Pesti Hírlap, 1906. október (28. évfolyam, 285-300. szám)

1906-10-16 / 285. szám

1906. október 16., kedd. PESTI HÍR­L­A­P 3 Misztika fogja kiáltóan leigazolni. A közösnek mondott külügyminisztérium 181 kebelbéli tisztviselője közül húsz a magyar. Más szóval: 89 százaléka osztrák s csak 11 százaléka ma­gyar. Érdekeinket a külföldön képviselni hiva­tott diplomáciai kar összlétszáma, körülbelül 173 főnyi. Ebből 33 magyar. Vagyis 81 száza­lék osztrákkal 19 százalék magyar áll szemben. A konzuli karban alkalmazott tisztviselők ösz­­létszámát 516-ra tehetjük. Ebből 50 magyar. Azaz konzuli tisztviselők 90,4 százaléka osz­trák s 9,6 százaléka magyar. A külügyi szerve­zet majdnem 900 főre rúgó tisztviselői karának tehát 88,2 százaléka osztrák s csupán 11,8 szá­zaléka magyar. Ehhez csakugyan nem kell kommentár! Ne­hogy kétség lehessen ezen ada­tok hitelessége iránt, megjegyzem, hogy azokat legnagyobbrészt egy hivatalos kiadványból me­ntettem, melynek címe: Personal-Stand des k. u. k. Ministeriums des kaiserlichen und kö­niglichen Hauses und des Äusseren und seiner Dependenzen. Wien, 1906. E füzetben, eltekint­ve attól, hogy minden közjog mellőzésével a csá­szári és királyi ház és külügyek minisztériu­máról szól, az osztrák birodalmi címer ékeske­dik. A paritásos közösség nagyobb dicsőségére s mert csupán a magyarok ellenállásán s nem Goluchovo nemes grófjának hajlandóságán, konvencióján múlott, hogy a címerkérdés is kielégítő megoldást nyerjen. Hogy e kiadvány­­nem a nyilvánosság számára, hanem csupán házi használatra — ad cameram caritatis — készült, azt még enyhítő körülménynek sem le­het betudni. Annyival súlyosabb a botlás. Ezen adatok is mindmegannyi okot szol­gáltatnak, hogy Agenor gróf távozásának kér­dését —­ sajnos, hogy még mindig kérdés és nem, végleg befejezett tény — napirendről le­venni ne engedjük, mert a kékszemű gróf, ha tőle függ, bizonynyal az emberi kor legvégső határáig honolna a ballhausplatzi palota tágas termeiben. Már pedig hazánknak minden tekin­tetben első rangú, eminens érdeke, hogy onnan mielőbb végleg távozzék galíciai otthonába, a­­nafta-források klasszikus hazájába. S ez meg is fog történni mielőbb, minden cáfolat, min­den dicshimnusz és minden erőlködés da­cára is. Plutarchos beszéli, hogy Epitherses egy­szer Itália felé vitorlázott egy drága portékával megrakott és utasokkal teli hajón. Este, az Echinades szigetek körül, elállott a szél; a hajó ettől fogva bizonytalan irányba ment és Paxos felé közeledett. Az utasok többnyire ébren vol­tak; sokan, vacsora után lévén az idő, poharaz­­tak. Egyszerre Paxos-szigetéről per hansz hal­latszott; harsányan kiáltotta: „Thamous!“ Ezen igen elálmélkodtak mindenek. Ez a Tha­mous, egyiptomi születésű ember, ugyanis a révkalauz volt. A hang még egyszer hívta, nem­­felelt; harmadszor azonban figyelni kezdett. Ekkor a kiáltó még erősebb hangon, azt mond­ta: ,,Mihelyt Peladesba érkezel, add hírül, hogy a nagy Pán meghalt.“ Biztosra veszszük, hogy legkésőbb a nem­sokára ismét ülésező delegációból fogják felénk kiáltani az örömhírt, mit milliók epedve vár­nak, hogy a kis Agenor meghalt. Agenor, az ön­érzetes, a kiváló, a pótolhatatlan. Persze, nem teszi halálát, csak minisztersége gyors kimúlá­sát óhajtjuk. Kedvteléseinek mint magánember bizonynyal szabadabban fog hódolhatni s al­kalma nyílik majd, hogy oly téren fejtse ki te­hetségeit, hol csakugyan nagy, önérzetes, pótol­hatatlan és utolérhetetlen, — mint gibic. Gróf P. ---- - -----------------­Némethre. A szeme nedves lett és halkan, le­­helletszerűen, szinte önkéntelenül mondta: — Lássa. A kedves hangja egyenesen a szívébe ta­lált Némethnek. Ebbe a csapdába a legokosabb emberek is beleesnek: ha valaki elhiteti velük, hogy a védelmükre szorul, nyert ügye van.­ Mi­nél becsületesebb emberrel próbálja, annál biz­tosabb. — Táncosokról majd gondoskodom, — mondta biztatóan, mikor felállt búcsúzásra. A leány önfeledten hagyta a kezét az övében és elragadtatva, halkan, melegen mondta: — Köszönöm. Csak ennyit. De a hangja úgy járta át a férfi szívét, mint valami meleg légáramlat. Alig vette észre, hogy Dóra, az ügyetlen, egy szóval sem tartóztatja. — Mérges, — gondolta vállat vonva. — Nem is hittem volna, majd igyekszem jobban kiismerni. A Dóra teljes őszintesége gyanús volt neki, az Erzsi áttetsző , egyszerű furfangjába pedig gyanútlanul, szépen belesétált . . . Pedig okos ember volt máskülönben. — Te, — szólt távozóban Erzsi, — gyak­ran jön hozzátok ez a . . . hogy is hívják? Az anyja ijedten rántotta meg a Dóra csipkegallérját, de már későn volt. — Rendesen kedden és szombaton jön, — felelte a leány. És nem tudta mire vélni, mikor az ő szelíd, becézgető mamája az Erzsi távozása után egy darabig kétségbeesetten nézett rá s aztán, mély megvetéssel csak ezt mondta neki: — Szamár! Asteroid. A helyzet. Gróf Goluchovski Agenor külügyminisz­ter távozásának a kérdése mind aktuálisabbá kezd válni. Minél inkább közeledik az az idő, amikor a magyar delegáció tagjait meg kell vá­lasztani, annál sürgősebb, hogy tiszta helyzetet teremtsenek. Arról már senki sem beszél, hogy Goluchovski megmaradhat állásában, hanem csupán a terminus, amikor távoznia kell, lehet kombinációk tárgya. Ezenkívül nekünk volt al­kalmunk fölvetni azt a kérdést, hogy Golu­chovski állását illetőleg minő nézetet vall az uralkodó s egy bécsi tudósításunk beszámolt az udvar hangulatáról s az ezzel kapcsolatos machinációkról. Minálunk továbbá lényeges az, hogy vajon a magyar kormány mennyire anyazsákja magát a Goluchowski-ügyben s a függetlenségi pártnak és a néppártnak a dele­gációban helyet foglaló tagjai akciójukat mily mértékben fogják folytatni. A mai napon töb­b bécsi jelentés foglalko­zik a Goluchovski-ügygyel. A Neues Wiener Journal, melynek a tudósítása Budapestről van keltezve, apodiktice azt közli, hogy gróf Golu­chovski már beadta lemondását, de a király nem fogadta el, hanem csak az év végén fogja elfogadni. — Eltekintve attól, — úgymond, — hogy közvetlenül a delegációk összehívása előtt a külügyi hivatal vezetésében beálló bármiféle változás kellemetlen volna, a jelenlegi külpoli­tikai helyzet sem engedi meg, hogy Goluchowski most távozhasson. Sok olyan dolog van ugyanis szőnyegen, amit még neki kell elintéznie s igy okvetlenül szükséges, hogy ezekben a dolgokban a külügyi hivatalt Goluchovski képviselje. Ilyen körülmények közt a magyar kormánynak gondoskodnia kellett arról, hogy a bizalmatlan­ságot, melylyel Goluchovskival szemben a dele­gációban fenyegetőztek, meg ne szavazzák. Ez annál fontosabb, mert nagy komplikációk szár­mazhatnának abból, ha egy parlamenti bizott­ság bizalmatlansága — lényegében a delegáció sem tekinthető egyébnek — egy közös minisz­tert megbuktathatna és fölmerülne az a kér­dés, hogy milyen következményekkel járna ez arra a kormányra nézve, — a jelen esetben te­hát a magyar kormányra — amelynek a par­lamentjéből ez az akció kiindult. Az minden­képen bizonyos, hogy Goluchovski még ez év vége előtt távozni fog. Eme jelentésből az a rész a legfontosabb, amely Goluchovski lemondásának a megtörtén­téről és a király állásfoglalásának a kinyilvání­tásáról szól. Ha Goluchovski tényleg lemondott és a király egyelőre nem fogadta el a lemon­dást, ez kétségtelenül annyit jelent, hogy a Go­­luchovski-ügyben újabb bonyodalmak keletkez­nek. A hit ezen részére várni lehet a cáfolatot, azonban, ha érkeznék is cáfolat, keveset változ­tatna magának a kérdésnek a lényegén. A mi vasárnapi bécsi levelünk írója megemlékezett a király aggodalmáról azon ismeretes felfogás­sal kapcsolatosan, hogy az uralkodó csak vég­szükség esetén szánná rá magát arra, hogy kül­ügyminiszterét eltávolítsa. De kétségtelen az is, hogy ha a delegációban a külügyminiszternek bizalmatlanságot szavaznak, hát ezt a minisz­tert tovább az uralkodó hatalma sem tarthatja meg állásában. A komplikáció tehát akkor kö­vetkezik el, hogyha a felelősséget a képen értel­mezik, hogy a külügyminiszter bukása után a magyar kormánynak is le kell mondania. Ilyen szempontból ítélve meg a kérdést, előtorul az a föltevés, hogy a Goluchowski le­mondásának visszautasításáról, illetőleg a tu­domásulvétel elhalasztásáról szóló hírt azért portálják, mert ezáltal pressziót akarnak gya­­­­korolni a magyar delegátusokra és rá akarják őket bírni arra, hogy a bizalmatlansági szava­zattól álljanak el. Nevezetesen fölvetik előttük a kérdést: vajon megér-e annyit az, hogy Go­luchowski pár hónappal korábban távozik el, hogy emiatt megint összeütközésbe keveredjünk a koronával és hogy Magyarországon kor­mányválság keletkezzék? Ha e kérdésre a de­legátusok azzal felelnének, hogy inkább nya­­radjon a helyén még a mostani delegacionális ülések alatt Goluchowski és fogadják meg visz­­szavonhatlanul utoljára, hogy a delegációk után elmegy, akkor a Burg szempontjából min­den rendben lenne. Mondogatják is, hogy ta­lán a kormány olyképen fogja érvényesíteni be­folyását, hogy a megválasztandó delegátusok engedékenyek legyenek, illetőleg odahatna, hogy olyanokat jelöljenek ki a pártok, akik hajlan­dók elodázni a Goluchovski megbuktatását. Ezt a föltevést azonban nem tartjuk helyesnek. A kormány vagy ígéretet tett a múlt delegáció al­kalmával arra, hogy Goluchovski többé nem képviseli a delegációban a külügyeket, vagy nem tett ígéretet. Ha ígéretet tett, akkor nem töre­kedhetik arra, hogy önmagát dezavuálja. Ha garanciát adott arra, hogy Goluchovski eltávo­zik, akkor nem működhetik közre arra, hogy Goluchovski állásában maradjon, hanem ellen­kezőleg mindent meg kell tennie, hogy ígéretét beváltsa. Hisz ily fajta ígéretet másképen a kormány nem is tehetett, csak a képen, hogy il­letékes helyen ő maga is biztosítékot kapott. Az­zal, hogy a delegátusok esetleg mások lesznek, még nem szűnik meg a kormány kötelezettsége. Föltéve azonban, hogy az ígéret nem volt pre­cíz módon formulázva, akkor sem lehet fölté­telezni azt, hogy a kormány ismerve a parla­ment pártjainak a hangulatát, épen azt tűzné ki feladatául, hogy e hangulattal szemben a gróf Goluchovski megmentésére vállalkozzék és marasztalja azt a Goluchovskit, akiről be van bizonyítva, hogy külpolitikája a monarchiára veszedelmeket zúdít, a magyar belpolitikába való beavatkozása pedig minden alkalommal a magyar nemzet ellen irányuló merénylet volt. Nem tartjuk lehetetlennek,­­hogy a pártok körében az a felfogás talál támogatásra, hogy ha Goluchowskit másképen nem lehet eltávolí­tani, hát inkább legyen akár magyar kormány­­válság is. Hisz a magyar kormány a maga teen­dőire az uralkodóval egyezséget kötött s elvál­lalt feladatait még eddig pontosan teljesítette: szerzett újoncokat egy évben kétszer is, fizetteti az adókat, gondoskodott a közös költségek fe­dezéséről, helyreállította a rendet, amely az ab­szolutisztikus kormány által megbontatott, gon­doskodik a nyugalomról és a békés munkálko­dás lehetővé tételéről. Az elvállalt feladatok közt nem volt az, hogy megmentsen egy olyan mi­nisztert, aki a köztudat szerint Magyarország ellen hűtlenséget követett el. Hát hogyha vala­mely formalitás mégis azt kívánná, hogy a magyar kormány lemondjon, nyomban ezután annak kell következnie, hogy az uralkodó is­mét ugyanezen kormányt bízza meg. Most az uralkodó sem határozhat, mert minden egyéb ellentétben állana a megkötött egyezséggel, melynek valamennyi pontját úgy a kormány, mint a magyar képviselőház teljesíteni haj­landó. Ehez közel lévő szempontból foglalkozik a kérdéssel a bécsi Zeit is, mely a következőket mondja: A magyar kormány most nem sokat segíthet. Arra az esetre, h­a Goluchovskinak a magyar dele­gációban bizalmatlanságot szavaznak, nemcsak fe­nyegetőzik a magyar kormány a képviselők előtt, hogy lemond, hanem meg is tenné. Gróf Goluchovski azonban ezt az áldozatot nem kívánja. A kül­ügyminiszter teljesen tisztában van helyzetével a e hét elején az uralkodó előtt is kifejtette helyzeté­nek nehézségét, kijelentve, hogy ennek minden kon­­zequenáciáját hajlandó levonni. Goluchowski már a múlt delegáció előtt s utána is vissza akart vo­nulni, de lemondását az uralkodó nem fogadta el. A viszonyok azóta semmi esetre sem javultak, sőt inkább rosszabadtak s a bizalmatlansági szavazatot most már aligha lehetne elkerülni. Mielőtt a de­

Next