Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 255-269. szám)

1906-09-16 / 255. szám

Budapest, 1906. XXVII. évf. 255. (9984.) szám. Vasárnap, szeptember 16. Előfizetési árak: Szerkesztőség:: Egész évre.... 28 k. - f. Budapest, Váci­ körut 78. —... ,, ______ ___ I. emelet, Negyedévre*!*1­7­3 _ * hová a lap szellemi^ részét megte­enik mindéit nap, ünnep - . .. ^ ) szétküldésére vonatkozó fel« és vasárnap után is. i . kCNvAjx' szólalások intézendők. ii^'uiraryaj«LU____lírZ-AX,''Z-ULtiiué-j-L-iji; ~i _ ' ~ u-'" ___list_______— ■ n ■■ i ■ ■BaL.Bsa^ f I A kivándorlás szobra. rAzt mondják, hogy a Washington szobrát állították föl Budapesten. — Tévedés! — A magyar kivándorlás szobra az. Azt mondják, az amerikai szabadságharc egyik hősének dicsőségét hirdeti az a szobor. — Nem igaz. — A magyar nemzet szégyenét kiáltja, hogy száz- és százezer fiát hagyja ide­genbe vándorolni s az egykor itthon éhezők most már szinte külön nemzetet képeznek oda­­künn a nemzetek között s idegen vendég gya­nánt térnek csak vissza néha a régi hazába. Micsoda szarkasztikus gúny van abban, hogy az Amerikába vándorolt magyarok, akik­nek nem adott kenyeret Magyarország, az Amerikában szerzett doháraikból , szobrot küldenek nekünk haza. Úgy tetszik, mintha az a Washington­­szobor fölemelné az érckarját s arcul csapná ezt a nemzetet, mely nem tudja itthon tartani a saját fiait. Milyen nevetséges sablon az is, hogy ko­szorúkat helyeztek a szoborra. Babért tud adni ez a haza, meg nemzeti szinü szalagot, sok-sok nemzeti szinű szalagot, — de kenyeret nem. Ne koszorút tessék a szoborra akasztani, hanem — koldustarisznyát. A kivándorlók kol­dustarisznyáját. Aztán ültessék körül a­­szobrot sok-sok bokorral, hogy minden magyar, aki ezentúl innen Amerikába megy, kísérőül vághasson onnan magának egy vándorbotot. Koszorúk he­lyett pedig minden kivándorló akaszsza oda a koldustarisznyáját. Ez lesz a legstílszerűbb ünneplés. Mert bocsánatot kérünk, de mi nem tudunk együtt ünnepelni az ünneplőkkel, együtt örvendezni az örvendezőkkel. Amerikában fölállították a magyar sza­badsághősnek, Kossuth Lajosnak, szobrát. Bu­dapesten pedig fölállították viszonzásul az amerikai szabadsághős, Washington szobrát. Ez mind igen szép dolog. Szép dolog, ha a szabadságot ünnepük szoborban, költeményben, dikcióban, utcán, la­komán, Amerikában és Magyarországon. Szép dolog, hogy az újságok tele van­nak lelkes cikkekkel, melyek fölfedezik Ameri­kát és Amerikában Washingtont.­­ A mélyen érző és gondolkozó ember lel­két azonban el nem áltathatja mindez a nem­zeti hókusz-pókusz. S a szíve mélyén minden igaz magyar ember érzi, hogy milyen keserű íze van ennek az ünneplésnek. Mert akár­mennyi nemzeti szinű szalagot hordjanak is össze a szobor talapzatára, nem tudják vele el­takarni azt, hogy egy országra nemzetközi szé­gyen az, ha fiai százezrével hagyják oda a föld­jét. Az egész ünneplésben csak egyetlen egy örvendetes jelenség van, mely lágyan érinti a magyar szívet. Ez annak a néhány száz ma­gyar embernek hazaérkezése, akik ez alkalomra Budapestre jöttek. A szeretetünk egész melegével üdvözöljük amerikai véreinket. Bámuljuk és tiszteljük ben­nük azt az erkölcsi és szellemi erőt, amelylyel maguknak egy új hazában új exisztenciát tud­tak teremt­ni. Köszönjük nekik, hogy megma­radtak magyaroknak s el nem felejtették azt a nyelvet, amelyet ide­haza a saját otthonában nem tudnak sem megbecsülni, sem érvényesí­teni. És szeretetünk és tiszteletünk kifejezéséhez azt a forró óhajtást csatoljuk, vajha itthon tud­nánk őket marasztani! Jó volt azért azt a szobrot emelni Buda­pesten. Hangosan kiáltó szobor az. Folyton azt fogja kiáltani a fülünkbe, hogy egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk arról az égető kérdésről, aminek az ércbeöntött szobra ez, a kivándorlás kérdéséről. Ezt a kérdést többé a napirendről levenni nem lehet , kormánynak, parlamentnek, sajtó­nak és társadalomnak kötelessége foglalkozni vele és végre a sok frázisból egy pár cselekede­tet is kifacsarni. Két részből áll a kérdés: a kivándoroltak visszatelepítéséből s a kivándorolni szándéko­zók itthon tartásából. Egyik része nehezebb, mint a másik. Rendőri és közigazgatási úton nem lehet ,­­ és nem is szabad segíteni a bajon. Rendszeres akció­programmot kell kidolgozni, melyhez mindenki járuljon hozzá a saját tapasztalatai­val, mert az ország különböző részein külön­böző eszközökkel lehet segíteni. Mindenekelőtt össze kell gyűjteni az adatokat a kivándorlásról s annak okairól. Évekkel ezelőtt a Dunántúlról történő kivándor­lással foglalkozott némileg a közvélemény s Beksics Gusztáv agitációjára Széll Kálmán és a dunántúli képviselők specialiter a kivándor­lás bajának orvoslására megalakították a Dunántúli Közművelődési Egyesületet. Ekkor a A Pesti Hirlap következő száma hétfőn , szeptember 17-én , délelőtt jelenik meg. Átkozott józanság! — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. —­ Irta: GÁRDONYI GÉZA. — A kocsimat megállítottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább, hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást kikerüljem. Hát sikerült is. Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet. De micsoda bájos látvány volt az. A leány sarkig érő fehér talárban, (aminő a görög szob­rokon látható) térdelt az alsó lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a zsoltárt: — Bocsásd ki világosságodat és igazsá­godat, urami ... — Bízzál az Istenben ... ő az én orczámi megszabadítója, az én Istenem. Az oltár csupa virág volt: glekszim­ák, árum szaliktumok, liliomok, fehér Burbon­­rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte így. És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ívben hajlik meg, mint a hattyúé. A haja is, mint a Veszta-szüzeké, simán fedi a fe­jét; csupán a válla körül van fel-befürtözve. Semmi dísz, semmi ékesség rajta! csak egy fe­hér lágyan simuló selyem,kötél a derekán. Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már az evangé­liumot olvasta a pap, mikor megjelent. Fehér struccztollas kalap volt a fején. Csodálkozva né­zett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést neki. Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arc­c­al járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette. Igazán olyan volt, mintha egy angyal ministrált volna a templomban. Ha bennem­ csak annyi költői érzés is volna, amennyi a juhászom kutyájában, — gondoltam, — én most ezt a fehér leányt át­kapnám, mikor kilép és a kocsimba ragadnám, s ki a világba! — enyém vagy, álmok gyer­meke! De énbennem nincsen poézis. Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házi kápolnánk micsoda rideg hely ehhez ké­pest! Pedig van ekkora. De évenkint csak há­romszor van benne mise, és akkor is egy görbes vén pap miséz, meg egy nagycsizmás, bamba parasztfiú lődörög körülötte. A gondolataimban mindössze Lóri za­vart. A tekintetének megvillanása kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott. Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a mise végét. Gondolta­m, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a pap előtt lé­pegetve a sekrestyébe. M­egálltam a templom ajtajában és kö­szöntem Lórinak. — Jó reggelt. Mosolyogva nyújtott kezet. A szeme csupa öröm volt. — Mit jelent ez, hogy maga idejött mi­sére? — Egy szent fogadalmat. — Elmondja? — Az éjjel azt elmondtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem és így szólt hozzám­­: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről elhárítani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek fogadalmai kö­zül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom any­­nyira megrendített, hogy nem bírtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban, mik a szer­zetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, enge­delmesség és nőtlenség. Ezek közül kellett vá­lasztanom. — No és mit választott? — A nőtlenséget, Lórika. Megértett. Egy perezre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyújtott kezet: — Gratulálok. Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá: — Az öreg szent, úgy látszik, jóakarója a ... leányoknak. Elment. Én úgy néztem utána, mint aki­nek malomkő esett le a nyakáról. Intettem a karomnak. Egy percz múlva zörgött a hintóm hazafelé. Alig értem azonban haza, nyugtalanítani kezdett az a kérdés, hogy váljon miként újjá- " A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.

Next