Pesti Hírlap, 1907. szeptember (29. évfolyam, 208-232. szám)

1907-09-22 / 226. szám

1907. szeptember 22., vasárnap, ww*- ifn*»- >:<**#■■ PESTI HÍRLAP, ___________________________43 Regény-csarnok. Joan Haste. — Regény. — 1 Irta: Rider Haggard. I. FEJEZET. Joan Haste. Egyedül és elhagyatva állanak a Ram­­borough Abbey romjai. Néma képe a pusz­tulásnak. Az északi tenger zúgása idáig hal­latszik. Valaha a romok lábainál egy város terült el; egykori nagyságából nem maradt semmi egyéb, mint fenn az Abbey égnek meredező vára, lenn pedig azoknak az em­bereknek porladó csontváza, akik hajdan a várost felépítették. Kelet felé, ha egy óriási terméketlen pusztaságon áthaladunk, a nyílt óceán terül el s ha a tengerparton északra te­kintünk, szemünkbe tűnnek a kis halász­falunak, Bradmouthnak vörös tetejű házai. Mikor még Ramborough nagy város volt, a kis falu tekintélyes kikötőt képezett, de a tenger lassan és lelkiismeretlenül mindjobban közeledett, elmosta a virágzó kikötőt és el­nyelte titokzatos mélyébe. Ramborough dicsőségével Bradmouthe is lehanyatlott és számos kolostorából és templomaiból csak egy bájos és pusztulásnak induló templom maradt fenn. Anglia keleti részében a legnagyobb — a Jarmouthit ki­véve — és sokan azt állítják, a legszebb. A templom mögött — amely csak azáltal kerülte el az alatta elterült és elpusztult város sor­sát, hogy a szakadéktól bizonyos távolságra egy dombon áll — mocsaras talajú, buja fű­vel benőtt rét fekszik, amelynek szélén, kissé emelkedetten, halad az országút. A tájkép nemcsak ennyiből áll, mert Bradmouth és a Ramborough Abbey romjai között, a tenger­part kanyarodását követve, egész láncolata fekszik a kisebb-nagyobb tavaknak, ame­lyeknek sós vize még a legragyogóbb na­pokon is, sötéten, minden csillogás nél­kül pihen, körülvéve sással benőtt, isza­pos ingoványnyal. Ez a hely a vadkacsa­­vadászok ideálja és kedvenc tartózkodási he­lye a különféle vad madaraknak. A tavakon túl hirtelen emelkedik a talaj, csalán és tövis­bokrokon kívül más növényt nem lát a szem, míg fenn, egy kiszáradt patak medre mellett, széltől megtépett skót nyárfákkal körülvéve áll egy szürke, elhagyott épület, a Moore-Farm. Akik ezen a tájon laknak, — és van ér­zékük az ilyesmi iránt — azt állítják, hogy kevés szebb hely létezhetik, mint ez a darab kopár föld, az elszórt tavakkal, körülölelve a hatalmas óceántól. Igaz, hogy minden év­szakban megvan a maga varászsa, még télen is, mikor a hó magasan fekszik a kihalt ingo­­ványon és a jégtől csillogó töviskórókat meg­­reszketteti a tenger felől sivító északi szél. De bármily szép is, mégis igazat mond az a kis tökéletlen vers, amelyet furcsa, Elisabeth­­korabeli vonásokkal jegyzett be egy kéz a plébánia évkönyvébe: Észak, kelet vagy dél felé, Nambró­t nézni sohsem elég. . Ám boruljon tél, vagy ragyogjon nyár, Nagy Angliában nincs szomorúbb határ. És ez igaz, még a ragyogó júniusban is, mikor virágok kúsznak fel a romok mohos, szürke köveire és a szamárkóró is tövisei he­lyett aranysárga virágaival hivalkodik, va­lami méla szomorúság ömlik el a tájon, ame­lyet nem tud enyhíteni a hegyoldalon elterülő üde, zöld erdő , sem a távolban csillogó tenger, amelynek ezüstös, fodros hullámain vidá­man siklanak tova a bárkák. A természet rá­sütötte a szomorúság bélyegét a tájra, ami­kor megalkotta s kárbaveszett munkája egy generációnak, amely most már ott szunnyad a porladó templomok körül, segédkezet nyújtott a természetnek. Bár ezen a gyönyörű júniusi napon, — melyen ez a történet kezdődik — a tenger úgy csillogott mellette, mint a fényes tükör lapja, a méhecskék duruzsolva röpködték kö­rül a régi sírokon nyíló, édes illatú virágokat, s a pacsirták bűbájos trillákat zengedeztek a feje fölött. Joannak a szivébe markolt az a szomorúság és megdermesztette, mint az őszi estén lehulló dér. A pezsgő élet közepette is, mintha körülötte minden halálról és pusz­tulásról beszélne, az elpusztult templom, az elhanyagolt sírok, a kopár táj, mintha mind egy hangon kiáltottak volna feléje: ,,A mi szenvedésünk már véget ért, a tiéd még előt­ted áll. Kövesd a példánkat! Légy hasonló hozzánk!“ Akinek ezek a hangok a fülében cseng­tek, nem volt valami előkelő hölgy, a bánata sem volt telve mély poézissel. Az igazat meg­vallva, Joan csak falusi leány volt, vagy, hogy őszinték legyünk, egy leány, aki életé­nek legnagyobb részét falun töltötte. Nagyon bájos volt, az igaz, no de erről majd később, és bizonyos körülmények folytán, amelyek idővel kiderülnek, elég gondos nevelésben részesült ahoz, hogy a szívében vágyak, a képzeletében illúziók ébredjenek, amelyek nél­kül bizonyára boldogabb lett volna. Ezen­kívül, bár a sors alacsony helyre helyezte, a természet szépségén kívül mély észszel és rend­kívül erős akaraterővel látta el és a kelleté­nél nagyobb részt juttatott neki abból a ne­mes elégületlenségből, amely nélkül emberi lény nem emelkedhetik szellemi magaslatra és amelynek birtokában emberi lény nem lehet boldog.­ Szegény leánynak elég köznapiak vol­tak a bajai; egy durvalelkű, folyton civódó nagynéni; egy kérő, aki iránt semmi vonzal­mat nem érzett; a korcsmának, ahol élt, han­gos levegője és valami homályos, meg nem értett pletykának az árnyéka, amely úgy hozzátapadt, mint a repkény a mohos szik­lákhoz. S ha köznapiak voltak is ezek a bajok, a piszkos levegőnél fogva, amelyből származ­tak, kettős súlylyal nehezedtek Joan tiszta lelkére. Azokat a szerencsétlenségeket, ame­lyek helyzetünk és sorsunk természetes kö­vetkezményei, elviseljük, vagy legalább is könnyebben beletörődünk, de azok, amelyek saját tapasztalatainkon kívül eső légkörből nehezednek reánk, már keményebb feladatot rónak ránk. Különbözni embertársainktól, a magasba nézni ott, ahol ők lefelé tekintenek, jóval emelkedettebb szellemi életet élni, mint körülményeink megkívánják, vágyódni dol­gok után, amelyek távol állnak tőlünk, olyan bajok, amelyek súlyát kettőzötten érezzük. Joan helyzete röviden a következő volt: A származását homály fedte, legalább az apját illetőleg. Az anyja nagynénjének a húga volt, ő azonban nem ismerte ezt az anyát, aki rövid életét, Joan születése után két év­vel, bevégezte. Létezésüket csak egy selymes, barna hajfürt kötötte össze és egy megsárgult arckép, amely egy nagyon szép, hozzá nagyon hasonló leányt ábrázolt. Mrs Gillingwater, a nagynénje, néhány év előtt átadta neki eze­ket az emlékeket és osztályának szokásos, nyers őszinteségével hozzátette, hogy ez jó­formán az egész örökség, amit anyja reáhagyott, tehát jó lesz, ha birtokába veszi. Egy emléke még maradt az anyjától, — egy halom az Abbey temetőjében, ahová, még rövid idővel ezelőtt is, Ramborough el­hunyt lakóit örök nyugalomra helyezték őseik mellé. Ezt a hantot, Joan könyörgésére, nén­­jének a férje, mi Gillingwater, megmutatta neki, és ezen a hanton ült a jelen pillanatban is. Ki nem jelölte a sírt, — Joan kérdésére, hogy miért nem, mr Gillingwater azt felelte, hogy azoknak, akik sem az asszony, sem a leány­nevet joggal nem viselhették, legokosabb, ha nevüket magukkal viszik hat láb mélyre a föld alá. Szegény leány visszariad a durva válasz­tól és soha többé ezt a tárgyat nem érintette. De attól a pillanattól kezdve megértette, hogy már a születése is szerencsétlen volt s bár az ilyesmi faluhelyen nem megy ritkaságszámba, a dolog lényege elkeserítette és mélyen meg­alázta önmaga előtt. Mégsem neheztelt meg­­tévelyedett, halott édesanyjára, sőt még job­ban szerette, valami csodálatos, bámuló ér­zéssel, amelynél patetikusabbat alig lehet el­képzelni. Sokat gondolt az asszonyra, aki a szíve alatt hordta őt és akire nem tekinthetett vissza emlékező szemekkel, és egy ízben, mikor be­teg volt, Joan lázálmaiban látni vélte, hogy az ágya mellé lép és homlokon csókolja; en­nek a víziónak az emléke édes volt neki, pe­dig tudta, hogy csak álom volt. Talán azért csüngött úgy ezen a képzelt alakon, mert sen­kije sem volt, akit szerethessen és így a halot­tat fogadta társául, akinek a vére az ereiben csörgedezett. Annyi bizonyos, hogy valahány­szor nagyon elöntötte a keserűség, ide mene­kült ehez a sirhalomhoz és nem törődve az idő­járással, órákig ült mellette, összekulcsolt kezekkel, szemeit a néma messzeségbe füg­gesztve és a tenger bánatos zúgása ilyenkor mindig elcsitította háborgó keblét. A nagynénje, igaz, mellette maradt, de ebből a rokonságból kevés előnye volt. Sok apró, látszólag jelentéktelen dologból Joan arra a következtetésre jutott, hogy szegény anyja és más Gillingwater nem igen rokon­szenveztek, sőt alighanem kölcsönösen gyű­lölték egymást. Ezt az érzést is, úgy látszik, örökölte anyjától, mert nagynénje iránt alig érzett egyebet elnéző türelemnél, viszont tu­datában volt más Gillingwater nyílt ellen­szenvének, amelyet az ő szemében csöppet sem enyhített az a büszkeség, amelylyel az ő szépsége nénjét eltöltötte. Sokszor csodál­kozott is rajta, hogy miért nem küldik ki a világba szerencsét próbálni. Egynéhányszor, ha összekülönböztek, kijelentette nénjének, hogy elhagyja a házat; ez a kijelentés mind­annyiszor elég volt arra, hogy mrs Gillingwater haragja hirtelen lecsillapuljon és a bocsánat­­kérések zuhatagával kibékítse Joant. Nem mintha megsajnálta volna kitörését, sem pe­dig szeretésből. Dehát ugyan miért? Ez a kérdés éve­kig motoszkált fejében, amíg kielégítő feleletet kapott reá. Arra sem gondolhatott, hogy nén­jének szüksége van az ő segítségére, mert édes-keveset törődött a házi dolgokkal, csak épen a saját szobáját hozta rendbe s feléje sem nézett a teremnek, hogy segítsen nénjének a „Korona“ korcsma néhány vendége kiszolgá­lásában. De nem is kívánták tőle. Lassan-lassan Joan megfejtette a talányt, tudniillik úgy vette észre, hogy valami titok­zatos módon a nénje és a bátyja rajta élős­­ködnek, nem pedig ő rajtuk. Mert ha nem így volna, igazán bajos volna rájönni, miből élnek? Mr Gillingwater az ivószoba csekély jövedelmét állandóan és biztosan elidldogálta, egyéb látható jövedelmük pedig nem volt. És mégis pénzhiány sohasem volt a háznál, s ha Joan új ruhát, vagy egyéb luxus dolgot óhaj­tott, szó nélkül megkapta. Sőt, midőn néhány év előtt mohó vágya támadt a tanulásra, néhány napi szünet után, amely alatt úgy tetszett neki, valami, a háttérben lappangó, felsőbb hatalommal tárgyaltak ebben a tárgyban, tudomására hozták, hogy már intézkedés tör­tént az iránt, hogy a grófság székhelyének egyik leánynevelő intézetébe küldjék. El is ment és ott látta, hogy társnői mind keres­kedők és gazdag farmerek leányai s emiatt a város többi nevelőintézete egy bizonyos le­néző kicsinyléssel tekintett erre az intézetre. Joan érzékeny volt és nagyravágyó, bántották ezek az állapotok és, bár tudta, hogy nincs joga hozzá, mikor először hazatért, nénje előtt azt az óhaját fejezte ki, hogy szeretné, ha ebből az intézetből kivennék és egy másikba tennék át. A kívánság nem okozott meglepe­tést. Ismét néhány napi szünet következett, mintegy időt engedve más véleményének nyil­vánítására. Akkor megmondták neki, hogy ha intézetével nincs megelégedve, elhagyhatja, de a társadalmi helynél, amelyet az életben elfoglal, nem fogják magasabban neveltetni. így tehát Joan visszatért az egyszerű intézetbe és ott maradt tizenkilenc éves ko­ráig. Tulajdonképen nagyon boldog volt ott, mert érezte, hogy olyan hasznos dolgokat ta­nul, amelyekről otthon sohasem hallott volna. Ezenkívül társnői között volt néhány finom érzésű úri leány, elszegényedett özvegyek és lelkészek gyermekei, akikhez ő ösztönszerű­­leg vonzódott és akik nem utasították vissza közeledését. Tizenkilenc éves korában hirtelen érté­sére adták, hogy el kell hagynia az intézetet, anélkül, hogy előkészítették volna erre a gon­dolatra. Sőt két-három nappal előbb, nagy­nénje még olyan értelemben beszélt, mintha elhatározott dolog lett volna, hogy vissza­térhet az intézetbe. Mialatt efölött bánkódott és tépelődött, megvillant az eszében, vajon a hirtelen jött változás nincsen-e összekötte­tésben mr Lewinger reggeli ittlétével, akitől nagybátyja a korcsma épületét bérben bírja, s aki, úgy hallotta, azért járt itt reggel, hogy a házon némi javításokat eszközöltessen.­­ (Folyt. köv.)

Next