Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 255-269. szám)
1906-09-16 / 255. szám
Budapest, 1906. XXVII. évf. 255. (9984.) szám. Vasárnap, szeptember 16. Előfizetési árak: Szerkesztőség:: Egész évre.... 28 k. - f. Budapest, Váci körut 78. —... ,, ______ ___ I. emelet, Negyedévre*!*173 _ * hová a lap szellemi^ részét megteenik mindéit nap, ünnep - . .. ^ ) szétküldésére vonatkozó fel« és vasárnap után is. i . kCNvAjx' szólalások intézendők. ii^'uiraryaj«LU____lírZ-AX,''Z-ULtiiué-j-L-iji; ~i _ ' ~ u-'" ___list_______— ■ n ■■ i ■ ■BaL.Bsa^ f I A kivándorlás szobra. rAzt mondják, hogy a Washington szobrát állították föl Budapesten. — Tévedés! — A magyar kivándorlás szobra az. Azt mondják, az amerikai szabadságharc egyik hősének dicsőségét hirdeti az a szobor. — Nem igaz. — A magyar nemzet szégyenét kiáltja, hogy száz- és százezer fiát hagyja idegenbe vándorolni s az egykor itthon éhezők most már szinte külön nemzetet képeznek odakünn a nemzetek között s idegen vendég gyanánt térnek csak vissza néha a régi hazába. Micsoda szarkasztikus gúny van abban, hogy az Amerikába vándorolt magyarok, akiknek nem adott kenyeret Magyarország, az Amerikában szerzett doháraikból , szobrot küldenek nekünk haza. Úgy tetszik, mintha az a Washingtonszobor fölemelné az érckarját s arcul csapná ezt a nemzetet, mely nem tudja itthon tartani a saját fiait. Milyen nevetséges sablon az is, hogy koszorúkat helyeztek a szoborra. Babért tud adni ez a haza, meg nemzeti szinü szalagot, sok-sok nemzeti szinű szalagot, — de kenyeret nem. Ne koszorút tessék a szoborra akasztani, hanem — koldustarisznyát. A kivándorlók koldustarisznyáját. Aztán ültessék körül aszobrot sok-sok bokorral, hogy minden magyar, aki ezentúl innen Amerikába megy, kísérőül vághasson onnan magának egy vándorbotot. Koszorúk helyett pedig minden kivándorló akaszsza oda a koldustarisznyáját. Ez lesz a legstílszerűbb ünneplés. Mert bocsánatot kérünk, de mi nem tudunk együtt ünnepelni az ünneplőkkel, együtt örvendezni az örvendezőkkel. Amerikában fölállították a magyar szabadsághősnek, Kossuth Lajosnak, szobrát. Budapesten pedig fölállították viszonzásul az amerikai szabadsághős, Washington szobrát. Ez mind igen szép dolog. Szép dolog, ha a szabadságot ünnepük szoborban, költeményben, dikcióban, utcán, lakomán, Amerikában és Magyarországon. Szép dolog, hogy az újságok tele vannak lelkes cikkekkel, melyek fölfedezik Amerikát és Amerikában Washingtont. A mélyen érző és gondolkozó ember lelkét azonban el nem áltathatja mindez a nemzeti hókusz-pókusz. S a szíve mélyén minden igaz magyar ember érzi, hogy milyen keserű íze van ennek az ünneplésnek. Mert akármennyi nemzeti szinű szalagot hordjanak is össze a szobor talapzatára, nem tudják vele eltakarni azt, hogy egy országra nemzetközi szégyen az, ha fiai százezrével hagyják oda a földjét. Az egész ünneplésben csak egyetlen egy örvendetes jelenség van, mely lágyan érinti a magyar szívet. Ez annak a néhány száz magyar embernek hazaérkezése, akik ez alkalomra Budapestre jöttek. A szeretetünk egész melegével üdvözöljük amerikai véreinket. Bámuljuk és tiszteljük bennük azt az erkölcsi és szellemi erőt, amelylyel maguknak egy új hazában új exisztenciát tudtak teremtni. Köszönjük nekik, hogy megmaradtak magyaroknak s el nem felejtették azt a nyelvet, amelyet idehaza a saját otthonában nem tudnak sem megbecsülni, sem érvényesíteni. És szeretetünk és tiszteletünk kifejezéséhez azt a forró óhajtást csatoljuk, vajha itthon tudnánk őket marasztani! Jó volt azért azt a szobrot emelni Budapesten. Hangosan kiáltó szobor az. Folyton azt fogja kiáltani a fülünkbe, hogy egyetlen percre sem szabad megfeledkeznünk arról az égető kérdésről, aminek az ércbeöntött szobra ez, a kivándorlás kérdéséről. Ezt a kérdést többé a napirendről levenni nem lehet , kormánynak, parlamentnek, sajtónak és társadalomnak kötelessége foglalkozni vele és végre a sok frázisból egy pár cselekedetet is kifacsarni. Két részből áll a kérdés: a kivándoroltak visszatelepítéséből s a kivándorolni szándékozók itthon tartásából. Egyik része nehezebb, mint a másik. Rendőri és közigazgatási úton nem lehet , és nem is szabad segíteni a bajon. Rendszeres akcióprogrammot kell kidolgozni, melyhez mindenki járuljon hozzá a saját tapasztalataival, mert az ország különböző részein különböző eszközökkel lehet segíteni. Mindenekelőtt össze kell gyűjteni az adatokat a kivándorlásról s annak okairól. Évekkel ezelőtt a Dunántúlról történő kivándorlással foglalkozott némileg a közvélemény s Beksics Gusztáv agitációjára Széll Kálmán és a dunántúli képviselők specialiter a kivándorlás bajának orvoslására megalakították a Dunántúli Közművelődési Egyesületet. Ekkor a A Pesti Hirlap következő száma hétfőn , szeptember 17-én , délelőtt jelenik meg. Átkozott józanság! — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: GÁRDONYI GÉZA. — A kocsimat megállítottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább, hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást kikerüljem. Hát sikerült is. Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet. De micsoda bájos látvány volt az. A leány sarkig érő fehér talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a zsoltárt: — Bocsásd ki világosságodat és igazságodat, urami ... — Bízzál az Istenben ... ő az én orczámi megszabadítója, az én Istenem. Az oltár csupa virág volt: glekszimák, árum szaliktumok, liliomok, fehér Burbonrózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte így. És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ívben hajlik meg, mint a hattyúé. A haja is, mint a Veszta-szüzeké, simán fedi a fejét; csupán a válla körül van fel-befürtözve. Semmi dísz, semmi ékesség rajta! csak egy fehér lágyan simuló selyem,kötél a derekán. Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Fehér struccztollas kalap volt a fején. Csodálkozva nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést neki. Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette. Igazán olyan volt, mintha egy angyal ministrált volna a templomban. Ha bennem csak annyi költői érzés is volna, amennyi a juhászom kutyájában, — gondoltam, — én most ezt a fehér leányt átkapnám, mikor kilép és a kocsimba ragadnám, s ki a világba! — enyém vagy, álmok gyermeke! De énbennem nincsen poézis. Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házi kápolnánk micsoda rideg hely ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne mise, és akkor is egy görbes vén pap miséz, meg egy nagycsizmás, bamba parasztfiú lődörög körülötte. A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott. Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a pap előtt lépegetve a sekrestyébe. Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak. — Jó reggelt. Mosolyogva nyújtott kezet. A szeme csupa öröm volt. — Mit jelent ez, hogy maga idejött misére? — Egy szent fogadalmat. — Elmondja? — Az éjjel azt elmondtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről elhárítani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek fogadalmai közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anynyira megrendített, hogy nem bírtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban, mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és nőtlenség. Ezek közül kellett választanom. — No és mit választott? — A nőtlenséget, Lórika. Megértett. Egy perezre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyújtott kezet: — Gratulálok. Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá: — Az öreg szent, úgy látszik, jóakarója a ... leányoknak. Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról. Intettem a karomnak. Egy percz múlva zörgött a hintóm hazafelé. Alig értem azonban haza, nyugtalanítani kezdett az a kérdés, hogy váljon miként újjá- " A Pesti Hírlap mai száma 56 oldal.