Pesti Hírlap, 1907. október (29. évfolyam, 233-258. szám)

1907-10-01 / 233. szám

Budapest, 1007. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre..............14 „ —­­ Negyedévre ... 7 „ — , Egy hóra..... 2 „ 40 , Egyes szám ára 10 f. __ s Megjelenik hétfő kivételével minden nap. XXIX. évf. 233. (10,322.) szám. Kedd, október 1. Szerkesztőség: Budapest, Váci­ körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illeti minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci­ körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. A parlament és október tizedike. Egy, a király által nemcsak a jog, de a politikai morál ellenére is, már előre szentesí­tett reformról van szó, melynek megteremtése a ma választójoggal nem bíró polgárok nagy töm­egében amúgy is azt a téves hitet táplálja, hogy utána minden meg fog változni Magyar­­országon. Az általános választói jog kenyeret is fog adni, alkotmányt is; és annak, hogy ma nincs önálló vámterület, magyar néphadsereg , ezer más jó, egyedül csak az az oka, hogy nincs még általános választói jog. Aki ennek a balhitnek, ennek az önámításnak ellent mer mondani, ebből a részegségből ki akar józaní­­tani, az „ellensége a népnek“. Finnország parlamentje e napokban fo­gadott el egy törvényjavaslatot, mely a szeszes italokra behozatali tilalmat állít fel; ez ellen Franciaország a nemzetközi forgalomszabad­ság megsértése címén protestált Oroszország­nál. Valóban jó helyen, hiszen valamikor még olyan orosz kormány is volt a világon, mely megtiltotta a papoknak, hogy a népben a ré­szegség ellen prédikáljanak. Magyarország par­lamentje útját akarja állni annak, hogy Nyugat felől egy reform nemzetközi formájában jusson hozzánk s mérgező, romboló hatása folytán tönkretegye nemzeti egységünk jövőjét; és a szocialisták a királyra hivatkoznak, aki velük együtt ama reformot állítólag nemzetközi for­májában is akarja; tiltakoznak az ellen, hogy Magyarország mai parlamentje bármi más munkát is végezhessen e reformon kívül; hitet­lenül rázzák a fejüket, mikor egy, nem az ő tá­borukból való ember bátran ki meri mondani, hogy az általános választói jog alkotmánybiz­tosítékok nélkül fabatkát sem ér, mintha az ő királyi kezek által beojtott részegségük ellen már nem is volna szabad prédikálni Magyar­­országon! Dehogy akarja az ember ma már őket meggyőzni. Ez kárbaveszett fáradtság volna. A kijózanodáshoz idő kell. De vannak még ebben az országban nem-szocialis­ták is, hát nehogy a­ reform nemzetközi formájába ők is belebo­londuljanak. Továbbá abból, hogy a szocialisták a par­lamenten kívül milyen módot választanak a harcra, arra is következtethetünk, hogy milyen módot választanának a parlamentben, például a királyi szentesítés kikényszerítésére. És amint­hogy október tizedike semmit sem­,fog lendíteni az ügyükön , hogy a Kristóffy-tervezte for­mában tegye magáévá a magyar parlament a választójogi reformot — úgy aligha lenne kilá­tásuk a sikerre, ha a király ellen majdan álta­lános parlamenti munkaszüneteket rendezné­nek. Ahoz, hogy ne dolgozzanak, Magyaror­szágon joguk van. Ellenben az október tizediki munkabe­szüntetés nem olyannak készül, mintha a szo­cialisták végigaludnák majd ezt a napot ottho­nukban. Már­pedig: miben nyilvánul az a különös büntetőjogi védelem, melyet az országgyűlés tagjai élveznek? Többek közt abban is, hogy a törvény hatóság elleni erőszak bűntettét látja fenforogni az olyan csoportosulásban, melynek célja az országgyűlési tagot hivatása gyakorla­tában megakadályozni vagy valaminek elhatá­rozására, valamely intézkedésre erőszak vagy veszélyes fenyegetés által kényszeríteni; a bün­tetés öt évig terjedhető börtön. De ha a parla­ment előtti csoportosulás a veszélyes, fenyegető magatartás minden jellegét is magán viseli majd október tizedikén: a tüntetőknek ez a ma­­guktartása — mondhatják ők — nem a képvi­selők, csak a nemzet ellen irányul, annak he­lyez kilátásba napokra, hetekre terjedő s az or­szágot nyomorba döntő tömegsztrájkot, olyan leckét, mely mellett az ilyen október tizediki „parlament előtt tisztelgő forradalom“ igazán eltörpül. A képviselő urakat személyükben ők nem ijesztették semmivel — mondhatják; ámbár hivatása szabad gyakorlatában talán befolyá­solhatna némely képviselőt az olyan ijesztgetés is, mely nem ugyan ellene, de a haza ellen irá­nyul és ámbár mindjárt más szemmel néznénk egy ilyen október tizedikét, ha az — ki biztosít a jövőről — például annak a kikényszerítésére irányulna, hogy a magyar parlament adja föl egyáltalán különállását, mondja ki egyesülését az osztrák birodalmi parlamenttel. A „quid iuris“ mégsem döntheti el ezt a kérdést, korántsem a készülő csoportosulás­­ óriási méreteinél fogva, de főként azért, mert a­­ veszélyes fenyegetés ténye egyénenként nehezen lenne bizonyítható, közvetlenül a képviselő sze­mélyére vonatkozólag pedig egyáltalán nem; a végül mert minden egyes tüntető tartogatna a tarsolyában az utolsó esetre egy löveget, hogy hiszen ő ugyanazt a reformot sürgette, melyet a képviselő igért s tüntetése így csak buzdító szí­nezetű lehetett. Ily körülmények között csak a■' Veronika. A betegszobára alkonyatkor nagy árnyak borultak, imbolygó, lomha és nehézkes árnyak. A platánok lombjai megmozdultak ilyen­kor és rezgő levélszőnyeget vetettek a szoba falára. A beteg asszony a csendben fölnyitotta fáradt és­­ a narkózistól — még égő szemeit és ezt a csipkés, mozgó szőnyeget nézte a falon. Majd pedi­­ így szólt: — Veronika nővér, imádkozik? A kis apáca fehér vászon ruhájában elő­rehajolt a karosszékben és szólt: — Igen, asszonyom. Meghatóan kedves jelenség volt. Csak hu­szonhat éves, de a finom kis arca csupa ránc és a szájában, ami ájtatos és kicsiny volt, csak két kis sárga foga volt. A kezei pedig vörösek és reszelések a hideg és meleg vízben való sok babrálástól. A beteg arra gondolt, hogy ezek a kis pi­ros kezek öt napjában többször fölemelik az ágyban, hogy milyen erősek lehetnek, holott Veronika nővér vállai keskenyek, mint egy tíz éves gyermekleányé és éjszaka mintha köhögni hallotta volna néha halk, száraz, visszafojtott köhögéssel. — Veronika nővér, — mondta a beteg, befejezte már az imádságot? — Épen most fejeztem be, asszonyom. — Veronika nővér, amikor úgy órákig mellettem ül hallgatagon, mire gondol akkor? Az apáca úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a kérdést. — Nem felel? Lássa, én annyit tűnődtem rajta! Én azokról az emberekről, akikkel éle­temben három napot együtt töltöttem, körül­belül mindig tudtam, miről gondolkodhatnak. Magáról nem tudom, Veronika nővér. Pedig a gondolatai szépek lehetnek. Ezt látom a sze­mem­, amint néz maga elé. Senki sem tud olyan szépen nézni, mint maga, Veronika nővér. — Mennyit beszél! — mondta félig feddő­­leg, félig mosolyogva az apáca. — Pedig tudja, hogy nem szabad. Ma van a negyedik nap. — A negyedik. Az apáca fölkelt és friss, jégbehűtött gummipárnákat hozott a beteg dereka és tér­dei alá. Még a sarkai alá is dugott két kis jég­hideg gummitartót, — így ni. Most megint jó hűvösen lesz. Megigazgatta a takaróit, az arcából elsi­mított egy szál hajat és visszaült a karosszé­kébe.­­— Ma van a negyedik nap, — mondta a beteg asszony, — és még négy napig kell így feküdnöm, mozdulatlanul a hátamon. Én már ma azt hiszem, hogy megőrülök bele. — Türelem, — mondta az apáca. — Tíz nap múlva fölkelhet az ágyból és akkor el fogja felejteni az összes szenvedéseit. Megint egészséges lesz és örülni fog az életnek. — Az életnek! Veronika nővér, tudja ma­ga, mit jelent ez a szó? Gondolt már arra, mi­lyen lehet az én életem, künn a világban? Egy­általán, tudja, m­i az élet? — Sohasem gondolkozom világi dolgok­ról, — mondta az apáca. — De azt hiszem, az élet, az igaz élet, a zárda falain kívül is az, ami belül a zárdában. Ha jók vagyunk és is­tenben hiszünk, bármilyenek a külső körülmé­nyeink, az életünk mégis csak egyforma. Ezek az egyszerű, szinte gyermekiesen hangzó szavak megmosolyogtatták a nagybeteg asszonyt. — Ha jók vagyunk és istenben hiszünk? Igen, de hátha nem vagyunk jók és nem hi­szünk? Az apáca keresztet vetett. — Én nem ismerek olyanokat. Minden beteg jó és istenhivő. Akik a haláltól menekül­tek meg, azoknak kétszeresen kell érezniök az isten jóságát. Nekem voltak betegeim, akik po­­gányok voltak, mikor ide a szanatóriumba be­jöttek és lelkükben megbékélve mentek el innen. — Igen — a műtőasztal, — mondta az asszony, — a narkózis, a chloroform, amivel erőszakosan megállítják az ember szívverését, — az elalvás előtti pillanat, amikor úgy érez­zük, hogy átszédülü­nk a halál karjába, — az­tán az ébredés, az iszonyatos szenvedések és a tudat, hogy testünket a kés — Az apáca rátette kezét a beteg szájára. — Ne beszéljen erről. Nem szabad. — Nem, nem. Csak azt akarom mondani, hogy a gyáva és a haláltól irtózó lelkeket ezek a dolgok viszik közelebb az istenhez. Én nem fé­lek a haláltól, de a testi szenvedésektől irtózom. Engem az átélt kínok nem térítenek meg és mégis, lássa, Veronika nővér, valami nagy jó­ságot érzek magamban, mióta itt mellettem ül, négy nap óta, ami alatt itt ült a karosszékben, nappal és éjjel, le sem vetkőzve. Ez valami. Hogy engem, az idegent, akihez semmi köze, aki jött, azt sem tudja, honnan, aki elmegy, azt sem tudja, hová, úgy ápol, olyan önfeláldo­zással, ahogy én a legkedvesebbemet nem tud­nám. Az, Veronika nővér, hogy maga soha­sem álmos és abban a pillanatban észreveszi.­­ A Festi Hírlap mai száma 38 oldal.

Next