Pesti Hírlap, 1906. augusztus (28. évfolyam, 210-239. szám)

1906-08-12 / 221. szám

40 PESTI HÍRLAP 1906. augusztus 12., vasárnap.. fiEGÉNY-GS ÁRKOR. A. férfi istene. — Regény. — 3 Irta: Marriot Emil. És azért még sem vádolhatom magamat. Van a nyomorúságnak egy olyan foka, ami megtöri a legerősebb akaratot is, meg- hajtja a legmakacsabb nyakat is. És ilyen nyo- moruság volt az enyém. Nemcsak a szellemem nélkülözött, éhe­zett. Fizikumom is fellázadt a ráerőszakolt élet­mód ellen. A börtön levegő rosszat tett nekem; reggelenkint olyan kimerültnek éreztem maga­mat, mintha sivár napi munkám bevégzése után és nem megkezdése előtt lennék. A táplá­lék undort gerjesztett bennem, folytonos főfá­jásban és mindenféle émelygési bajban szenved­tem. Arcom egészségtelenül ónszinüvé vált, or­cáim és szemeim beestek. A legnagyobb önura­lomra volt szükségem, hogy Írási munkáim­ban folytonos hibákat ne kövessek el. Nem tud­tam gondolataimat arra összpontosítani. Oh, mi mindenhez hozzá kellett szoknom és mi mindentől elszoknom! Folytonosan engedelmes­kednem kellett, • mindig buzgónak, szolgálat- késznek kellett lennem, nem volt szabad sem rosszakaratot, sem ingerlékenységet, sem elége­detlenséget mutatnom. Megszokva egykoron a gyors, figyelmes kiszolgáltatást, most még a legalantasabb teendőkben is nekem kellett má­sokat kiszolgálnom. Minden kényelemről, min­den jólét, fényűzésről, ami már második termé­szetemmé vált, véglegesen le kellett mondanom. Mennyire vágytam koronként az egyedüllét, a hallgatás után, vagy hogy én parancsoljak. Egész természetem fellázadt a magammal cipelt lánc ellen, amit minden szó, minden moz­dulat érezhetővé tett. Minő undorító volt ne­kem a sok rosszszagu, hangosan fecsegő, go­nosztevővel együtt étkezni; még ha lett volna is étvágyam, ezen emberek látványa mellett el­múlt volna az. És minő borzadályos. undort gerjesztő volt előttem e gazemberekkel együtt aludni, hallani a hortyogásukat, beszivni a ki­gőzölgésük által megromlott levegőt. Minden iz­gató szert, amikhez annyira hozzá szoktam, nélkülöznöm kellett. A dohányzás, a cognac, erős borok és egyebek élvezése nélkülözhetetlen­né vált előttem. De csak ritka alkalmakkor volt szabad dohányoznom; munka közben persze sohasem. Pedig épen munkaközben nélkülöz­tem a szivart leginkább. És az öreg altiszt, mintha csak engem gúnyolna, reggeltől estig füstölt. Neki szabad volt, nekem nem. Hiába! a lánc egyre a lábamon lógott. Minden tekin­tetben rabszolga voltam; és nem tudtam ehez hozzá szokni. Ez volt a legrosszabb. Sajátszerü azonban, hogy azért sohasem gondoltam komolyan az öngyilkosságra. Nem akartam meghalni; igy nem. Ne legyen meg az alávaló társadalomnak az a diadala, högy ki­kergetett az életből. Meg akartam mutatni neki, hogy erősebb vagyok, mint a sorsom. Ha azon­nal, mielőtt a társadalomnak még ideje lett volna rátenni kezét a szabadságomra, főbe lövöm magamat, akkor ezen öngyilkosságot szabad akaratomból való elhatározásnak lehe­tett volna minősíteni. De ha most, a börtönben ölöm meg magamat, beösmerem, hogy a társa­dalom legyőzött és én legyözöttként hagyom itt a világot. Aztán mi végből tűrtem volna el akkor mindezen szenvedéseket? Ezért kárpóí- lást kell kapnom.Nagyon is visszataszítónak tet­szett előttem, hogy a börtönben múljak ki. A jö­vő életben soha sem hittem és most sem hiszek. Azért borzadtam az örökös elnémulástól. Sem­mim sem volt ezen életen kívül és nem akartam azt elhamarkodva feláldozni. Végre is még fia­tal voltam, életerős, voltait barátaim, sorsom még változhatott ... A halál még várhat. Tél közepén történt valami, ami azon el­határozásomat, hogy élni és remélni akarok, újra megerősítette. Hivatalnokaink egyike, az igazgató jobb keze és kedvence, megbetegedett. A fegyház orvosa, az én érdemes kollégám épen ellentétes módon gyógyította a fiatal embert. A baj napról-napra rosszabbodott és a végén a bölcs orvos kijelentete, hogy a beteg jobb lábát térden felül le kell vágni, különben üszkösödés áll be. Az igazgató több ízben beszélt velem ezen esetről. Tudtam, mint áll a dolog és az orvos kezelését félig boszusan, félig megvetései néz­tem, de mindeddig hallgattam. Most azonban végre megszólaltam. Kértem az igazgatót, bízná reáin a beteg kezelését, a veszély sürget, talán csak órák kérdése már és amig más orvost hív­nak elő, a beteg meg is halhat. Addig kértem, könyörögtem, amig az igazgató nem annyira az én kedvemért, mint kedvenc, derék hivatal­noka érdekében, engedett. Az intézet orvosa tajtékzott ugyan a dühtől, de bele kellett azért nyugodnia, hogy az ő és az igazgató jelenlété­ben a beteg térdet megoperáljam, amely mű­tétnek következtében a fiatal férfi nem vesztette el a lábszárát. Az igazgatót láthatólag megindí­totta, mikor a betegágynál látott. A lealacsonyító rabruha persze rosszul illett a kitűnő ügyességű kézhez, ami geniális működésével jóvá tette, amit előtte egy kontár elrontott. A műtét bevégezte után az igazgató mindkét kezét oda nyújtotta nekem. Szólni nem volt képes, de könnyek gyűltek a szemébe. Én sem tudtam szólni. Éz a régi életemre való visz- szaemlékezés nagyon is mélyen érintette a szi­vemet. A beteg még sok héten át foglalkoztatta minden gondolatomat. Betegápolója lettem; megmostam és bekötöztem a sebét, tízszer is fel­keltem egy éjjel, hogy utána nézzek és midőn végre felgyógyult és nem volt többé szüksége reám, nem tudtam legyőzni, magamban bizo­nyos keserű mélabút. ügy tetszett előttem, mintha régi életem egyik csillaga világított volna be éjszakámba és ez a csillag most egy­szerre kialudt. Mit használt nekem, hogy úgy az igaz­gató, mint a hivatalnok, akit meggyógyítottam, szívélyesek voltak hozzám, könyvekkel láttak el, beszéltek velem és sok kedvezményben, előny­om részesítettek, nyomorúságom enyhítésére! Én csak annál inkább éreztem nyomorúságo­mat. A honvágy hivatásom után elemésztett. A türelmetlenség, kikerülni innét, mielőtt még késen lenne, felemésztett. Kénytelen voltam visszamaradni, benn a börtönben nem tarthattam lépést a künn levők­kel, sokat elmulasztottam, mást meg elfelejtet­tem és előre láttam, hogy kezem és szemeim biztosságát nem fogom megőrizhetni. Elfelejtettek hát valamennyien? Senki sem gondolt többé reám? Oh, ez a szabadság utáni láz, ez a láz a munka után, az a tudat, tele lenni duzzadó erő­vel és elitélve lenni, arra ezt az erőt halálos hallgatásra bírni! Gyakran azt hittem, meg kell őrülnöm. És ehez még egyéb is hozzájá­rult . . . amiről eddig hallgattam. Érintsem-e vajon? Képes leszek erre? De hiszen ki kell annak jönnie, nem hágy nyugton. Legyen tehát. Legelőször is a zene volt az, ami ezt a gondolatot életre keltette bennem. Nem vagyok zeneértő és az úgynevezett klasszikus zenéhez nem ériek. De mint minden erősen érzéki ter­mészet, szeretem a művészet ezen legérzékebbi- két és nehezemre esett a zenét nélkülöznöm. És éppen ez a szükségletem lett csak nagyon gyengén kielégítve és ott részesültem abban, ahol legkevésbbé vártam valamit; az istentisz­teleten. a templomban. Minden vasár- és ünnepnapon részünk volt fegyházkápolnában egy szent beszéd és egy müzenében. A foglyok nagyobb része énekelt az orgonaszó mellett, — persze a legkevesebben ájtatósságból, ámbár olyanok is voltak, hanem inkább a változatosság kedvéért, részben az ének gyönyörűségéért, vagy azért is, hogy szán­dékosan hamisan énekelve, tréfát űzzenek. Én sohasem énekeltem velük, nem is imádkoztam. De az orgona búgó hangja jól esett lelkemnek és még a fegyencek hamis, re­kedt éneke is némi gyönge élvezetet szerzett. Ha a templompadban ültem, nem törődve az oltár mellett történtekkel és figyeltem az orgo­nák majd felharsanó, majd elhaló hangjaira, eszembe jutott valaki, akiről sohasem beszél­tem, de aki azért szüntelenül előttem állt. Reá gondoltam, ha reggel felébredtem; reá gondol­tam sivár napi munkám mellett; árnyként kö­vetett ő mindenüvé. Ha valaki megbántott, ha férfibüszkesé­gem megremegett a méltánytalan bánásmód alatt, magam előtt láttam az ő szelíd leánysze­meit és soha sem támadt ez a gondolatom: — Mennyire örülne ő és kigúnyolna, ha jelenle­gi szégyenteljes helyzetedben látna! — Nem. nem, soha sem gondoltam ilyet és nem is hit-; tem róla ezt. Ö nem kárörvendene gyalázato­mon, szerencsétlenségemen. Szánalmat érezne irántam és megsiratna; talán megvigasztalni is akarna, talán még . . . szeretni is tudna nagy nyomorúságom miatt. Napközben gondolataim gyakran el let­tek terelve róla. De a templomban és éjjelen­ként ő az enyém volt. Midőn végre mindnyájan; elaludtak, én azonban, aki most többnyire ál­matlan voltam, ébren feküdtem fekhelyemen, hallgathattam, senkinek sem kellett többé en-; gedelmeskednem, tehettem amit akarok, ke­zemre támasztottam a fejemet és reá gondol­tam; mindig ő rá, órák hosszán át, megszakít-, lanúl, amig csak megvirradt. Minő vágyako­zással óhajtottam volna olyankor, hogy a vir­rasztástól fájó, fáradt szemem, beteg szivem és agyonkinzott agyam amit felemésztett a sok töprengés, megcsalnának és egy látományt va­rázsolnának elém, ami a valóságban soha töb­bé meg nem jelenhet előttem; hogy belépni lás­sam őt nesztelen lépteivel, sáppadtan, szépen, mint aminő volt, mikor utolszor láttam őt; oda' lépne nyomorúságos fekhelyem mellé, leülne az ágyamra és velem maradna az első kakaskuko-, rékolásig. Nem mondanánk egymásnak sem-, mit sem, csak kéz-kézben ülnénk egymás mel­lett és hallgatva búslakodnánk az elvesztett élet, az elvesztett szerelem után. Tudtam, hogy ő nem jöhet el és én nem voltam álmodozó. Ha összerázott is a láz, ha minden idegem is recsegett a testemben, a sze­mem tiszta és józan maradt és nem mutatott nekem egyebet, mint ami a valóságban körül-; vett. Teljes szivemből hívtam őt, de el voltam telve azon szomorú bizonyosságtól, hogy ő nem hall engem. Szóltam hozzá, de nem ámí­tottam magamat azzal, hogy ő valaha is felelni feg nekem. És még sem tudtam ezt abba hagy­ni és reménytelenül, egészen a kimerülésig egy­re hívtam őt. Meg akartam csalni önmagamat, át akartam magamat engedni azon rögeszmé­nek. hogy közöttünk még nincs vége minden összeköttetésnek. Nem hittem ebben és mégis, tudatos önámitással csüngtem e rögeszmén,, csupa kétségbeesésből, mert jobb vigasz nem állt a rendelkezésemre. Ezek a lázas nyugtalanságban vagy eh. tompult töprengésben töltött napok, átvirrasz', tott éjek végre levertek a lábamról. Beteg lettem. Három nap múlva megbe­tegedésem után meglátogatott az intézet leiké-, sze és a maga módja szerint iparkodott vigaszt; önteni belém, hatni reám. De miután mit sem feleltem, nézete szerint megrögzött maradtam, eme szavakkal távozott el tőlem: — Fog még másképpen is gondolkozni. A börtön meg fogja törni a gőgjét, szegény fiam. Isten irgalmazzon magának. — Hiszen egy örökkévalóság óta vagyok már itt és még sem lettem jámbor, — morog­tam utána. — Fogságom hátralevő részében, is következetes fogok maradni magamhoz. Lázam hirtelen elállt. Mit beszéltem én itt össze-vissza? Tompa felkiáltással estem visz-! sza párnáimra. Egy örökkévalóság! Valóban; örökkévalóságnak tetszett előttem, hogy itt senyvedek a börtön éjében. Nem is tudtam el-; képzelni, hogy e börtön falain kívül mást is láttam valaha. Azt hittem, mindent elviseltem: már, amit egy ember csak elviselni képes, azt hittem nem vagyok képes ezt tovább egy napig, egy óráig sem elviselni, össze kell esnem e bőr-’ tön sötétjében, ezen éjnek nemsokára végződ­nie kell, azt hittem nem húsz, de száz, annál is; több, ezer év óta fekszem eltemetve e sírbolt-’ ban . . . Pedig amióta e küszöböt átléptem még csak . . . hat hónap múlt el . . . (Folyt, köv.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék