Pesti Hírlap, 1906. szeptember (28. évfolyam, 255-269. szám)
1906-09-16 / 255. szám
2006. szeptember 16, vasárnap. P E S T I flRLAI közigazgatási hivatalok útján összegyűjtöttem az első statisztikai kimutatást a dunántúli kivándorlásról. Már akkor elijesztő képet mutatott ez. Ma az amerikai hivatalok közlik velünk a leghitelesebb kimutatásokat a magyarok kivándorlásáról. Egy évtized alatt tízszeresre nőtt a kivándorlók száma. Parciális óvszerekkel megpróbált segíteni a bajon a dunántúli, az erdélyi s a felvidéki közművelődési egyesület is. Egyik-másik minisztérium is tett egyet-mást. De kidolgozott munkaterv és különösen pénz híjában alapvető munkásságról szó sem lehetett. A megélhetési viszonyokat javítani és arányosítani kell, mélyreható szociálpolitikai reformokat kell létesíteni s csak ezek után lehet remélni a baj csökkenését. Természetes, hogy a legradikálisabb eszköz lesz a kivándorlás ellen az ország gazdasági önállóságra. Ha az önálló vámterület felállíttatik s óriási lendületet vesz az ipari s gyári vállalatok alapítása, akkor a munkaerő nemcsak elhelyezést, de kellő díjazást is kap s megszűnik a kivándorlás szüksége. Az ipari foglalkozás szaporítása és emelése mellett parallel kell a mezőgazdasági akciót vezetni. Földhöz kell juttatni a földmivelőt. A telepítést és parcellázást egészen új alapon kell újra kezdeni. S itt a kormány, de különösen a földmivelési miniszter figyelmébe ajánlunk egy tervet: a mintatelepítés tervének kivitelét az alább megjelölt módon. Olvasóinktól pedig bocsánatot kérünk, hogy a kivándorlás szobrának leleplezésénél nem puffogtatunk ünnepi frázisokat, hanem praktikus eszmékkel foglalkozunk. Hiszen ünnepi frázisban úgyis van részünk bőven. Az eddigi telepítések rendesen úgy történtek a kivándorlás megakadályozására vagy a visszavándorlás elősegítésére, hogy valamely állami birtokon csináltak egy parasztfalut s ide telepítették a földművelőket, kik magukra hagyatva sokszor nehezen tudtak megküzdeni az élettel s sokan közülök elpusztultak vagy kivándoroltak. Most meg kellene próbálni a vegyes telepítést valamely állami birtokon, vagyis ne csupán parasztokat, hanem mindjárt intelligenciát is telepítsenek oda, hogy legyen a földmivelő lakosságnak a közelben mindjárt fogyasztó közönsége is, mely megkönnyíti a megélhetését. Intelligenciának telepítése! Furcsán hangzik első hallásra. Pedig egyszerű a dolog. Nemcsak a fővárosnak, de minden vidéki városnak intelligenciája mohón keresi a nyaraló telepeket, ahol telket vehet s építhet. Nos, össze kell kötni a parasst-telepítést a nyaraló telepek szaporításával, ami különben is országos gazdasági érdek, mert amellett, hogy minden magyarországi fürdő és nyaraló zsúfolásig van, még néhány millió forint megy ki tőlünk évenkint Ausztriába nyaralási adóba. Minta-telepeket kell létesíteni oly alkalalas állami birtokokon, amelyen némi erdőség is van villák , a középosztály lakóházai számára a földmivelők szántóföldje mellett. Nem egy, de egyszerre több igen népes köszeget lehetne nagyon könnyen össztelepíteni e rendszer mellett, hogy megfelelő számú földmivelő mellett kellő számú különböző iparos család is telepíttetnék s a parszt-telep mellett közvetlen lenne egy nyaraló telep, mely egy év alatt teljesen benépesülne. Csak a hírlapírói, írói és művészi körökből egy hónap alatt össze lehetne szedni egy ily mintatelep számára telepedő intelligenciát. Ahivatalnokok különböző fajtái, a tanárok, a vasutasok, a kereskedők, az iparosok s a nyugdíjasok mind külön-külön megtöltenének egyegy telepet intelligenciával, ha az állam kevés haszonnal s holdankint, nem pedig négyszögméterenkint mérné a földet. Az egyes jótékonysági intézetek, nyugdíjintézetek is oda építenének menházakat, a magánvállalkozás pedig szanatóriumokat, penziókat és hoteleket. A paraszt települőknek rögtön meglenne a fogyasztó és munkaadó publikumuk, a nyaraló intelligenciának pedig a munkás cselédség s az olcsón szállító őstermelő. Nyerne vele az intelligencia is, mert a mai magyar fürdők és nyaralóhelyek egy része tulajdonképen rablófészek. A nép érdekében pedig a telepítésnek ez az egyetlen módja, mely igazán sikeressé teheti a telepítést s hasznossá a parcellázást. Mert ily módon a telepeseknek nemcsak a búzából s kukoricából kell megélniük, hanem az egész család megélhet egy-egy nyaraló család fogyasztásából, a baromfiból, a kerti gazdaságból, nem is szólva arról, hogy a házi ipar, a fafaragás, a csipkeverés is meghonosodnék közöttük, mert a vásárló publikumunk ott laknék velük egy községben. Ha valaki tán kételkednék abban, hogy a nyaralás növelésével meg lehet apasztani a kivándorlást, annak egy szerény kis bizonyítékkal szolgálhatunk. Húsz évvel ezelőtt a Balaton vidékéről történt a legtöbb kivándorlás Amerikába és Szlavóniába, miért a Balatonvidéki szőlőket akkor pusztította el a phylloxera s egész gazdag községek tönkre mentek. Akkor a Dunántúli közművelődési egyesületben ez ellen némi orvoslásul ajánlottam a balatonvidéki nyaralás kiterjedtebb rendszeres agitációját. Széll Kálmán, az egylet elnöke, belement az akcióba s az érdekelt községek jegyzőinek közreműködésével összeírtuk a kiadó lakásokat, nyaralásra alkalmas lakások építésére buzdítottuk a parasztságot s egy ingyen füzetben az ország minden részében hirdettem a balatoni nyaralótelepeket; minden egyes telep és fürdőhely érdekeltsége és intelligenciája megmozdult s azóta százezreket keres évente a balatonvidéki parasztság a nyaralókból s azóta egészen új virágzó telepek is támadtak a pusztaságon, mint például Balatonföldvár, melyet a Széchenyi grófok parcelláztak a saját mezőgazdaságukból. Kétségtelen, hogy bármely magánfél is csinálhatna ily mintatelepet a kivándorlók megkötésével s a nyaralók odatelepítésével és ezáltal a birtokát igen szépen értékesíthetné is. De talán mégis úgy illenék, hogy a kezdeményezést Darányi Ignác földmivelési miniszter úr venné a kezébe, aki több szerencsés kezdő-gólja el Lóri a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül felizgatta a beszédem, s nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul. Szinte láttam, hogyan rohan valami szobaleány vagy parasztfiú egy levelecskével, amelyben csak enynyi van: Gyér azonnal! Nagy újságot mondok! S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketített volna be annyira, mint ahogy az a hegyes nyelvű leány. Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui prédikátor sarkantyus Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele, Megindul a násznép veres kalpagokkal, A kimosdott Dámák a Gavallérokkal. "Zsendes lépésekkel páronkint sétálnak, Egymásnak szemete lopva. kandikálnak Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak Spékelik cukákját az őznek, a nyúlnak. Bolyog a káposzta, sülnek a kajátsok, Törlik homlokukat az izzadt szakállok. És így tovább a Perzeusz menyékzete ,Andromedával. Ezt a nyolcz sört megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más ó-könyvek kínálására buzdítsam. Ezúttal korábban mentem, délután két órakor. Az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón, holmi apró fodrokat vasalt. Mily boldog arczcal fogadott. Azt hittem, a nyakamba röppen. De mikor kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt. — Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok. — Nem szükséges folytatnom, — felelte. — A szakácsasszonyunk jól érti. És beszólt a konyhaajtón: — Marosa néni! Egy alázatos képű anyóka tűnt elő. Átvette a vasalót. Mind ketten kiültünk az udvar hűvösére, az olasz jázminok alá. Ezúttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó nélkül. — Maga, Adriácska, olyan divatos ruhákban jár. Mondja, mi értelme van ennek falun? — Magam se tudom, — felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. — A divat egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja, hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem akarok szégyenkezni. — És mindig ott van maga, ha vendégek vannak? —• Csak mikor nővendégek érkeznek. — De hát hogy tudja azt? — Lóri átküld egy cédulát. — És ha férfi vendégek érkeznek? — ,akkor nem megyek át soha. — Miért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan érdekesek, mint a nők? Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt: — Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és más efféléket? És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak ezek engem. Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki: — Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodaszép görög ruhában láttam magát. Tudja, hogy ott voltam a misén? — Atyám említette. Örültem, hogy ott volt. — És Lóri nem szólt róla? — Tegnap úgy elment . . . Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát volt az esperes. Siettem haza a misére, hogy tízórait állítsak össze. Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi? — Csak azért, mert vele váltottam néhány szót. — Még nem kérte meg? •— Nem. Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna.. Én másra tereltem a beszédet. — Szép a templomuk, Adria. Ugye, maga rakta úgy körül az oltárt? — Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan rideg hely ... A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a virágokban. — Benne van? Én nem emlékszem. — Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat . 1 . Salamon minden dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül.“ Oly szép a virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állítani. Olyan lesz, mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még anyámról maradt. — És tán misézni is fog? — Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár lépcsőjére katáng-kékszín plüs szőnyeget teríek. És mikor besüt a reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog átváltozni. De az mindegy.