Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 240-254. szám)

1906-09-01 / 240. szám

/ _ (r- \JF Budapest, 1906. XXVII. évf. 240, (9969.) szám. Szombat, szeptember 1. .."" "" — ......... .........m" —————— Előfizetési árak: Szerkesztőség: _ ■ . , Budapest, Váci­ körut 78. Egész évre.... 28 k. t F I. emelet, félévre^. . ^ jjjj^^| hová a lap szellemi^ részét megjelenve minden nap, ünnep „gr/ szétküldésére vonatkozó fel* és vasárnap után is. szólalások intézendők. WSmr­ggggBBgS5 ni .lnE^S^ggMnaHtaawg11111. ■1 "i»'-ggwdU-i.-1—" yjauh&smBsouj—i-.i i—j------~’JiLi J----j—gfeaUiW A műveltség politikája. A klasszikus drámairodalomnak rende­sen évenként van egy napja a színházakban, ilyenkor előadják sablonszerűen Kisfaludynak vagy Vörösmartynak egy színdarabját — üres ház előtt s az újságok kenetes hangon emlékez­nek meg a „kegyeletes“ estéről. A kultúrának és közoktatásnak szintén van évenkint rendesen egy ilyen „kegyeletes“ napja a sajtóban, amikor róla cikkeznek, de senki sem olvassa el a cikkeket. A sablonhoz tartozik március 15-ikén lelkesedni, október hatodikán gyászolni, karácsonykor a családi örömökről énekelni s szeptember elején az is­kolákról, az ifjúság bajairól s a szülők gond­jáéról zengeni. Klofác úr ügynöki utazása a cseh ipar érdekében a zavaros magyar vizeken vagy egy magyar képviselő úr nyári elszólása, vagy vala­mely kőnyomatos lap zagyvatékos communi­­quéje napokig leköti a magyar sajtó legnagyobb részének érdeklődését. Az égető kulturális kér­déseknek csak egyetlen egy nap jut egy eszten­dőben. Már most tessék egy kicsinyke cikkbe beleszorítani mindent, azt az óhajtást, tervet, reform­eszmét, panaszt­, megfigyelést, óvást és tanácsot, ami a magyar koldus­kultúra terü­letén egy év alatt összegyűl. Meg se kíséreljük. Kulturális mizériáink­ról nem lehet cikket írni, csak kötetet. Azt se olvasná, el senki. Az országos műveletlenséghez tartozik, hogy a műveltség kérdése iránt nem érdeklődik a közvélemény. A műveltség politikája unal­mas és népszerűtlen. Kulturális és közoktatási közvélemény egyáltalán nincs is Magyarországon. A külön­böző irányokról, eszmeáramlatokról, rendsze­rekről és reformokról e téren senkinek sincs egyáltalán véleménye. Az embereknek „minden mindegy“. Akár egységes a középiskola, akár nem. Akár állami a népoktatás, akár felekezeti. Akár tanítják a latint és görögöt, akár nem. Akár tanulnak a gyerekek az iskolákban, akár nem. Csak végezzék el az iskolát: ez a fő. „Elvégezni“ az iskolát: az egész magyar intelligens társadalom minden vágyakozása, kívánsága s egész érdeklődése a közoktatásügy iránt ebben az egyetlen mondatban fejezhető ki. Elvégezni, túlesni rajta, lerázni magáról: ez a divatos jelszó az iskolára. Hogy az egyeseknek és az egész nemzetnek a jövendőjét ott az isko­lában döntik el, azzal senki sem törődik. A lapokban olvastam vitatkozást afölött, hogy a börtönöket és fegyházakat hogyan kell építeni s az egyik lap szakértelemmel fölvilágo­sítja a publikumot, hogy: „A fogházak kezelé­se tárgyában kibocsátott szabályrendelet (R. T. 1880. év 829. lap) 22. §-a így szól: „Az egyes szobák oly térfogattal bírjanak, hogy azokban minden letartóztatottra legalább 20, azaz húsz köbméter levegő jusson.“ Ugyan ké­rem, ki emlékszik, hogy valaha a magyar napi sajtóban vita folyt volna afölött, hogy egy is­kolában egy tanulóra hány köbméter levegő jusson? A rablógyilkosokkal az egész magyar közvélemény többet törődik, mint a tanítók, ta­nárok és tanulók dolgaival. Fegyházalyról bő­kezűbben gondoskodott az állam, mint az isko­­lákról. Van közvélemény minden kérdésben. Van közjogi közvélemény a 67-es alap mellett, van a perszonál­unió mellett. Van közigazga­tási közvélemény az államosítás mellett, van a decentralizáció mellett. Van igazságügyi közvé­lemény száz és száz részlet­kérdésben pro és contra. Csak közoktatásügyi közvélemény nincs. Mert ennek ügyeivel kevesen foglalkoznak s még kevesebben értenek hozzá. A közoktatásügyi minisztériumba egy­más után jöttek kívülről a jóindulatú, de lai­kus miniszterek és államtitkárok, akik ott benn aztán többé-kevésbbé megtanulták a dolgaikat. De amit az egymás után következő rezsimek egymás után „alkottak“ és „reformáltak“, az együttvéve rendszertelen khaoszt hagyott hátra. Mert semmiféle tiszta elvi irányzat sem vezet­vén az „alkotásokat“, nem is volt lehetséges egységes irányzat megteremtése. A „reformo­kat“ s intézkedéseket inkább a napi divat és a népszerűség keresése inspirálta, semmint a belső szükség és a tudás. Emellett az összes kultuszminiszterek és államtitkárok a legnép­szerűbb emberek voltak mindig az országban. Senki séta kritizálta munkásságukat, mert sen­ki sem értette. Akik értettek volna hozzá, azok nem mertek beszélni vagy nem volt alkalmuk és helyük a megnyilatkozásra, vagy nem­ hall­­gattak rajuk. Előre bejelentjük, hogy mi megpróbálunk a régi rossz divaton változtatni. A „kegyeletes“ napokon kívül is fogunk többször foglalkozni a kulturális ügyekkel s az elhanyagolt közokta- Férfiak. Gyors árnyképek a modern szerelmi életből. (Tizedik közlemény.) A színésznő férje. Gondosan öltözködött, diszkrét külsejű­ férfi, kinek, bár bajuszt visel, beszéde, járása­­kelése valami titkos művésziességet, egy érvény­re nem jutott művésztermészetet árul el. Dél­után három van, belép a klubba, az összes ter­meken végigmenve, mindenkinek, még a leg­fiatalabb és legjelentéktelenebb külsejű újság­íróknak is, lelkesen köszön s végül kilyukad a társalgóban. Itt rögtön a legnépesebb társaság­hoz lép, ahol a kézszorítások után egy győzel­mi hírhez illő hanghordozással beszélni kezd. — Na, Blanka fogja játszani az Ici­ pici hercegnőt. Most már bizonyos. Egy karmester: Igazán? Ez érdekes! Mi­kor állapodtak meg? A férj: Ma beszéltem meg a dolgot az igazgatóval. Egyelőre ötven előadásra szerződ­tem, folyton emelkedő fizetéssel. A karmester: Érdekes lesz . . . Habár, tudja isten, ez a szerep, ahogy én ismerem, Blanka asszonynak kissé túl eleven, túlhóbor­­tos, túlságosan angolos. Tudja, őt a művészete mégis inkább nobilisabb, diszkrétebb szerepek felé vonzza, a finom, francia irány felé. A férj: Ugyan kérem, miféle beszéd ez? Az én feleségem nobilis, diszkrét?! Nem tud túl­eleven lenni? Na, csak bízza ezt rám. Olyan eleven, olyan hóbortos, olyan bolond lesz ő, hogy feldönti a kulisszákat. A karmester. S aztán a termete is, egy ilyen, kis tömzsi nőcskét megkívánó szerep szá­mára túlságosan nyúlánk, túlságos elegáns. A férj (nevetve a többi jelenlévőhöz): Uraim, hallották: az én feleségem nem tud tömzsi lenni? Hisz önök ismerik, látták elég­szer nadrágszerepben. Ellenkezőleg, a­­felesé­gemnek az a baja, hogy egy kicsit túlságosan m­olett, hogy csípőben egy kissé túlságosan szé­les. De ehhez a szerephez ez kell s azért is vál­laltam el. Legyen nyugodt, karnagy úr, fog ön olyan molettséget látni, amilyent még nem pro­dukált primadonna. A karmester: Kérem, én nyugodt vagyok. Sőt nyugodt maradok majd akkor is, ha látni fogom .... A férj megpillant egy ép akkor belépő urat, a darab szerzőjét, s feléje siet. — Jó napot, kedves mester. Tudja már, hogy Blanka játszsza az ici-picit? A szerző: Ugyan! Most hallom először. A fé­rj: Igen bizony! Tudja, kérem, nem azért mondom, mert a feleségem, de higgye el, egy se tudná ezek közül a többi nők közül úgy eljátszani ezt a szerepet, mint Blanka. Ezt bát­ran állíthatom, mert már ma délelőtt tudta az­­egész szerepet s jelezte nekem, hogy hogyan fogja játszani. Tegnap délután kapta csak meg, s ma már az egészet tudja. Mit szól ehhez is A szerző: Szép! De hát hiszen a színészi kidolgozáson, a részleteken még változtatni fog. Nem? Szeretném, ha ezt nem a rendes, most uralkodó bohóc-stilben­­látszaná. Én valami finomat, valami előkelőt, valami nemesen gra­­ciózusat képzeltem el, mikor ezt az alakot meg­írtam. A férj, ő épen így fogja fel. Blankának is szakasztott ez a véleménye. Finomság, elő­kelőség! Még a pajkossága is artisztikus lesz, még a féktelensége is mértékletes. Mondhatom, oly diszkrét lesz, mint egy nagykövet leánya s mégis oly szenvedélyes, mint egy bacchanse. A szerző: Na, erről még beszélünk. Én majd bátor leszek a nagyságos asszonynak né­hány tanácsosat szolgálni. Különösen a színé­­szeti részre vonatkozólag . . . "A férj: Ó, ez pompás lesz. Bár ő ebben úgyis a legerősebb. Pálmay óta ő az egyetlen igazi művésznő az operette terén. Tudja, nem azért mondom, mert a feleségem, de olykor ma­gam is megdöbbenek azon a zseniális intuíción, melylyel ő szerepeit otthon kidolgozza, megte­remti. S különösen, ha neki való szerephez jut. Ez az Ici­pici hercegnő pedig neki való. Azt hiszem, hogy legalább háromszázszor fogjuk adni. A szerző (mosolyogva): Na, na, én meg­elégszem száz előadással is. A férj: Én pedig­­fogadok, hogy legalább kétszázszor előadjuk. Különösen, ha egy dolgot, kedves mester, még kipótol. A szerző: Mi az? A férj: A darabban nincs elég hazaszere­tet, azaz, hogy sovinizmus. Pedig ez föltétlenül szükséges. A szerző: De kérem, ez egy mesedarab. Nem létező országban, nem létező viszonyok közt játszik. A férj. Mindegy, bele kell vinni valamit,­­ami a magyar lelket mozgásba hozza. Blanka is ezt akarja. Tudja, a budapestiek nagy sovi­niszták. Egy olyan zseniális író, mint a kedves A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.

Next