Pesti Hírlap, 1907. november (29. évfolyam, 259-284. szám)

1907-11-01 / 259. szám

Budapest, 1907. XXIX. évf. 259. XIV,108.) szám. Péntek, november 1. Szerkesztőség: Budapest, Váci-körut 79. 1. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci-körut 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Előfizetési árak: Egész évre.... 28 k. — f. Félévre . . . Negyedévre• • « ^ » — n Egy bóra, . Egyes szám ára 10 f. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. A Pesti Hírlap következő száma szombaton, —~ november 2-án, hajnalban jelenik meg. A nemzetiségi kérdés megoldása. Körülbelül ki lehet számítani, hogy mennyi idő kell ahoz, hogy Magyarországon egy eszme, reform vagy jelszó gyökeret verjen a közvéleményben. Átlag tíz esztendő kell ehez. Ezelőtt körülbelül tíz esztendővel kezdték divatba hozni a magyar sajtóban „a magyar nemzeti állam“-ról s az „egységes magyar nemzeti állam kiépítéséről“ szóló frázisokat Szathmáry György és Beksics Gusztáv, a so­viniszta magyar politikának ez a két kiváló publicistája. E két jeles vezér után sokan nyar­galtunk egy évtizeden át ezeken a jelszavakon a sajtóban, de tíz esztendő kellett hozzá, míg egy nagynevű államférfi is ráült azokra. A magyar államférfiak arról híresek, hogy nagyon nehezen recipiálnak eszméket; ez a csökönyösségüket, konzervativizmusukat és a műveletlenségüket bizonyítja. Báró Bánffy Dezsőre dicsőség, hogy ő volt az első magyar államférfi, aki elfogadta a sajtótól a soviniszta,­eszméket s ma már „az egységes magyar nemzeti állam kiépítésének“ ő a hivatásos pallérja. De ha igazságosak akarunk lenni, el kell azt is ismerni, hogy ha a frázisokat és jelszavakat csak később reci­­piálta is, a soviniszta politikának nemes tar­talma a lelkében élt már, főispán korában is s amikor alkalma nyílt, miniszterelnök korában is érvényesítette ezt a politikát. Az országra nézve nagy veszteség azon­ban, hogy egész teljességében csak akkor bon­takozott ki Bánffy lelkében is a soviniszta nem­zeti politikának egész programmja, mikor már nem volt kormányon, mikor a bukás után volt ideje az írók elolvasására, a nyugodt kon­­templációra s az eszmékkel való foglalkozásra. Mert az aktív államférfiakat gyakran annyira elfoglalja a napi harc és a folyó munka, hogy legkevesebb idejük marad az eszmékkel való foglalkozásra. Bánffy azt a nemzeti politikát, mely a lelkében főispán és miniszterelnök ko­rában mint erős érzés élt, utóbb öntudatos­­programmá érlelte s nagy szerencséje volna, Magyarországnak, ha még valaha akár a mi­niszterelnöki, akár a belügyminiszteri, akár a közoktatásügyi miniszteri székből megvalósít­hatná ezt. Midőn ma a képviselőházban ismé­telten­­kifejtette nemzetiségi politikáját, régi ellenfelei, a 48-as képviselők is helyeselték. Ez a körülmény azt bizonyítja, hogy a nemzeti­ségi politikában le lehetne dönteni a magyar képviselők között a pánikob­átokat s egységes munkában forrhatnánk össze. Csak az volna szükséges, hogy ennek a politikának a mun­ka­programmját a vezető államférfiak egyértelműen állapítanák meg s tényleg is­ hozzákezdenének a munkához. Mert nagyon tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a nemzetiségi kérdést tisztán politikai eszközök­kel a a parlamentben meg lehet oldani. Ézt ellenkezőleg a parlamentben és üres politizálással lehet legkevésbbé megoldani. Há­rom dolog kell ahoz: munka, tapintat és erély. Jól meg kell választani a helyet, az időt s az alkalmat, hogy­ mikor kell a tapintatot és mikor az erélyt alkalmazni. A legtöbb baj ed­dig épen abból származott, hogy úgy a köz­pont vezető államférfi ül, mint a­ politikának és­ közigazgatásnak vidékre tett közegei össze­­tÜT!!!LZ.—___I___U__ cserélték e két eszköznek használatát s ott vol­tak erélyesek, ahol tapintatosaknak kellett vol­na lenniök, valamint tapintatoskodtak ott, hol erélyt kellett volna elárulni. A legfőbb dolog azonban a munka. A nemzetiségi kérdés megoldása hosszú, követke­zetes, kitartó munkát követel egyszerre több irányban. Az egyik irány a békés beolvasztást szol­gálja. Éhez kell a legkitartóbb munka. A ma­gyar nyelvet a kultúra békés fegyvereivel kell terjeszteni. A magyar iskolákat szaporítani, a nemzetiségieket fokozatosan beszüntetni, az óvodákon kell kezdeni s a népiskolákon foly­tatni, aztán betetőzni a népkönyvtárakkal. Ezekkel be kell hálózni az egész országot. Az­tán magvas nyelvi tanfolyamokat kell ren­dezni mindenütt a felnőttek számára. A tanító­­kat pedig jutalmazni kell, ha a magyar nyel­vet jól tanítják. Aztán mag­át újságokkal s magyar színházakkal is magyarosítani kell. A másik irány az igazságos és becsületes közigazgatással megszerettetni a magyar ál­lam hatalmát a nemzetiségekkel. Nem szabad, hogy az oláh és a tót csak a korbácsát érezze a hatalomnak. Látnia s élveznie kell az áldó, a védő kezét is. Gazdasági és ipari segítséget is kell nyújtani, hogy boldoguljon a magyar állam kegyelméből az idegen ajkú nép. A nép ingyen semmit sem szeret meg. A harmadik irány a nemzetiségek intel­ligenciájával törődik. Ezt nem szabad üldözni a nemzetiségéért,, sem a társadalomban, sem a hivatalok osztogatásánál. Az érdemes és te­hetséges embereket, ép úgy jó állásokba kell juttatni, mint a született magyarokat. De poli­tikusan kell a kinevezéseket csinálni. Sohasem *— Gyere zsidó, gyere cigány, muzsikálj haza, húszast kapsz. Ha nem jösz, hátba ütlek. A huszas többet ért, mint a hátba ütés, így telt el Pesten hét esztendő. A fiatal művész megélt, tisztesen ruházkodott is, de tő­két nem gyűjthetett. Nem is fért volna össze természetével. Egyszer-kétszer­­ szülei fölkeres­ték, egyszer-kétszer haza­rándult Balassa- Gyarmatra is. Jó apja, az öreg Rosenthal, las­sanként hozzászokott ahoz a késégbeejtő gon­dolathoz, hogy fia lehet ugyan híres muzsikus, de jóravaló, komoly kereskedő sohase lesz, ha­nem kozhely marad örökre. Hacsak a házas­ság nem segít rajta valahogy és valamikor. Csak az is késő ne legyen vagy végkép el ne maradjon. Még­se volt gyümölcslétén ez a hét esz­tendő. Sok zenekölteményt alkotott. Ezek közül valami hat darabot valamelyik pártfogója Bécsben ki is adott. Itthon nem is adhatott ki. A mi édes Magyarországunknak ehez még ak­kor nem­ volt ereje. Világverő Napóleon ellen el tudtunk menni csatázni, de hangjegyet raj­zolni, metszeni, kinyomatni nem tudtunk. Ezt a hat zenealkotást nem ismerem, a hangjegye­ket se láttam. Nincs meg a családban se­­llentzi ágyúi 1849-ben ezt is elégették. Nem valószínű, hogy Bécsben is meg lehetne-e talál­ni ma már, száz esztendő múlva. Ezenkívül még három különös magyar Rózsavölgyi fiatalsága.­ ­— A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Irta: EÖTVÖS KÁROLY. III. Ügynök lett, közbenjáró. Boltot, üzletet önállóan nem nyithatott. Fiatal is volt, pénze se volt hozzá. Zsidónak az állandó lakás, lete­lepedés is nehéz volt akkor Pesten. Pest is olyan királyi város volt akkor, amilyenről azt tanultuk a híres Kis Tükörben, „kitiltatnak in­nen a zsidó lakosok“. Faluból vagy Ó-Budáról befutkozni nem volt kedve. Rácok, görögök, né­metek voltak a kereskedők. Zsidó kevés volt. Magyar se volt sok s aki volt is, többnyire ott lakott a Magyar-utcán, Bástya-utcán, Kecske­méti- és Üllői-úton s a tanyákon. Kézműves volt többnyire és szántó-vetőt A Dunán felülről, alulról vontató hajók jártak, nyers terménye­ket s vásárkor vásári cikkeket hordtak. A Rosenthal-fiú ezek közt s a rác, görög és né­met kereskedők közt szőtte-fonta, oldozta és kötözte az üzletet, adás-vevést, csereberét. Meg­élt belőle szegényesen, tisztességesen. De bizony nem volt kedve hozzá. Istennek alkotó ereje duzzasztotta szívét s a magyar zene fensége nem hagyta nyugodni. Hegedűjét nem vágta a földhöz. Éjjel, nappal gyakorolta a zeneművészet kézművi részét, amíg csak benne lehető tökéletességet el nem ért. Időn­ként­ alkalmas cigányokat vett maga mellé s egyes házaknál is, ünnepenként, búcsúnként, vásáronként közhelyeken is zenélgetett. Ő ve­zette a zenekart, ő volt a prímás, az első he­gedűs; majdnem önkéntelenül, minden fejtö­rés nélkül, hangjegyzéssel se törődve, csak úgy lelkének vidám mozgásával zenekölteményeket is alkotott. Dalokt hegedűjén, mint a rigó az iharosban. Se kiadót nem keresett, se pártfo­gót. Nőtt, fejlődött, izmosodott művészi ereje s illattal töltötte el környezetét vadon, mint a mezők virága. A kereskedők nevették, a nagy­közönség nem tudott róla, újságok nem hirdet­ték. Újságok a mai értelemben nem is voltak. Akik voltak, a zenével nem törődtek. A német világ a magyar zenét észre se vette, zenetudó­sítónak híre se volt a nagy világon. S azután ki törődnék jött-ment, lóti-futi zsidó gyerekkel, aki egyszer babot, lencsét, kását árul, másszor meg rongyos muzsikus cigányokkal dőzsöl és éjszakázik. Ismerősei azonban mégis csak tá­madtak s lassanként mégis csak szaporodtak. Nagy divatban volt akkor éjjeli zenét adni az imádott nő ablakai alatt, gyakran elhívták effé­le szolgálatra. Még nagyobb divatban volt, hogy a dőzsölő urat muzsikaszó kísérje háza hajnal felé végig az utcákon, keresztül a hídon egészen a kapuig, a lefekvésig, az alvásig. Vi­déki nemes úr, gazdag budai rác, rakoncátlan jurátus ifjú gyakran akadt, aki szól szólt hozzá. A Festi Hírlap mai száma 36 oldal.

Next