morog­tam utána. — Fogságom hátralevő részében, is következetes fogok maradni magamhoz. Lázam hirtelen elállt. Mit beszéltem én itt össze-vissza? Tompa felkiáltással estem vis­s­­sza párnáimra. Egy örökkévalóság! Valóban, örökkévalóságnak tetszett előttem, hogy itt senyvedek a börtön élében. Nem is tudtam el-­­képzelni, hogy e börtön falain kívül mást is láttam valaha. Azt hittem, mindent elviseltem, már, amit egy ember csak elviselni képes, azt hittem nem vagyok képes ezt tovább egy napig, egy óráig sem elviselni, össze kell esnem e bőr-’ tön sötétjében, ezen éjnek nemsokára végződ­nie kell, azt hittem nem húsz, de száz, annál is­ több, ezer év óta fekszem eltemetve e sírbolt­’ ban . . . Pedig amióta e küszöböt átléptem még csak . . . hat hónap múlt el . . . (Folyt. köv.)

Next