Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 255-269. szám)

1906-09-16 / 255. szám

2­006. szeptember 16­, vasárnap. P E S T I fl­RLAI közigazgatási hivatalok útján összegyűjtöttem az első statisztikai kimutatást a dunántúli ki­vándorlásról. Már akkor elijesztő képet muta­tott ez. Ma az amerikai hivatalok közlik ve­lünk a leghitelesebb kimutatásokat a magya­rok kivándorlásáról. Egy évtized alatt tízszeres­re nőtt a kivándorlók száma. Parciális óvszerekkel megpróbált segí­teni a bajon a dunántúli, az erdélyi s a felvidéki közművelődési egyesület is. Egyik-másik minisz­térium is tett egyet-mást. De kidolgozott mun­katerv és különösen pénz híjában alapvető munkásságról szó sem lehetett. A megélhetési viszonyokat javítani és arányosítani kell, mélyreható szociálpolitikai reformokat kell létesíteni s csak ezek után lehet remélni a baj csökkenését. Természetes, hogy a legradikálisabb esz­köz lesz a kivándorlás ellen az ország gazda­sági önállóságra. Ha az­ önálló vámterület fel­­állíttatik s óriási lendületet vesz az ipari s gyári vállalatok alapítása, akkor a munkaerő nemcsak elhelyezést, de kellő díjazást is kap s megszűnik a kivándorlás szüksége. Az ipari foglalkozás szaporítása és eme­lése mellett parallel kell a mezőgazdasági ak­ciót vezetni. Földhöz kell juttatni a földmivelőt. A telepítést és parcellázást egészen új ala­pon kell újra kezdeni. S itt a kormány, de kü­lönösen a földmivelési miniszter figyelmébe ajánlunk egy tervet: a minta­telepítés tervének kivitelét az alább megjelölt mó­don. Olvasóinktól pedig bocsánatot kérünk, hogy a kivándorlás szobrának leleplezésénél nem puffogtatunk ünnepi frázisokat, hanem praktikus eszmékkel foglalkozunk. Hiszen ün­nepi frázisban úgyis van részünk bőven. Az eddigi telepítések rendesen úgy tör­téntek a kivándorlás megakadályozására vagy a visszavándorlás elősegítésére, hogy vala­mely állami birtokon csináltak egy parasztfa­­lut s ide telepítették a földművelőket, kik ma­gukra hagyatva sokszor nehezen tudtak meg­küzdeni az élettel s sokan közülök elpusztultak vagy kivándoroltak. Most meg kellene próbálni a vegyes telepítést valamely állami birtokon, vagyis ne csupán parasztokat, hanem mindjárt intelligenciát is telepítsenek oda, hogy legyen a földmivelő la­kosságnak a közelben mindjárt fogyasztó kö­zönsége is, mely megkönnyíti a megélhetését. Intelligenciának telepítése! Furcsán hang­zik első hallásra. Pedig egyszerű a dolog. Nem­csak a fővárosnak, de minden vidéki városnak­ intelligenciája mohón keresi a nyaraló telepe­ket, ahol telket vehet s építhet. Nos, össze kell kötni a parasst-telepítést a nyaraló telepek szaporításával, ami külön­ben is országos gazdasági érdek, mert amel­lett, hogy minden magyarországi fürdő és nya­raló zsúfolásig van, még néhány millió forint megy ki tőlünk évenkint Ausztriába nyaralási adóba. Minta-telepeket kell létesíteni oly alkalalas állami birtokokon, amelyen némi erdőség is van villák , a középosztály lakóházai számára a földmivelők szántóföldje mellett. Nem egy, de egyszerre több igen népes köszeget lehetne na­gyon könnyen össztelepíteni e rendszer mellett, hogy megfelelő számú földmivelő mellett kellő számú különböző iparos család is telepíttetnék s a parszt-telep mellett közvetlen lenne egy nyaraló telep, mely egy év alatt teljesen bené­pesülne. Csak a hírlapírói, írói és művészi körök­ből egy hónap alatt össze lehetne szedni egy ily minta­telep számára telepedő intelligenciát. A­­hivatalnokok különböző fajtái, a tanárok, a vasutasok, a kereskedők, az iparosok s a­ nyug­díjasok mind külön-kü­lön megtöltenének egy­­egy telepet intelligenciával, ha az állam kevés haszonnal s holdankint, nem pedig négyszög­­méterenkint mérné a földet. Az egyes jótékony­sági intézetek, nyugdíjintézetek is oda építené­nek menházakat, a magánvállalkozás p­edig szanatóriumokat, penziókat és hoteleket. A paraszt települőknek rögtön meglenne a fogyasztó és munkaadó publikumuk, a nya­raló intelligenciának pedig a munkás cselédség s az olcsón szállító őstermelő. Nyerne vele az intelligencia is, mert a mai magyar fürdők és nyaralóhelyek egy része tulajdonképen rablófé­­szek. A nép érdekében pedig a telepítésnek ez az egyetlen módja, mely igazán sikeressé teheti a telepítést s hasznossá a parcellázást. Mert ily módon a telepeseknek nemcsak a búzából s kukoricából kell megélniük, hanem az egész csa­lád megélhet egy-egy nyaraló család fogyasz­tásából, a baromfiból, a kerti gazdaságból, nem is szólva arról, hogy a házi ipar, a fafaragás, a csipkeverés is meghonosodnék közöttük, mert a vásárló publikumunk ott laknék velük egy köz­­ségben. Ha valaki tán kételkednék abban, hogy a nyaralás növelésével meg lehet apasztani a kivándorlást, annak egy szerény kis bizonyí­tékkal szolgálhatunk. Húsz évvel ezelőtt a Ba­laton vidékéről történt a legtöbb kivándorlás Amerikába és Szlavóniába, miért a Balaton­­vidéki szőlőket akkor pusztította el a phylloxera s egész gazdag községek tönkre mentek. Akkor a Dunántúli közművelődési egyesületben ez el­len némi orvoslásul ajánlottam a balatonvidéki nyaralás kiterjedtebb rendszeres agitációját. Széll Kálmán, az egylet elnöke, belement az akcióba s az­ érdekelt községek jegyzőinek közre­működésével összeírtuk a kiadó lakásokat, nya­ralásra alkalmas lakások építésére buzdítottuk a parasztságot s egy ingyen füzetben az ország minden részében hirdettem a balatoni nyaraló­telepeket; minden egyes telep és fürdőhely ér­dekeltsége és intelligenciája megmozdult s az­óta százezreket keres évente a balatonvidéki parasztság a nyaralókból s azóta egészen új virágzó telepek is támadtak a pusztaságon, mint például Balatonf­öldvár, melyet a Szé­chenyi grófok parcelláztak a saját mezőgazda­ságukból. Kétségtelen, hogy bármely magánfél is csinálhatna ily mintatelepet a kivándorlók megkötésével s a nyaralók odatelepítésével és ezáltal a birtokát igen szépen értékesíthetné is. De talán mégis úgy illenék, hogy a kezdeménye­zést Darányi Ignác földmivelési miniszter úr venné a kezébe, aki több szerencsés kezdő-gólja el Lóri a találkozásunkat? Mert Lórit két­ségtelenül felizgatta a beszédem, s nőknél min­den izgalom kotyogásban nyilvánul. Szinte lát­tam, hogyan rohan valami szobaleány vagy parasztfiú egy levelecskével, amelyben csak eny­­nyi van: Gyér azonnal! Nagy újságot mondok! S lehet, hogy egy vödör­­ ténta nem feketített volna be annyira, mint ahogy az a hegyes nyelvű leány. Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui prédikátor sarkantyus Ovidiuszát és ko­csira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele, Megindul a násznép veres kalpagokkal, A kimosdott Dámák a Gavallérokkal. "Zsen­des lépésekkel páronkint sétálnak, Egymásnak szemete lopva.­ kandikálnak Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak Spékelik cukákját az őznek, a nyúlnak. Bolyog a káposzta, sülnek a kaj­át­sok, Törlik homlokukat az izzadt szakállok. És így tovább a Perzeusz menyékzete ,Andromedával. Ezt a nyolcz sört megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más ó-könyvek kínálására buzdítsam. Ezúttal korábban mentem, délután két órakor. Az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyo­són, holmi apró fodrokat vasalt. Mily boldog arczc­al fogadott. Azt hit­tem, a nyakamba röppen. De mikor kézfogás­­nyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt. — Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok. — Nem szükséges folytatnom, — felelte. — A szakácsasszonyunk jól érti. És beszólt a konyhaajtón: — Marosa néni! Egy alázatos képű anyóka tűnt elő. Át­vette a vasalót. Mind ketten kiültünk az udvar hűvösére, az olasz jázminok alá. Ezúttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem­ állhattam szó nélkül. — Maga, Adriácska, olyan divatos ruhák­ban jár. Mondja, mi értelme van ennek falun? — Magam se tudom, — felelte, s moso­lyogva emelte meg a vállát. — A divat egy faj­tája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja, hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem akarok szégyenkezni. — És mindig ott van maga, ha vendégek vannak? —• Csak mikor nő­vendégek érkeznek. — De hát hogy tudja­ azt? — Lóri átküld egy cédulát. — És ha férfi vendégek érkeznek? — ,akkor n­em megyek át soha. — Miért? Csak nem idegenkedik a fér­fiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan érdekesek, mint a nők? Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt: — Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy azt mond­ja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és más efféléket? És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak ezek engem. Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mond­tam neki: — Most pedig én is affélét mondok, ked­ves Adria, de nem azért, mintha én is ostobá­nak nézném. Tegnap reggel egy csodaszép gö­rög ruhában láttam magát. Tudja, hogy ott vol­tam a misén? — Atyám említette. Örültem­, hogy ott volt. — És Lóri nem szólt róla? — Tegnap úgy elment . . . Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát volt az es­peres. Siettem haza a misére­, hogy tízórait ál­lítsak össze. Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi? — Csak azért, mert vele váltottam néhány szót. — Még nem kérte meg? •— Nem­. Csodálkozva nézett reám, mintha magya­rázatot várna.. Én másra tereltem a beszédet. — Szép a templomuk, Adria. Ugye, maga rakta úgy körül az oltárt? — Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan rideg hely ... A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörkö­dött a virágokban. —­ Benne van? Én nem emlékszem. — Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat . 1 . Salamon minden dicsősé­gében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek kö­zül.“ Oly szép a virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már el­gondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fo­gok állítani. Olyan lesz, mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még anyámról maradt. — És tán misézni is fog? — Eltalálta. Misézni fogok minden reg­gel. De csak magamban. Azt a fehér talárt öl­töm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár lépcsőjére katáng-kékszín plüs szőnyeget terí­ek. És mikor besüt a reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagam­ban. Atyám azt mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog átvál­tozni. De az mindegy.

Next