Pesti Hírlap, 1907. február (29. évfolyam, 28-51. szám)
1907-02-01 / 28. szám
Budapest, 1907. XXIX. évf. 28. (10,117.) szám Péntek, február 1. Előfizetési árak: Egész évre .... 28 h. — f. Félévre................14 „ — , Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra...........2 „ 40 „ Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, hétfő kivételével.Pesti Hírlap Szerkesztőség:: Budapest, Vaci-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Vaci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. M. k. referendárius. Nem olyan egész bolondság volt az a maga idejében. Hogy Leopoldus primus visszafoglalta Magyarországot a másfélszázados török hódoltságból, berendezte annak uradalmát, kormányzatát egészen a maga abszolút császári gusztusa szerint. Mint aféle hódított tartomány, persze legfőkép a birodalmi fővárosból, Bécsből, kormányoztatott hazánk a bécsi magyar királyi kancellária révén. Ennek a kancelláriának voltak referendáriusai, körülbelül a mai miniszteri szakbe- posztással, akik voltak minden dolgainknak legfőbb tudói, látói, eldöntői. Ha már most a magyar embernek, de még egész főúri nemzetségeknek, tekintetes vármegyéknek, kulcsos városoknak is valamelyes komoly ügye-baja akadt az udvari kancelláriával, az egyes referendáriusokkal kellő szóértésnek megint megvolt a külön elfogadott, bevett orgánuma: az udvari ágens. Az udvari ágens volt az, ami ma a befolyásos képviselő. Hogy micsoda vérháborító disznóságokat követtek el már a hajdani befolyásos ágensek is, arra nem kell egyéb bizonyság, mint az elátkozott emlékezetű Neoacquistica commissio féktelen garázdálkodása, melynek bej sok magyar mágnás família köszönheti nagy úrra fettett voltját. És hiába változtak az idők, jött be a népképviselet, felelős minisztérium s mindaz a „kiterjesztetett belső autonómia“, ami a magyar állami önállóságot pótlékolja. Bécsben ma sem évült, avult el az örök hajlandóság, bennünket hódított tartományúl tekinteni s amennyiben lehet, úgy is kezelni. A közös kormány, a delegáció mind aféle összbirodalmi intézmény az osztrákok szemében, melylyel szemben a magyar királyi kormánynak, magyar országgyűlésnek önállósága, tekintélye, külterjes érvényesülése igen másodrangú közjogi cifraság csupán. A 67-es kiegyezés nem ennek szánta a közös intézményeket s a mi gyöngeségünk, egymást tépő örök villongásaink nélkül nem is fajulhatnak el ilykér. Ám a szakadatlan harc, melyet a hadsereg magyar vezényletéért, a nemzetközi érintkezésben a magyar állami önállóság jogos és törvényes kidomborításáért a kiegyezés óta épen a közös minisztériumokkal vívnunk kell, sajnosan bizonyítja, hogy az a sokat emlegetett „hagyományos szellem“ ma is a Lobkovitz, Metternich nyomdokaiban jár. A legfrissebb décé ezen a sikamlós téren báró Schönaich közös hadügyminiszternek egy ravasz kis plánuma, melylyel vissza akarja állítani a maga tárcájának keretében az egykor volt magyar referendáriusi intézményt. Arról van szó, jóformán már a kiszemelt személyek megjelölésével, hogy egyelőre a közös hadügyminisztériumban, nem kételkedünk, csakhamar a másik két közös minisztériumban is két-két új, miniszteri tanácsosi, vagy osztályfőnöki állás kreáltatnék. Mindenütt egy osztrák és egy magyar. Ezek az újvezetű referendáriusok az osztrák reichsrat , illetve a magyar képviselőház tagjainak sorából vétetnének, fizetésüket az osztrák s a magyar állami pénztárból húznák. Feladatuk az volna, hogy egyrészt illető törvényhozó testületeik szempontjából bent a minisztériumban ellenőriznék annak működését, másrészt pedig, mint egyszersmind képviselők, fentartanák a folytonos, eleven érintkezést a közös kormány s a külön parlamentek között s adandó esetekben képviselnék az illető közös minisztert az osztrák, illetve a magyar képviselőházi vitákban. Jól fizetett, kevés dolgú, finom őrszemű állás kínálkozik egy, idővel három. A magyar befolyásnak közvetlen érvényesítése tétetik lehetővé a közös ügyekre. Röviden: ez egy nemzeti vívmány. És báró Schönaich ezt a danausi ajándékot olyan graciózus, katonás naivitással kínálja felénk, hogy szinte neveletlen gorombaságszámba megy mereven visszautasítani. Pedig (vérző szívvel bár), de vissza kell utasítani. Kötelessége ezt megcselekedni s minden másokat annak tűrésére kényszeríteni a magyar képviselőház legnagyobb pártjának, a függetlenségi pártnak. Hiszen az ilyen ártatlannak tetsző hatáskör-összezavarásnak, közjogi hamisság becsempészésének következményei egyszerűen beláthatatlanok. A közös ügyek intézésére hivatott közös ■minisztériumoks csak visszaéléskép közös kormány (valamint visszaélés a közös külügyminiszter elnöklése közös miniszteri tanácskoz ó Juniorok. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — A domboldalon két ember ballagott le a komp felé. Az egyik fiatal, barna arcú ember volt. Szalmakalap árnyékolta el a fejét. Durva vászonblúz volt rajta, a kezében bot, a vállán kopottas táska, a durva, kérges kezéről látszott,, hogy valami vasmunkás vagy olyanféle. A másik ember előtte baktatott. Az egyik lábát egy kicsit fájósan emelgette. Hajlott derekú, nyugtalan tekintetű emberke volt. A ruhája csupa rongy. A nadrágja parasztnadrág, a térde bizonytalan színű, fakult posztóval befoldozva. A kabátja valamikor fekete lehetett, de most inkább zöldes-szürkébe játszott. Kalapja nem volt. A haja a homlokára csapzott, az arcát ellepte az izzadtság és a por. A bal vállán egy hosszú, vékony akáckaróból összetákolt keresztet cipelt s a keresztre kopott Jézus volt szegezve. A hátát piszkos batyu nyomta, a mellét a rongyos cipője verdeste, melyet egy vastag kócmadzaggal akasztott a nyakába. Amint sántikálva előre bukdácsolt a poros úton, panaszos, nyekergő hangon énekelt valami szent éneket, a végét keservesen elnyújtotta szánalmas, komikus jajgatásba. A munkás utolérte a komp előtt. A komp már tele volt emberekkel s csak reájuk vártak.A keresztes ember abbahagyta az éneklést, könyörögni kezdett a kompos embernek: — Vigyenek át Isten nevében. Nincs egy krajcárom se . . . — Hogy az ördögbe ne! — kiáltott a révész. — Ismerjük már nagyon jól. Mindig ingyen akar utazni! — Hat mértföldet gyalogoltam, — kiabált az ember a partról, — reggeltől mostanáig jövök, Szűz Máriát dicsőítve. — Ha olyan szent ember, miért nem kér pénzt a papoktól! — kiáltotta felé egy hang a kompról. — Imádkozok a búcsún a kigyelmed üdvösségéért, csak vigyen át a kompon, fáradt vagyok, meg akarok pihenni valahol, a lábam is fáj. — Hát az apátság nem invitálja meg? — hangzott felé egy durva hang s nyomában hangosan nevettek a kompon. A munkás belenyomott a révész kérges tenyerébe néhány rézpénzt. Csendesen, szelíd hangon mondta: — Hozza át. — Az már más — morogta a révész. — Ne jöjjön! — kiáltotta a parton várakozó ember felé. A biccegő ember beszállt. Újra belefogyott valami szent énekbe. A nyakát előre nyújtotta, a keresztre támaszkodva ment a kompra, amint meghajolt, a rongyos cipői harangoztak a nyakában. A komp lassan megindult. A keresztes embert körülvették. Nevettek rajta. — Hát miféle ember kend? — kérdezte az egyik. Ez nemfelelt. Letelepedett a komp szélén. Maga mellé támasztotta a keresztest, úgy, hogy a kereszt a fa Jézussal a komp széléről a levegőbe meredt. A bátyúját letette a lábához, a cipőt azonban a nyakában hagyta. A jobb lábát tapogatta, mely egy piszkos rongygyal volt átkötve. A rongyot átitatta a vér s vastagon ellepte a por. — Nem ember ez, hanem örökké bolygó, — szólt az egyik, amint a pipa mellől egy pillantást vetett a keresztes ember fölé. — Láttam már bódorogni a falunk határában. — Nohát beszéljen kend! — kiáltott a keresztes emberre egy öreg ember. Ez fölnézett, majd másfelé fordította a fejét. Mintha betanulta volna, úgy mondta: — Zarándok vagyok, Jézus Krisztusnak, a Szűz Máriának szenteltem az életemet. Majd újra a fájós lábát nyomkodta. — Hát hol lakik kend? — Sehol — felelte a keresztes ember halkan s gyűlöletes pillantást vetett az öreg emberre. De hirtelen elsimult az arca, amint folytatta : — Oda megyek, ahol szent dolgok történnek . . . Mindig történnek szent dolgok, mert nagy az Isten dicsősége. Pislogott, nyugtalanul ide-oda nézett s újra a lábát tapogatta. — Enyye, hogy fáj. Elütöttem az országúton egy kőben, ahogy a búcsúról jöttem. — Hiszen mi is onnét jövünk — szólt az egyik paraszt. Egy piros arcú leány nagyot harapott egy mézeskalácsból, még majszolt, amint kiáltozva beszélte: — Jaj de szép is volt. Az a sok, az a rengeteg ember! Az a nagy pompa. Olyan vastag gyertyák, akár a karom! — Láttuk a püspököt is, szólt közbe egy asszony, aki egy kosárból kenyeret húzott elő. A Pesti Hírlap mai száma 28 oldal.