Pesti Hírlap, 1907. március (29. évfolyam, 52-78. szám)

1907-03-01 / 52. szám

A deres és a rög. A képviselőház holnapi ülésén, a ma lét­rejött bizalmas megállapodás alapján, nyilván egyhangúlag fog hozni egy senatus-consultu­­mot, melynek ugyan semmiféle gyakorlati ér­téke, hatása, jelentősége nincs, mely mégis, épen létrejövetelének különös körülményeinél fogva alkalmas arra, hogy egy kicsit gondolko­zóba ejtse mindazokat, akik még mindig nem tettek le a gondolkozás céltalan és fölösleges szokásáról. Az OMGE kérvénynyel fordult a tör­vényhozáshoz, védelmet sürgetvén a földbirtok részére a munkások s természetesen a sajtó ellen. Az immár harmadik napra átnyújtózó parlamenti vita a körül forog, hogy miféle sauceban, garnieringgal vagy anélkül tálalja a Ház a pecsenyét a magas kormány asztalá­ra. Megjegyzendő, hogy maga a kérvény afféle félangolos piéce, vannak egészen sületlen rész­letei is. Egyébiránt a dolognak ebbeli érdemé­vel nem érdemes foglalkozni. Régi feljapdulá­sok, megavasodott okfők­kel, melyeket időnkint meg-megereszt az OMGE, a maga jó "publikuma, a ,,gazdatársadalom“ kedvéért, igazában inkább csak azért, ut ali­­quid fecisse videatur. Ám e körül a sanyarú théma körül olyan méretű, tartalmú, irányú vita támadt, melyet nem lehet szó nélkül hagyni a magyar közélet egyetlen objektív szemlélőjének sem. Szemünket dörzsöljük s ámtulva kérdez­zük: micsoda istentől elrugaszkodott reakcio­­nárius egy gyülekezet az, amelyben Marjai­ Péterek, Baross Jánosok és Nagy Emilek me­részelnek a függetlenségi és 48-as párt padso­raiból hirdetni eszméket, törekvéseket, amelyek homlokegyenest tagadásai annak a szeplőtelen szabadelvűségben fogantatott, radikális reform­párt összes elveinek, történeti hagyományai­nak? Igaza van Justh Gyulának, időszerű volna exhumálni a Kerepesi­ úti temetőben néhai való jó Irányi Dánielt. Százat egy ellen, hogy megfordult a koporsójában. Vállat von erre a szentimentális érvre a modern szecessziós szélbali státusférfia, majd visszafordul. Csak az a bibije a dolognak, hogy nem pusztán a halottak örök nyugodalma van ér­dekelve ennél a kérdésnél, hanem az eleven párt élő vezérembereinek, Kossuth Ferencnek, Ag­gó­nyi Albertnek, Thaly Kálmánnak politikai karaktere is, amelynek az alkuvástalan libera­lizmus nem ékítő, külső zománca, hanem inte­gráns belső alkatrésze. Ezt az ellenmondást az alapvető pártpoli­tikai hitágazatok közül nyilván megpróbálja komolyan és egyszer s mindenkorra tisztázni a függetlenségi párt,­­ majd ha ráér. A vita során elhangzott felszólalások ezen a rikílló színen kívül még bizonyos kesernyés izt is kevertek a politika bódító italába. Sajátságos jelenség már maga az is, hogy a magyar föld urai keresnek hathatós állami védelmet­ a földnélküli Jánosok és föl­dönfutó Mihályok toprongyos, ügyefogyott má­­k­ói ellen. Hiszen a dolog igazi természete az volna, hogy a „gazdatársadalom“, a beatus possidens keresné, kutatná maga jószántából új, meg új eszközeit, módját annak az emberséges, okos célnak, hogy a tulajdon hatáskörében, ha szük­ség, az államhatalom segedelmével könnyítsen, javítson a kérgestenyerüek sanyarú sorsán. Micsoda ferde világnézet az, mely a munkásban a föld és a föld gazdáinak termé­szetes ellenségét látja, rettegi s ez okon üldözi? Innét kiindulva soha és sehogy sem lehet helyes célponthoz jutni. Felületes, elvakult önzés sugallat csupán olyan föltevéseket s abból származó konzequen­­tíiákat, aminek az OMGE famózussá vált kér­vényének ezt a reakciós szint és zamatot adta. Röviden és minden cikornyás kertelés nélkül az volt a magyar föld többé-kevésbbé hivatott parlamenti protektorainak a hitvallá­sa, hogy az izgató sajtó számára vissza kell ál­lítani a régi jó derest, a kivándorlás járványa ellen pedig konfiskálja az állam a földmivelő nép szabad költözködési jogát, kösse megint a röghöz, miként az divatban való a 48 előtt volt jobbágy­világban. Felejtik ezek a jó urak, hogy ugyanez a nép annak a Kossuth Lajosnak védő nimbu­sza alatt adott nekik jogot az ország főtanácsá­ban való megjelenésre, akinek a hálás milliók közt az a legdicsőbb, ellenállhatatlan varázsú címe, rangja, hogy ő volt a jobbágyok felsza­badítója. Felejtik, hogy a paraszt ma már nem lé­lektelen dolog, nem egyszerű fundus instructus, lábas jószág a földesúr birtokában, hanem sza­bad polgár, akinek emberi és honpolgári jogai ép oly teljesek, csorbithatatlanok, akár a her­ceg Esterházyé. /X/ Budapest, 1907. XXIX. évf. 53. (IO.III.*) szám.Péntek, március 1. Előfizetési érák: Egész évre... 28 k. — f. Félévre................14 , — , Negyedévre ... 7 , — , Egy hóra...............2­­­40 , Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, hétfő kivételével.Pesti Hírlap Szerkesztőség: Budapest, Váci­ körut 78. t. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. A Pesti Hírlap mai száma 32 oldal.­ ­ A könyv-ember. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. —* Teofrasztusz mester, az ötvenedik év felé közeledvén, először gondolt arra, hogy ennek a nagy magányosságnak nincs sok értelme. A ma­gányosságnak, amelyben eddig élt nagy könyv­társzobájában, hatalmas infoliók, tekintélyes nyolcadrétek és kacér harminckettedrétek kö­zepette. A poros állványokról némán és mégis beszédesen bámultak le reá a könyvek, ezek a falánk állatok, amelyek az idők folyamán min­den pénzét fölemésztették. Úgy, ahogy együtt voltak, egy tekintélyes domíniumnak az elúszá­­sát jelképezték a csengő aranyaknak penészes öreg papirosra való beváltásával. És Teofrasz­tusz mester e kincseken legeltetvén a szemét, most az ötvenedik év küszöbén először ingott meg a könyvekhez való hitében. Eddig e köny­vek jelentették neki a világot, az életet, a bol­dogságot. Most először érezte azt, hogy talán ott is van valami, ahol az ő könyvesszekrényei vég­ződnek; valami, ami nem könyv, de mégis ked­ves és becses. Mindezt azóta érezte, amióta a lépcsőház­­ban a házmesterné leányát megpillantotta. Ti­zenöt éve lakott ebben a­­sötét és szomorú ház­ban és mindeddig nem vette észre, hogy a ház­­mesternének egy­­szép és gömbölyű, nagy leá­nya van. Homályosan emlékezett arra, hogy esztendőkkel ezelőtt egy mezítlábas kis­gyer­mek, egy nagyszemű borzas és piszkos jószág ugrált az udvaron. De hogy ez volt az a ház­mesterleány, aki ma olyan szőkén és gömbö­lyűn kívánkozik ki a szomorú házmesterlakás­­ból világosabb és vidámabb tájak felé, az egy pillanatig sem jutott az eszébe. A nagy leány egyszerre csak ott volt, belecsöppent a szürke házba és a szürke könyv­ember életébe. Teo­­frasztus mester délutánonként kinyitotta ud­vari szobájának az ablakait, állítólag azért, hogy egy kis friss levegő járja át a poros vén könyveket, a valóságban azonban inkább azért, hogy a házmesterleány nótázását, nevetését hallja. Mert a házmesterleány — mint a leg­több házmesterleány — színésznőnek készült és ezen az alapon folyton énekelt és nevetett. Az öreg könyv­ember ilyenkor nagyon fur­csán érezte magát. Arra gondolt, mennyivel kedvesebb volna, ha a vén könyvek némasága helyett ennek a fiatal leánynak a lármája cik­kázna át a szobán. Mennyivel örvendetesebb volna, ha a rideg pergamentek és a ripacsos disznóbőrök helyett, a fiatal leány üde, fehér bőrét simogathatná. De valahányszor eféle profán érzések vettek rajta erőt, mindig elszé­­gyelte magát és pirulva temette arcát a könyv­katalógusok őrült tömegébe, amelyet a posta nap-nap után és a világ legkülönbözőbb tájai­ról lankadatlan buzgalommal szállított a la­kására. A házmesterleány azonban nem azért volt házmester leány és nem azért készült színésznő­nél­, hogy Teofrasztusz mester érdeklődése sze­me­ ne szúrjon neki. Ez a szürke és titokzatos bácsi, akitől gyermekkorában félt és akit ka­­m­aszkorában kicsúfolt, most egészen más alak­ban mutatkozott. A házmesterleány minden na­gyobb izgalom és fölháborodás nélkül el bírta képzelni, hogy ez a szürke bácsi, aki olyan mo­hón lesi egy tekintetét, egy mosolyát, tetemes anyagi javakban fogja őt részesíteni és meg­teszi egyetlen örökösének. Mert szentül hitte, — mint a házban mindenki — hogy Teofrasz­tusz mester rendkívül gazdag. Hogyne lenne gazdag, a­mikor olyan rettenetesen sok könyve van! Akinek ilyen haszontalanságokra is van pénze, az milliomos. És a házmester leány­jog­gal és nagyon okosan úgy gondolkozott, hogy ezeknek a millióknak nem szabad e házból ki­­vándorolniok. És most, ha Teofrasztusz mes­terrel találkozott, kacéran és kihívón nézett a szemébe, elannyira, hogy a szegény könyv­em­ber megzavarodott, lenézett a földre és belebot­lott a saját lábába. — Így csak akkor dobogott a szívem. •— mondta egy este magában, — amikor az „Ars Amandi“-nak 1603-ból való veneziai kiadását nyolc petákért sikerült megvásárolnom. De most már aggodalmaskodott. Kétségei voltak. Azon tanakodott, nem lett volna-e he­lyesebb, ha akkor ezért a nyolc petákért ibo­lyát vásárol és átnyújtja egy ifjú és gömbölyű nőnek? Egyáltalában sajnálni kezdte magát a dobos esztendőkért, amelyeket a könyves pol­cokra való mászkálásban, a penészszagú an­tique­rius-boltokban való alkudozásokkal eltöl­tött. És sa­jnálta azt a sok szép pénzt, amit bele­dugott ezekbe a könyvkereskedőkbe, amivel tömte őket. — Steinwender Lipcsében belőlem élt, — panaszkodott saját magának, — a brüsszeli Faucont én mentettem meg a biztos bukástól egy hatvanezer maravédis rendeléssel. Ezek a

Next