Pesti Hírlap, 1907. február (29. évfolyam, 28-51. szám)

1907-02-01 / 28. szám

Budapest, 1907. XXIX. évf. 28. (10,117.) szám Péntek, február 1. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 h. — f. Félévre................14 „ — , Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra...........2 „ 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, hétfő kivételével.Pesti Hírlap Szerkesztőség:: Budapest, Vaci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Vaci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. M. k. referendárius. Nem olyan egész bolondság volt az a maga idejében. Hogy Leopoldus primus visszafoglalta Magyarországot a másfélszázados török hódolt­ságból, berendezte annak uradalmát, kormány­zatát egészen a maga abszolút császári gusz­tusa szerint. Mint aféle hódított tartomány, persze legfőkép a birodalmi fővárosból, Bécsből, kor­­mányoztatott hazánk a bécsi magyar királyi kancellária révén. Ennek a kancelláriának voltak referen­­dáriusai, körülbelül a mai miniszteri szakbe- p­osztással, akik voltak minden dolgainknak legfőbb tudói, látói, eldöntői. Ha már mo­st a magyar embernek, de még egész főúri nemzetségeknek, tekintetes vármegyéknek, kulcsos városoknak is valame­lyes komoly ügye-baja akadt az udvari kancel­láriával, az egyes referendáriusokkal kellő szó­­értésnek megint megvolt a külön elfogadott, bevett orgánuma: az udvari ágens. Az udvari ágens volt az, ami ma a be­folyásos képviselő. Hogy micsoda vérháborító disznóságokat követtek el már a hajdani befolyásos ágen­sek is, arra nem kell egyéb bizonyság, mint az elátkozott emlékezetű Neoacquistica comm­issio féktelen garázdálkodása, melynek bej sok ma­gyar mágnás família köszönheti nagy úrra fettett voltját. És hiába változtak az idők, jött be a népképviselet, felelős minisztérium s mindaz a „kiterjesztetett belső autonómia“, ami a magyar állami önállóságot pótlékolja. Bécsben ma sem évült, avult el az örök hajlandóság, bennünket hódított tartományúl tekinteni s amennyiben lehet, úgy is kezelni. A közös kormány, a delegáció mind aféle összbirodalmi intézmény az osztrákok szemé­ben, melylyel szemben a magyar királyi kor­mánynak, magyar országgyűlésnek önállósága, tekintélye, külterjes érvényesülése igen másod­rangú közjogi cifraság csupán. A 67-es kiegyezés nem ennek szánta a közös intézményeket s a mi gyöngeségünk, egy­mást tépő örök villongásaink nélkül nem is fa­julhatnak el ilykér. Ám a szakadatlan harc, melyet a had­sereg magyar vezényletéért, a nemzetközi érint­kezésben a magyar állami önállóság jogos és törvényes kidomborításáért a kiegyezés óta épen a közös minisztériumokkal vívnunk kell, sajnosan bizonyítja, hogy az a sokat emlegetett „hagyományos szellem“ ma is a Lobkovitz, Metternich nyomdokaiban jár. A legfrissebb décé ezen a sikamlós téren báró Schönaich közös hadügyminiszternek egy ravasz kis plánuma, melylyel vissza akarja ál­lítani a maga tárcájának keretében az egykor volt magyar referendáriusi intézményt. Arról van szó, jóformán már a kisze­melt személyek megjelölésével, hogy egyelőre a közös hadügyminisztériumban, nem kételke­dünk, csakhamar a másik két közös miniszté­riumban is két-két új, miniszteri tanácsosi, vagy osztályfőnöki állás kreáltatnék. Minde­nütt egy osztrák és egy magyar. Ezek az újvezetű referendáriusok az osztrák reichsrat­ , illetve a magyar képvi­­selőház tagjainak sorából vétetnének, fizetésü­ket az osztrák s a magyar állami pénztárból húznák. Feladatuk az volna, hogy egyrészt il­lető törvényhozó testü­leteik szempontjából bent a minisztériumban ellenőriznék annak műkö­dését, másrészt pedig, mint­ egyszersmind kép­viselők, fentartanák a folytonos, eleven érintke­zést a közös kormány s a külön parlamentek között s adandó esetekben képviselnék az illető közös minisztert az osztrák­, illetve a magyar képviselőházi vitákban. Jól fizetett, kevés dolgú, finom őrszemű állás kínálkozik egy, idővel három. A magyar befolyásnak közvetlen érvénye­­sít­­ése tétetik lehetővé a közös ügyekre. Röviden: ez egy nemzeti vívmány. És báró Schönaich ezt a danausi ajándékot olyan graciózus, katonás naivitással kínálja felénk, hogy szinte neveletlen gorombaság­­számba megy mereven visszautasítani. Pedig (vérző szívvel bár), de vissza kell utasítani. Kötelessége ezt megcselekedni s min­den másokat annak tűrésére kényszeríteni a magyar képviselőház legnagyobb pártjának, a függetlenségi pártnak. Hiszen az ilyen ártatlannak tetsző hatás­kör-összezavarásnak, közjogi hamisság be­csempészésének következményei egyszerűen be­­láthatatlanok. A közös ügyek intézésére hivatott közös ■minisztériumok­s csak visszaéléskép közös kor­mány (valamint visszaélés a közös külügymi­niszter elnöklése közös miniszteri tanácskoz­ ó Juniorok. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A domboldalon két ember ballagott le a komp felé. Az egyik fiatal, barna arcú ember volt. Szalmakalap árnyékolta el a fejét. Durva vászonblúz volt rajta, a kezében bot, a vállán kopottas táska, a durva, kérges kezéről látszott,, hogy valami vasmunkás vagy olyanféle. A másik ember előtte baktatott. Az egyik lábát egy kicsit fájósan emelgette. Hajlott de­rekú, nyugtalan tekintetű emberke volt. A ruhá­ja csupa rongy. A nadrágja paraszt­nadrág, a térde bizonytalan színű, fakult posztóval be­­foldozva. A kabátja valamikor fekete lehetett, de most inkább zöldes-szürkébe játszott. Kalap­ja nem volt. A haja a homlokára csapzott, az arcát ellepte az izzadtság és a por. A bal vállán egy hosszú, vékony akáckaróból összetákolt ke­resztet cipelt s a keresztre kopott Jézus volt szegezve. A hátát piszkos batyu nyomta, a mel­lét a rongyos cipője verdeste, melyet egy vas­tag kócmadzaggal akasztott a nyakába. Amint sántikálva előre bukdácsolt a po­ros úton, panaszos, nyekergő hangon énekelt valami szent éneket, a végét keservesen elnyúj­totta szánalmas, komikus jajgatásba. A munkás utolérte a komp előtt. A komp már tele volt emberekkel s csak reájuk vártak.­­A keresztes ember abbahagyta az éneklést, kö­nyörögni kezdett a kom­pos embernek: — Vigyenek át Isten nevében. Nincs egy krajcárom se . . . — Hogy az ördögbe ne! — kiáltott a ré­vész. — Ismerjük már nagyon jól. Mindig in­gyen akar utazni! — Hat mértföldet gyalogoltam, — kiabált az ember a partról, — reggeltől mostanáig jö­vök, Szűz Máriát dicsőítve. — Ha olyan szent ember, miért nem kér pénzt a papoktól! — kiáltotta felé egy hang a kompról. — Imádkozok a búcsún a kigyelmed üd­vösségéért, csak vigyen át a kompon, fáradt va­gyok, meg akarok pihenni valahol, a lábam is fáj. — Hát az apátság nem invitálja meg? — hangzott felé egy durva hang s nyomában hangosan nevettek a kompon. A munkás belenyomott a révész kérges tenyerébe néhány rézpénzt. Csendesen, szelíd hangon mondta: — Hozza át. — Az már más — morogta a révész. — Ne jöjjön! — kiáltotta a parton vára­kozó ember felé. A biccegő ember beszállt. Újra belefog­­yott valami szent énekbe. A nyakát előre nyúj­totta, a keresztre támaszkodva ment a kompra, amint meghajolt, a rongyos cipői harangoztak a nyakában. A komp lassan megindult. A keresztes embert körülvették. Nevettek rajta. — Hát miféle ember kend? — kérdezte az egyik. Ez nem­­felelt. Letelepedett a komp szélén. Maga mellé támasztotta a keresztest, úgy, hogy a kereszt a fa Jézussal a komp széléről a leve­gőbe meredt. A bátyúját letette a lábához, a ci­pőt azonban a nyakában hagyta. A jobb lábát tapogatta, mely egy piszkos rongygyal volt át­kötve. A rongyot átitatta a vér s vastagon ellep­te a por. — Nem ember ez, hanem örökké bolygó, — szólt az egyik, amint a pipa mellől egy pil­lantást vetett a keresztes ember fölé. — Láttam már bódorogni a falunk határában. — Nohát beszéljen kend! — kiáltott a keresztes emberre egy öreg ember. Ez fölnézett, majd másfelé fordította a fejét. Mintha betanulta volna, úgy mondta: — Zarándok vagyok, Jézus Krisztusnak, a Szűz Máriának szenteltem az életemet. Majd újra a fájós lábát nyomkodta. — Hát hol lakik kend? — Sehol — felelte a keresztes ember hal­kan s gyűlöletes pillantást vetett az öreg em­berre. De hirtelen elsimult az arca, amint foly­tatta : — Oda megyek, ahol szent dolgok történ­nek . . . Mindig történnek szent dolgok, mert nagy az Isten dicsősége. Pislogott, nyugtalanul ide-oda nézett s újra a lábát tapogatta. — Enyye, hogy fáj. Elütöttem az ország­úton egy kőben, ahogy a búcsúról jöttem. — Hiszen mi is onnét jövünk — szólt az egyik paraszt. Egy piros arcú leány nagyot harapott egy mézeskalácsból, még majszolt, amint kiáltozva beszélte: — Jaj de szép is volt. Az a sok, az a ren­geteg ember! Az a nagy pompa. Olyan vastag gyertyák, akár a karom! — Láttuk a püspököt is, szólt közbe egy asszony, aki egy kosárból kenyeret húzott elő. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.

Next