Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 240-254. szám)

1906-09-01 / 240. szám

2 PESTI E­I­R­L­A ir 1906. szeptember 1., szombat­ tájügyekkel, amikor csak a napi politika azt engedi. Nagy baj minálunk, hogy a politikában az emberek szerepelgetése s a pártok ügye sok­kal több időt és helyet elvesz a sajtóban és a közönség érdeklődésében is, mint amennyit az eszméknek s a reformoknak lehet szentelni. Közvélemény és sajtó éretlenségére vall ez. Most, hogy új emberek kerültek a kultusz­­tárca élére: Apponyi Albert miniszter és Tóth János államtitkár, talán m­eg lehetne kísérelni a félbenmaradt kulturális reformok folytatását s újak alkotását.­ Ezen a „kegyeletes“ napon, amikor az is­kolai saison megnyílta menti a kulturális ügyekkel s az eszmékkel való foglalkozást, csak egyetlen momentumra hívjuk föl a figyelmüket. Ez most nagyon aktuális. Tudniillik manap­ság az emberek életét is csak akkor szabad megmenteni, ha aktuális. Az internátusok, konviktusok vagy ma­gyarul szólva a benlakással egybekötött isko­lák szaporítására hívjuk föl a közoktatásügyi kormány figyelmét. Tízezrével szállítják a fővárosba és a vi­déki városokba a család szentélyéből az ifjakat, akik minden szülői felügyelet és gondozás nél­kül idegen helyeken élnek tíz hónapon át s aki­ket az iskolákban tanítanak, de akiket senki sem, nevel. . A városok erkölcstelen élete az ifjú nem­zedék háromnegyed részét testileg-lelkileg meg­rontja. Ez ellen pedig egyetlen orvosság van: a benlakással egybekötött iskolák, a konviktu­sok és­ internátusok szaporítása, még­pedig ál­lami támogatással oly módon, hogy minél ol­csóbb legyen az ellátás költsége s minél gondo­sabb az ily intézetek belső életére való fel­ügyelet. Háromféle internátus van minálunk. Az első osztályba tartoznak a felekezeti konviktu­sok, melyeket régi alapítványok tartanak fenn. Ezek között van egy pár történeti nevezetességű, például a nagyenyedi, a debreceni s a sáros­pataki református kollégiumok, amelyeknek diák­élete körül egész legendakör fejlődött ki s am­elyek kiváló tudósokat és karaktereket ne­veltek az országnak. Híresek egyes katholikus konviktusok is s különösen a piaristáké. Ezek­ben kifogástalan a hazafias nevelés. De egy fő­hibájuk van. Ezekben a felekezeti internátu­­sokban a szegény tanulók kevés kivétellel a leg­nagyobb nyomorban, nélkülözésben és szolgai munkában nevelődnek fel. Végre a nyomor is lehet jó nevelési eszköz a karakterre. De paeda­­gógiai rendszert csinálni belőle még sem lehet. A második faj a magáninternátusok osz­tálya. Ezek nagy része pedig arról híres, hogy nagyon drágák, csak a gazdag emberek gyer­mekeinek valók s emellett a rossz vagy gyenge­elméjű tanulók asyluma, ahol az ellátás magas díjáért és mindenféle* mellékdíjakért könnyen kaphatnak — bizonyítványt. A mai világban pedig nem a tudás a fő, hanem­ a — bizonyít­vány. Konstatáljuk, hogy ezt a rossz hírt nem minden magáninternátus érdemli meg. S mi­vel ezek hivatást fejtenek ki, jó lenne, hogyha az állami felügyelet szigorítása mellett, szapo­rodnának az ily intézetek s minél tökéletesebbé fejlődnének. A harmadik faj újabb keletű, az állami internátusok. Ezek már teljesen kifogástalanok. Ezeket föltétlenül szaporítani kell. De igen he­lyes lenne kellő garanciák mellett létesítendő új magáninternátusokat állami segélyben részesí­teni, mint helyes volt a délm­agyarországi köz­művelődési egyesület szegedi internátusának segélyezése is. Az angol internátusok tanulmányozását és utánzását ajánljuk a közoktatásügyi kor­mánynak. Gróf Apponyi Albert jól ismeri az angol életet, előtte nem szükséges hosszasan fej­tegetni, milyen kitűnő az angol nevelés, mely nemcsak a tantárgyak elsajátítására helyezi a fősúlyt, hanem fölosztja a nevelést három fő­irányra: ismereteket tanít, karaktert nevel s emellett erőssé és egészségessé teszi az ifjat. Egy-két mhna-internátust kellene beren­dezni az ország különböző részein a legmoder­nebb szellemben állami költségen s majd ezután igazodnék a magánvállalkozás. Előttem fekszik egy kis angol szépirodal­mi hetilapnak, a „National Weekly “-nek, leg­utolsó száma. Ennek a hirdetései között száz­­ötvenkét internátus­ iskolának a hirdetése van. Egyik-másik az iskola fényképét is közli, hogy mutassa, mily egészséges helyen épült. Minden angol lap tele van „Girls Schools“, „Boys Schools“ és „Military Schools“ hirdetésekkel. Pedig Angliában és Amerikában is a családi élet sokkal erkölcsösebb s a gyermekek gondo­zása és nevelése sokkal behatóbb, mint nálunk. Mégis belátták, hogy az internátusi nevelés, mely elmét, karaktert és testi erőt egyaránt nei­­vel, mily előnyös. Paedagógiai szempontból ez a kérdés ter­mészetesen igen részletes és lelkiismeretes ki­dolgozást igényel, mert a diák­ kaszárnyák — sokat ronthatnak is az ifjakon. De az kétségte­len, hogy a magyar városok rendkívüli mérték­ben erkölcstelen élete mellett sürgős szükség a diák-konviktusok szaporítása. mester, bele tud vinni egy kis magyarságot, egy­­ kis sovinizmust az óperencián túl játszó da­rabba is. A szerző: Jó, majd gondolkodom róla ... Este a színésznő szobájában a férj együtt ül Pécsváradi úrral, a milliomos bankárral, a Lipótváros vezéralakjával, udvari tanácsossal, híres Mecénással és vivőrrel. Ötven éves Offens­bach-typus. A férj: Hiába minden, tanácsos úr, amíg a kaszinó nem tesz valami energikusat, addig nincs igazi végleges...kétségtelen, letagadhatat­lan győzelemről szó. Ön ismeri a primadonná­­vá­ válás fejlődéstörténetét?" Egy kritikus bará­tom, különben egy utálatos fráter, részletesen kifejtette azt nekem s van is valami az ő elmé­letében. Először :kell a tőke, azaz a színház és az igazgatója, amely hajlandó ahhoz, hogy prima­donnává engedjen nőni valakit. Aztán szüksé­ges a sajtó jóakarata. Persze nem annyira a színház körül lődörgő író-féléknek jóakarata, hanem a lapokat vezető szerkesztők s tulajdo­nosok hajlandósága. Végre is, ezek a költő urak mégis nagyjában azt írják, amit felülről reá­juk parancsolnak. Persze, azért jelentenek ők is valamit, mert nem mindig néznek a körmük­re s igy könnyen becsempészhetnek a lapba egy s más kellemetlen dolgot. Én ép­p ezért velük is igen jó viszonyban vagyok. Végül azonban szükséges a közönség jóakarata, és pedig főleg az első soroké. Itt ül az igazi döntő tényező. Oh, tanácsos úr, és a társai. Nos, erre van még szükségem. Minden más már meg van nyerve. Blankának voltak is már szép sikerei. De a nagy, az országos siker, carriere-jének betető­zése, operette-színpadi egyeduralmának végle­ges”­­megállapítása csak úgy érhető el, ha ön, tanácsos úr, és a kaszinó többi, ízlést és művé­szi irányokat megszabó erélyes tekintélyei, a tá­mogatásukat idekölcsönzik. Különösen önök, a tanácsos úr kaszinójának tagjai, hivatottak er­re, akik nem a duhaj, féktelen, bohóckodó mű-­­vészet kedvelői, hanem a nyugateurópai finom­ság, az artisztikus ízlés oázisát alkotják­ ezen a fájdalom, még meglehetősen balkáni ízlésű Bu­dapesten. Bevallom, az ideálom az, hogy Blan­kából egy igazi kultur-primadonna legyen. Egy olyan primadonna, akit egy idekerülő idegen nem fejcsóválva néz, hanem megért, méltányol, élvezni tud. Ön, tanácsos úr, maga is egy kul­­turember, par exellence. Merem tehát állítani, hogy valóságos missziót teljesít s e mellett bel­ső, egyéni ösztönének is eleget tesz, ha most, az Ici­ pici hercegnő alkalmából, mintegy kiinduló pontja, magja lesz egy óriási, az egész­ országra szétterjedő siker­hullámnak . . . Nos, kérem, nem volna kegyes ... A tanácsos úr: Kérem, tudja, die Sache steht folgendermassen: én nem is vagyok olyan befolyásos ember, mint maga gondolja. Főleg nem is vagyok már fiatal. A fiatalem­­berek a kaszinóban nem mindig hallgatnak rám. De hát nincs is önöknek szükségük az én támogatá­somra. A nagyságos asszony egy zseniális nő, amit ő akar, azt eléri, ő egy győzelemre hiva­tott egyéniség, egy szerencse-ii, ha szabad egy nőt így hívni. Ein Wunderkind, ein auf sich selbst gestelltes . . . egy magamagára állított, mondjuk, egy, csak saját lábán járó nagyság... A férj (gúnyosan): Gondolja, tanácsos úr? Ön igazi túlzásba megy a rajongásban. Nos, tehát elmondom önnek, persze, csak a leg­szigorúbb titoktartás kötelezettsége alatt, hogy ellenkezőleg, Blanka nagyon is nem áll a maga lábán, hogy igenis szüksége van arra, hogy egy-két jóbarát legyen körülötte, mert különben egyik bolondságot csinálja a másik után. Tud­ Klosác a cseh propaganda dolgában kör­útra indult és a cseh képviselő igen fontos ál­lomásnak tekintette Budapestet. Klosác kiszál­lott Budapesten s itt idejét azzal töltötte, hogy egyrészt információkat szerzett afelől, hogy mi­lyen a hangulat a magyar-cseh barátkozás esz­méje iránt, másrészt pedig a gondolatnak pro­pagandát igyekezett csinálni. E körülményekkel kapcsolatosan konstatálnunk kell, hogy Klosác agitációi során is beigazolódik az az állításunk, hogy a csehek az agitációt leginkább a maguk céljainak a megvalósítására használják fel. De erős félreértésen alapszik azon állításuk, hogy a magyar közvélemény ezt a propagandát osz­tatlanul támogatja. Ellenkezőleg. A közvéle­mény legnagyobb orgánumai kezdettől fogva tiltakoztak az akció ellen és káros következmé­nyűnek ítélték, azóta pedig ahány nap telik, annyi támogató esik el, mert akik eleintén ro­konszenveztek a gondolattal, azok is meggyő­ződtek az argumentumok folytán, hogy a terv, a mi részünkre nem időszerű, nem hasznos és azt pártolni politikai hiba lenne. Tévedések ke­letkeztek abból, hogy a nemzeti küzdelem ide­jében egyesek keresték az érintkezést a csehek­kel is, és úgy, mint a horvátokkal, talán kizá­rólag taktikai szempontok miatt. Csalódások is jó, kérem, tanácsos úr, nem azért, hogy dicsér­jem magam de hogy önt meggyőzzem, kijelen­­­tem a következőket: ennek az asszonynak nincs egyetlen lépése az életben, egyetlen mozdulata a színpadon, ami nem én tőlem származnék. Mindenre én tanítom, minden ügyét én intézem el. Ha egyedül maradt volna s nem lesz az­­én feleségem, talán most valahol vidékien csatan­golna. A tanácsos úr: Na, dehát az ő tehetsége is számít valamit? Nem? A férj (a kezével legyint): A tehetsége?! Jó, hisz az is valami. De távolról se minden. Tucatjával szaladgálnak az aszfalton az ilyen tehetségek s nem lesz belőlük semmi. Blanká­ból azonban lett valami. S ezt nekem köszön­heti. A tanácsos úr (kissé boszosan): De hát akkor miért kéri az én támogatásomat? A férj. Mert én nem vagyok elég. Sőt­ őszintén bevallom, kissé fáradt is vagyok már. Az ilyen férfi kötelességek túlságosan kifárasz­tanak. Ezért gondoltam, hogy egy olyan férfi­nak, egy jóbarátnak, akinek nagy befolyása, ki­váló művészi érzéke, finom ízlése van, a taná­csát és támogatását kikérem. Mondhatom, ta­nácsos úr, nincs egyetlen ember, akinek ízlésére Blanka annyit adna, mint az önére. Velem el­lenben folyton veszekedik és ellenkezik. Jó, gon­doltam, majd megkérem Pécsváradit, hogy ő vegye egy kicsit a gyenlőt a kezébe. Az én mű­vészi gyámságom ellen fellázadsz: jó, majd az ő tekintélye helyes irányba fogja terelni a te­hó­­, borzoskodó eszedet. Itt van rögtön ez az új­­ szerep! Ha ezt úgy játszsza, ahogy ő akarja, s akkor meg fogunk bukni, még ha az egész ud­­­­var az összes főhercegekkel együtt lejön is Bécs­ből neki vastapsokat rendelni. Ellenben ha en­gedi, hogy én, s főleg ön, tanácsos úr,­­gondol- A helyzet.

Next